Saját szobák – Geréb Zsófia: Még mindig küzdeni kell az egyenjogúságért

A Síp12 Galéria és közösségi tér valamint a Könyvesblog most induló sorozatában továbbra is a „saját szoba” lesz a téma, de pár napon keresztül egy kicsit másképp. Sorozatunkban különleges és fontos munkát végző nőket és alkotói terüket szeretnénk bemutatni. A Síp12 Galéria jelenlegi kiállítását, a Saját szoba, Sajó Edit és Schaár Erzsébet alkotói tereit Virginia Woolf azonos című esszéje inspirálta. Az angol írónő művében azt a kérdést teszi fel, hogy vajon milyen feltételekre van szükség az alkotáshoz, a kiteljesedéshez, és hogy mennyire adottak ezek a körülmények a nők számára. A következő napokban olvasható szövegek szerzőit azzal a kéréssel kerestük meg, írják le, van-e saját szobájuk, és ha igen, akkor milyen az – milyen benne lenni és alkotni. A szerzők írásain keresztül talán egy kicsit beleláthatunk majd abba is, milyen feltételeknek kell teljesülniük ahhoz, hogy egy-egy fontos életmű létrejöhessen, vagy éppen milyen nehézségeken kell ennek érdekében felülemelkedni. Most tehát fogadják szeretettel hat különleges nő írását arról, mik azok a számunkra láthatatlan keretek, amelyek közt dolgoznak. Hiszen nincs életmű, amely a semmiből születik.

Geréb Zsófia opera- és színházrendező 

Kár, hogy még mindig aktuális a Saját szoba, mármint Woolf-é, de ha jobban meggondolom, szerencsére egyre aktuálisabb lesz a zárszava, amelyben arra buzdítja női hallgatóságát, hogy most már nincs kifogás – szavazhatnak, tanulhatnak, dolgozhatnak legalább tíz éve –, el kell kezdeni dolgozni. Most már legalább száz éve igaz ez, és még mindig küzdeni kell az egyenjogúságért, és minden alkalommal fel kell szólalni bármilyen hátrányos megkülönböztetés ellen, ugyanakkor semmi esetre sem szabad belesüppedni a pihe-puha önsajnálatba és beburkolózni a patriarchális társadalom áldozat szerepének meleg paplanjába. Fogadjuk meg Woolf tanácsát és gyerünk dolgozni.

Ha nem rendező lettem volna, valószínűleg sokkal később és sokkal kevésbé intenzíven szembesülök a saját nemem jelentésével, jelentőségével, a társadalomban betöltött szerepével. Nem csak azért, mert a számomra ideális alkotói elme folyamatosan reflektál a környezetére, illetve saját magára is mint alkotóra, hanem azért is, mert egyszerűen kikerülhetetlenné vált a kérdés. A legelső pillanattól kezdve – amikor is különlegesnek számított, hogy két lányt is felvettek a rendező osztályba – szembesültem azzal, hogy nem irreleváns a nemem, hogy minden ehhez képest is történik velem szakmailag. Az se segített sokat elfelejtenem ezt, mikor végzős koromban az egyik mesterem több útravalónak szánt tanácsa közt azt mondta, mindig kétszer annyit kell majd dolgoznom, mint egy férfinak, hogy ugyanazt elérjem. Tehát az egyetemen világossá vált, hogy valamit kezdenem kell a női mivoltommal ebben az egyébként viszonylag macsó szakmában, és hogy ez sok energiámba kerül akárhogyan is viszonyulok hozzá. Az első alkalom, mikor úgy éreztem, hogy csak akkor számít, hogy női alkotó vagyok, ha akarok rá reflektálni, de nem adott, akkor volt, mikor felvettek a berlini zeneakadémiára, ahol is az egyik mesterségtanárom nő volt. Persze Németországban sincs Judith Butlerből a kerítés, és ugyanúgy még mindig jellemzően férfiak ülnek a fontos pozíciókban, illetve ők az ismert rendezők, de mégis sokkal inkább én határozom meg, akarom-e, hogy a nőiségem is belevonódjon az alkotói folyamatban, vagy sem.

Két ország és két műfaj terében dolgozom, amelyek amennyire el vannak egymástól választva, annyira szabad is az átjárás köztük. Egyik a másikat inspirálja, egyik a másiknak ad új perspektívát. Néha két szék közül a pad alá helyzetnek tűnik mindez, de legtöbbször egy rendkívül tágas szobának sok ablakkal. És mivel ilyen tágas, ezért keményen meg is kell dolgozni érte. Mivel se nem vagyok képzőművész, se nem vagyok író, ezért valójában ez a szoba sosem teljesen csak az enyém. Ha már eleget ücsörögtem benne, akkor egyszer csak ki kell nyitnom az ajtót és be kell engednem rengeteg embert – a díszlettervezőtől kezdve a dramaturgon és színészeken, énekeseken át egészen a színpadtechnikusig – mígnem megpróbálok a zsúfolt és hangzavaros térben rendet teremteni, míg végül újra el nem csendesül és ki nem ürül ez a szoba. És kicsit már át is rendeződött. És ebben a kicsit más szobában folytatom újra a munkát – női hangok felerősítését ismert történetekben, a kánon esetleges átformálását, illetve új történetek elmesélését. Nem az érdekel, hogy harcos feminista, férfigyűlölő előadásokat hozzak létre, amelyekben férfiakat hibáztatok. Az érdekel, hogy ahogyan én is férfiakról szóló történeteken, férfi nézőpontokon nőttem fel, úgy most meséljük el ugyanazokat a történeteket női szempontból is, és meséljünk el új történeteket a női szempontokról. Vagy csak tekintsük ugyanolyan fontos résztvevőknek a nőket a közös történeteinkben, a közös kánonban, mint a férfiakat. Találjuk ki, mit jelent egyáltalán az, hogy nő, vagy férfi vagy ember. Adjunk nekik új értelmet. Paradox módon ahhoz, hogy női témákon tudjak dolgozni – természetesen a propaganda és a didaxis elkerülésével – el kell felejtenem, hogy nő vagyok. Emiatt természetesen férfiakkal is és nőkkel is alkothatok közösen, hiszen ez nem kell, hogy szempont legyen. Politikai állásfoglalásként, mondjuk egy elképzelt „több nőt a színházba!” címszó alatt viszont örülök, ha találok női kollégákat és, ha nőiségemet képviselve javíthatok a nemek arányán a szakmámban.  De képzeljük el, hogy milyen jó lenne egyszer, ha szakmailag mindez már nem számítana, és nem mondanák azt, hogy „ahhoz képest, hogy nő”, és nem emelnék ki pozitív értelemben sem, hogy „ráadásul nő”. Milyen jó lenne egyszer majd csak simán rendezőnek lenni, aki maga dönthet arról, hogy alkotóként kihangsúlyozza-e a nemét, vagy sem, hogy alkotásában tematizálja-e hogy nő, vagy sem.

(Fotó: Mátyássy Jónás)