Elsőre még meglepő volt, hogy itt egy író, aki abból csinál irodalmat, amit a többség nagyjából a cselekvést követő tizedik másodpercben elfelejt. Karl Ove Knausgård (KOK) - aki a jövő héten érkezik Budapestre, miután ő a csütörtökön kezdődő könyvfesztivál díszvendége - első pillantásra nem is csinált mást, mint hiperrealisztikusan elkezdte megírni az életét, és a Harcom-sorozat köteteiben bátran/gátlástalanul/szégyentelenül (kívánt rész aláhúzandó) tette közzé a saját és a legszűkebb környezetében élők mindennapjainak legbagatellebb részleteit, miközben olyan univerzális témákban is tudott újat mondani, mint a halál vagy a szerelem. Knausgård prózája ugyanakkor rövid időn belül hivatkozási ponttá vált, a sajtó szenzációt és irodalmi jelenséget emlegetett vele kapcsolatban, és persze kijutott a botrányokból, miután rokonai beperelték, és még halálos fenyegetéseket is kapott. A nagy kérdés csupán az volt, hogy meddig tart ki a szufla, és vajon sokadszorra is érdekes lesz-e elmerülni a KOK-univerzum íráskényszeres és alkoholtól tocsogó bugyraiban. A negyedik rész (Élet) már egyenetlenebb, mint a sorozat első kötetei voltak, több benne az üresjárat és az önismétlés, viszont KOK öniróniája, saját magával szembeni kegyetlen őszintesége még mindig nagyon szórakoztató.
Knausgård a könyvfeszten. Az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége Karl Ove Knausgård lesz, az olvasók kétszer is találkozhatnak vele. Április 25-én – Tóth Krisztina laudációját követően – Bősze Ádám beszélget majd az íróval a Millenárison, április 27-én pedig Szegő János, a Magvető szerkesztője kérdéseire válaszol ugyancsak a Millenárison.
A frissen érettségizett Karl Ovénak más vágya sincsen, mint hogy Dél-Európa felé vegye az irányt, élményeket szerezzen, és végre teljes mértékben az írásnak szentelhesse magát. Ehhez képest viszont fogja magát, és, mivel nincs egy vasa sem, helyettesítő tanári állást vállal egy északnorvég halászfaluban. A falu szó persze már önmagában eufemizmus, hiszen mindössze néhány házból áll az egész település, ezenkívül van egy bolt meg egy iskola, és látszólag annyira nem történik semmi, hogy egy képes szótárban akár a nihil szót is Håfjorddal illusztrálhatnák. Mindez viszont akár még kapóra is jöhet a fiatal Karl Ovénak, akinek rövid-, közép- és hosszú távon egyetlen célja, hogy írjon. És hogy lefeküdjön végre valakivel.
Karl Ove Knausgard: Élet - Harcom 4.
Fordította: Patat Bence, Magvető Könyvkiadó, 2019, 480 oldal, 4999 HUF
Utóbbi a nehezebb, viszont ez nem tántorítja el attól, hogy boldog boldogtalannál bepróbálkozzon. A lehetőségei erősen korlátozottak, ám a fantáziája végtelen, félszegségét pedig ivással oldja. Közben viszont élni is kell valamiből, így aztán a középiskolát éppen csak maga mögött hagyó Karl Ove hirtelen az oktatási rendszer sötét oldalán találja magát, és egy gyors szerepcserével számon kértből egyszeriben számon kérővé válik, akinek a katedrán állva mindennap meg kell küzdenie a gyerekek figyelméért. A nyughatatlan, saját útját és hangját kereső fiú tehát a messzi északon megpróbál egyedül boldogulni: lakást fenntartani, dolgozni, és persze írni, írni, írni. A végtelen unalmat és a téllel beköszöntő permanens sötétséget csak a folyamatos alkoholizálás és tényleg annak a reménye lazítja egy kicsit, hogy végre valakit ágyba vihet (hogy milyen sikerrel, azt olvassátok el EBBEN a részletben).
(Kép)
A negyedik kötetben Knausgård ugyanakkor egy kicsit csalt, mert miközben a fiatalkori én apró-cseprő gondjaiban és örömeiben tobzódunk, egy adott ponton nagyot ránt az olvasón, időben még egyet lépünk vissza, és hirtelen a kamasz Karl Ove fejében találjuk magunkat. Az időbeli differencia nem nagy, hiszen alig másfél évet kell visszapörgetnünk, Karl Ovénak viszont a saját mikrokörnyezetében elfoglalt helye teljesen más, emiatt pedig az olvasói fókuszt is kicsit át kell állítani. A flashbacknek köszönhetően KOK újra azzá a nyegle fiúvá válik, akinek az iskola a legkisebb gondja, aki egyszerre küzd a korai magömléssel és az örökké rátörő nagy érzelmekkel, aki egyszerre az iskola lúzere, ám aki a helyi lap lemezkritikusaként mégiscsak kezd valamiféle hírnevet szerezni magának. Az első három kötetből jól ismert szereplők (barátok, rokonok, családtagok) természetesen itt is felbukkannak, a legerősebb nyomot ugyanakkor vitán felül már megint az apa hagyja maga után. Az idősebb Knausgård már csak nyomokban emlékeztet a harmadik kötet nyomasztó, kontrollmániás és agresszív apafigurájára. Masszív alkoholista, aki éppen újranősülni készül, miközben próbál valamiféle kapcsolatot fenntartani a fiaival. A leggyötrelmesebbek talán épp azok a részek, amikor a kamasz Karl Ove a próbálkozások mögé lát, és rájön, hogy az apjának igazán csak a látszat számít, és a kapcsolatépítő kísérletei, suta tapogatózásai mögött nincs valós szándék és gyakran még saját magának is hazudik. A kamasz Karl Ove viszont kényszert érez magában arra, hogy rokonaival a lehető legszorosabb maradjon a viszony – épp ezért vágja azután mellbe, amikor kiderül, hogy nagyszüleinek terhesek az állandó látogatásai. A tágabb családot uraló diszfunkcionalitást egyedül az anya ellensúlyozza: ő az egyetlen biztos pont Karl Ove életében, személye ugyanakkor csak fel-felsejlik a lapokon – a valódi traumát okozó apa még ebben a kötetben is kiszorítja, agyonnyomja az ő figuráját.
