Hanif Kureishi: A művészet és az üzlet összetartozik

A kültelki Buddha amellett, hogy egy fiú férfivá válásának története a hetvenes években, egy apa és fia kapcsolatának, harcának és összetartozásának a története is, valamint egy fontos korszak nagyszerű és szellemes portréja. A főhősnek meg kell küzdenie azzal, hogy pakisztáni apja teljesen máshogy látja a világot, mint ő, aki már Angliában született és nevelkedett. Mennyire tekinthető önéletrajzinak a könyve?

A valóságról és a jelenről írok általában, és a bevándorlás, a rasszok kérdése, a különböző társadalmi változások az én családomra is hatással voltak. A regényeim művészeti alkotások, tehát nagyon sok minden, ami bennük van, nem vagy nem úgy történt meg a valóságban. Főleg, hogy az élet sokkal unalmasabb, mint egy könyv, az embernek úgy és olyat kell írnia, hogy az ne legyen unalmas. Ehhez kell a művészet. Karaktereket kell teremteni és felépíteni, nyelvet kell találni, az átélt dolgokat pedig metaforákká alakítani.

Könyveiben az egyik legszórakoztatóbb vonás a pergő dialógusok és a szinte filmszerűen zajló cselekmény. Én olvasóként kifejezetten örültem, hogy nem használ hosszú leírásokat. Van ennek ahhoz köze, hogy színházban is sokat dolgozott, és mellette filmforgatókönyveket is ír?

Én se nagyon szeretem a hosszú leírásokat, de nem tudnám megmondani, hogy a színház vagy a film hatása miatt írok így. Egyszerűen ez jön belőlem, és az elsődleges szempont mindig is az volt számomra, hogy ne hangozzék rosszul, amit leírok. A tanítványaimnak gyakran szoktam ajánlani, hogy nézzék meg, milyen lenne az, amit leírtak, filmen vagy színházban, hogyan kezdődnek, végződnek, hol lenne bennük a dráma, vagy hogyan épülnek fel a jelenetek. Magam is szoktam ezen gondolkodni, de sosem tudatosan írok így.

Mi alapján dől el, hogy valamiből könyv vagy filmforgatókönyv lesz?

Egy esszé esetében könnyebb az ember dolga, hiszen ennél a műfajnál az írás tárgya általában valami absztrakt dolog, egy eszme, egy gondolat. Van, amikor csak valami rövidet akarok írni, valamit gyorsan megfogalmazni, kiadni magamból, és ezzel le is zárni az egészet. De van, hogy egy ötlet nagyobb volumenű, tudom, hogy regényt érdemel, amelynek megírása akár három-négy évig is eltarthat. De ez az egész a pénzről is szól, ne feledkezzünk meg arról, hogy egy novellával nem lehet túl sok pénzt keresni, ahhoz regényt kell írni, hogy például a gyerekeim taníttatását fedezzem. Hivatásos író vagyok, ebből élek, így folyamatosan ahhoz is kell mérnem magam, hogy mivel milyen bevételre tehetek szert, ez ugyanolyan fontos dolog, mint a téma vagy a stílus.

A magyar írók például ezzel szemben inkább hallgatni szeretnek arról, ha egy könyvvel sokat keresnek. Az anyagi siker és a művészi elismertség nem kapcsolódnak össze Magyarországon, ezért is lehet, hogy nem feltétlenül gondolják a magyarok minőségileg is kiemelkedőnek a nagyon sikeres könyveket.

Pedig a huszadik század egyik legnagyobb művészeti eredménye a kommersz felemelkedése volt. Gondoljunk csak bele: a Beatles kommersz zenekar, Jimi Hendrix kommersz művész volt, Andy Warhol pedig azok egyike volt, akik a legjobban tudták a magas művészetet és a kommerszt vegyíteni. Élnünk kell valamiből, hiszen a művész is csak így tud fennmaradni és megújulni. Illúzió és buta dolog lenne, ha csak és kizárólag a klasszikus értelemben vett művészként gondolnék magamra.

