Saját szobák – Gács Anna: Nem nagyon fér bele az életembe, hogy magamra csukjam az ajtót

A Síp12 Galéria és közösségi tér valamint a Könyvesblog most induló sorozatában továbbra is a „saját szoba” lesz a téma, de pár napon keresztül egy kicsit másképp. Sorozatunkban különleges és fontos munkát végző nőket és alkotói terüket szeretnénk bemutatni. A Síp12 Galéria jelenlegi kiállítását, a Saját szoba, Sajó Edit és Schaár Erzsébet alkotói tereit Virginia Woolf azonos című esszéje inspirálta. Az angol írónő művében azt a kérdést teszi fel, hogy vajon milyen feltételekre van szükség az alkotáshoz, a kiteljesedéshez, és hogy mennyire adottak ezek a körülmények a nők számára. A következő napokban olvasható szövegek szerzőit azzal a kéréssel kerestük meg, írják le, van-e saját szobájuk, és ha igen, akkor milyen az – milyen benne lenni és alkotni. A szerzők írásain keresztül talán egy kicsit beleláthatunk majd abba is, milyen feltételeknek kell teljesülniük ahhoz, hogy egy-egy fontos életmű létrejöhessen, vagy éppen milyen nehézségeken kell ennek érdekében felülemelkedni. Most tehát fogadják szeretettel hat különleges nő írását arról, mik azok a számunkra láthatatlan keretek, amelyek közt dolgoznak. Hiszen nincs életmű, amely a semmiből születik.

Gács Anna irodalomkritikus, egyetemi oktató 

A saját szoba szentély. Lelkünk térbeli kivetülése. Mutasd a szobád, megmondom, ki vagy. A könyvespolcon az intellektusunk, a falon az ízlésünk, az íróasztalunkon mindezek áldozatos munkával kipárolt lenyomata. Az ajtó: belépés az intim szféránkon belül egy még intimebb, egyszemélyes térbe. Az ablak: ennek a térnek a megnyitása a nagyvilágra. A szobád rendje az elméd rendje. Na álljunk meg egy pillanatra.

Elmondom, hogy írom ezt. A saját szobámban kezdtem, már a képernyőn volt pár szó, amikor kimentem az erkélyre egy kis cigaretta- és búzasörszünetre, ahol is megjelent a kisebbik fiam, és megkérdezte, lezárhatja-e, ami a képernyőn van. Nem, mondtam, épp azon dolgozom. Jó, mondta, akkor nem zárja le, csak most neki kell a gép, csináljam máskor, mondjuk holnap. Az a helyzet ugyanis, hogy a gépem be van vonva a Fortnite-ozásba, mert így egyikük az Xboxon játszik, a másikuk az én gépemen, ami, lássam be, csodálatos, hisz együtt játszanak, néha egymás ellen, de akkor is együtt, érted?; a saját szobám és a tévé közötti két ajtót csukva kell tartani, mert különben élőben hallanák egymást, ami érthető módon  illúzióromboló volna, úgyhogy elővettem a kis gépemet (igen, kettő van, kuss, panasz), beültem a gyerekszobába, a két nagyrészt használatlan gyerekíróasztal egyikéhez, így én élőben és aztán fél másodperc késéssel az Xboxon/saját nagyobb lapotomon keresztül is hallom, hogy nekem már három killem volt, te csicska. Most a nagyobb idefeküdt mellém a szőnyegre. Mehetek vissza? Mehetek vissza a gépemhez? Visszamehetek a saját szobámba? Hm, talán.

Újra itt. A saját szobám a bejárati ajtótól legtávolabb eső helyiség, a lakásunk eredeti alaprajza alapján cselédszoba volt, de az ebben rejlő metaforikus lehetőségeket most nem aknáznám ki. A pontos méretét nem tudom, az biztos, hogy nincs 6 négyzetméter, mert az egyik fala nincs 2, a másik nincs 3. Az ablaka olyan 30x50 centis lehet, nem annyira a nagyvilágra nyílik, mint a szomszéd cseréputánzatú műanyagburkolattal bevont háztetőre. Sokszor álmodozom róla, hogy valahogyan meg kéne szabadulni a benne lévő dolgok – könyvek, ruhásszerkény, kifutott tankönyvek, kinőtt, megúnt ruhák, bizsuk, fitneszlabda, kézműveskellékek, zacskóba söpört, apró darabokra hullott térbeli puzzle-ök: a Vajdahunyad Vár, a Chrysler Building és a Groupama Aréna, iratok, okmányok, kézzel írt egyetemi jegyzetek, képzeld, a számítógépre is rácsatlakoztatható Xbox-kontrollerek – egy részétől, és valahogyan még jobban a saját képemre szabni.

Benyit az egyik. Adjál inni. Öntsél magadnak. Reggel óta nem adtál semmit.

Újra itt. Hogy a saját szobám én volnék? Például a könyvespolcon ott van az is, ami épp fontos, de itt, a legszentebb szentélyben, voltaképp titokban, gyűjtögetem azokat a könyveket is, amiktől apránként, egy-egy óvatlan pillanatban meg szeretnék szabadulni. Nem nyomasztó emlékek, nehezen feldolgozható intellektuális traumák miatt, hanem mert a fenének se kellenek, és annyi van belőlük, mint a nyű.

Jön a másik. Hol a telefonod? Nem tudom, hívd fel. Mivel?

És a falon, igen, ott vannak a csodálatos képek, amiket barátoktól, családtagoktól, számomra kedves művészektől és nem művészektől alkalmakra vagy alkalom nélkül kaptam, és amelyek sorsát mindig fontolgatom, ha arról képzelgek, hogy húzok el ebből az országból. Másfelől viszont ott a szomorú tény, hogy sajnos sok számomra kedves művésztől nem kaptam képet. Épp a falon lógó képek volnának hát a lenyomatom?

Akár a végső, egyszemélyes intimitásnak, akár saját magunk kivetítésének a metaforája a saját szoba, nehezen tudom lefordítani az életemre, persze lehet, hogy csak azért, mert az életembe nem nagyon fér bele, hogy magamra csukjam az ajtót. Gyakran inkább elmegyek otthonról dolgozni. Máshol lenni felszabadítóbb, mint bezárkózni.

Az egyik. Azt mondtad, hogy kaphatok a sörödből. Akkor kapok?

Újra itt. Közben este lett.

A másik. Poloska van a szobában, öld meg.

Újra itt. Nem tudok nem nevetni a saját szoba pátoszán. Viszont a saját idő – az nagy dolog.