Felülírni Hitlert - Karl Ove Knausgård nem számol a következményekkel
Ha beütjük a Google-ba, hogy „híres norvég író", norvégtudás híján angolul, Karl Ove Knausgård-t (a továbbiakban: KOK) csak két kollégája előzi meg: Henrik Ibsen és a nácibarát Nobel-díjas, Knut Hamsun. Ha felsőfokozzuk a keresőkifejezést, akkor a kilencedik helyre csúszik vissza, ám csak egyetlen...
A kettősség Karl Ove személyiségének egyik alapjegye. A sorozat címévé emelt harc az individuum fejlődésének legerősebb kísérője. Karl Ove örökké küzd – a világgal, másokkal, de leginkább saját magával. Még emlékezhetünk, hogy a harmadik kötet (Játék) kiskamasz szereplője semmi másra nem vágyott, minthogy jó ember legyen („Attól kezdve csak jót cselekszem, segítek, ahol tudok, és sosem teszek semmi rosszat.”), és bár a jóra való törekvés nyomokban megvan a negyedik kötet főhősénél is, de időről időre előtör belőle egy inverz én, ami lerombolna minden korlátot, ez pedig érzelmileg egyértelműen hasadást okoz a fiúban:
„Lopni akartam, inni, hasist szívni és más anyagokkal kísérletezni, kokainnal, amfetaminnal, meszkalinnal, kizökkenni mindenből és élni a nagybetűs rock ’n’ roll életet, annyira kurvára beleszarni mindenbe, ahogy csak lehet. Ó, hogy vonzott ez az élet! Ugyanakkor ott volt a másik énem, aki jó tanuló, rendes fiú, jó ember akart lenni. Arra vágytam, bárcsak szét tudnám rombolni!”
Karl Ove Knausgård egyszerre hőse és antihőse a saját regényének. Kéjesen vájkál saját gyarlóságaiban, és nem fél attól, hogy időről időre kisstílűnek és szánalmasnak mutassa magát. Viszont, akárcsak minden fiatalnak, neki is joga van hülyének lenni. Próbálkozásai, felsülései éppen ezért nagyon is emberiek, pontosan emiatt pedig megbocsáthatóak. Az Élet nem hat olyan elemi erővel, mint az apa halálát feldolgozó első (Halál), vagy a szerelem topográfiáját megrajzoló második kötet (Szerelem), az életmű szempontjából mégis nagyon érdekes darab, és akit kicsit is izgat az egész Knausgård-jelenség, annak tényleg kihagyhatatlan. A negyedik kötetben ugyanis egy írói pálya kezdetének is a szemtanúi lehetünk, amelynek felívelése egyáltalán nem volt magától értetődő. Karl Ove sokáig ugyanis csak saját magának, az asztalfióknak és a legközelebbi családtagjainak írta a műveit, melyek részleteiben ismerősek lehetnek a korábbi kötetekből.
Könyörtelenül szabad regény a Harcom
"A szív számára az élet egyszerű: ver, ameddig bír" - így kezdődik Karl Ove Knausgård (KOK) Harcom című hatkötetes regényfolyama, aminek első részét, a Halált idén adta ki a Magvető Petrikovics Edit fordításában (portrénk a KOK-ról, részlet a regényből, illetve az agysebészeti riportja - a szerk.)....
Sokszorosan átírt történetei alapját saját gyerekkori élményei és csatangolásai adják. Pedig a fiatal Karl Ove eredetileg hemingwayi élményekre vágyott: pamplonai bikafuttatásra, görögországi láblógatásra, európai csavargásra. Ezzel majdani író létének ágyazott volna meg („És végül mindennek egy regénybe kellett volna torkollnia.”). Ehelyett egy évre bevette magát az egyik legkevésbé ingerszegény norvég faluba: az az egy év tele volt vággyal, csalódással és frusztrációval, meg persze hittel, hogy meg tudja csinálni. KOK végül sok év munkájával felépítette magát, az alapokat pedig egyértelműen valamikor azokban a fagyos és vodkagőzös hónapokban vetette meg. És lehetett elveszett, bizonytalan, vagy éppen elkeseredett, de egyvalamiben soha nem ingott meg: száz százalékosan tudta, hogy írni akar.