Norman Mailer, Philip Roth vagy akár Toni Morrison amellett, hogy nagyszerű művészek és minőségi szépirodalmat írnak, milliós példányszámban adják el a köynveiket. Egy új Philip Roth-regény megjelenése nemcsak irodalmi, hanem kereskedelmi esemény is egyben. A legjobb könyvek mindig anyagi sikerek is egyben, botorság lenne azt gondolni, hogy ha egy könyv nagyon sok példányban kel el, akkor az már nem minőségi munka, és ennek az ellenkezője sem igaz. Attól, hogy egy írónak csak pár tucatnyian ismerik a könyvét, még nem lesz értékesebb vagy több. Vagy ott van a színház világa: az utóbbi év legsikeresebb előadása a Westenden a Godot-ra várva volt, amelyet milliók látnak szerte a világon minden évben. Ettől még a világirodalom egyik legnagyszerűbb alkotásáról van szó. Nem tudom, hogy gondolhatja bárki is, hogy a művészet és az üzlet nem tartoznak össze.

Mit gondol, mi az oka annak, hogy az angol posztkoloniális társadalom problémáit és viszonyait legpontosabban másod- vagy harmadgenerációs írók tudják bemutatni? Ők azok, akik mindkét világba bepillantást nyertek, és így hitelesen tudnak beszélni?

Az alábbi kérdések határozták meg az újkori Európa természetét: a tömeges ki- és bevándorlás, a rasszizmus és a nemzetiségi kérdések, az antiszemitizmus, a kis és nagy csoportok közötti kapcsolat vagy a multikulturális társadalom kialakulása. Ezek máig a legérdekesebb kérdések, amelyek egyrészt a társadalom és a politika számára, másrészt az egyén számára is megoldandó problémákat rejtenek magukban. Az angol birodalom összeomlása és a posztkoloniális időszak máig formálja Angliát, és az író feladata ezeket a társadalmat foglalkoztató kérdéseket bemutatni. Bár az embereket mindig is érdekelték az emigránsok tapasztalatai, ezekről a kérdésekről nemcsak ők tudnak beszélni, hanem mindenki, aki benne él.

Mennyire változtatta meg Londont a hatalmas, Kelet-Európából betóduló munkaerő?

London továbbra is egy óriási munkaerőt felszívó, foglalkoztató és kihasználó város, amely még színesebb lett az utóbbi években. A kávézóban például, amely a házamban van, minden pincér magyar, akik a jobb megélhetés reményében jöttek Londonba. Azt mondják, a magyar gazdaság halott, Londonban pedig megtalálják a számításukat.

És az „új" emigránsok tapasztalatai formálják már London kulturális életét is?

Érdekes kérdés, nem tudom. De fordítva még érdekesebb: szívesen elolvasnám egy olyan író könyvét, aki az Angliában szerzett munka- és élettapasztalatait írja meg, azt, hogy őt mennyire formálta London.

A társadalompolitikai kérdések mellett melyek azok a személyes témák, amelyek foglalkoztatják, amelyekről írni akar?

A szexualitás, a férfiasság, a gyerekvállalás és nevelés, ezek például. Vagy az öregedés és annak társadalmi vetületei. Hogy milyen egy öregedő társadalomban élni. Az én generációm, a háború utáni generáció, Tony Blair generációja az első szinte, amely már öregedni kezd, de még nagyon sokáig fog élni és fogja kihasználni a társadalmi javakat. Fontos kérdés, hogy például a fiatalok és a szegényebb rétegek így milyen társadalmi segítséghez fognak jutni, hogyan érvényesül majd a társadalmi igazságosság kérdése a jövőben.

KRITIKA

Hanif Kureishi: Kültelki Buddha, Scolar Kiadó, 2012, Fordította: Greskovits Endre, 344 oldal, 3450 Ft.

A

Ha összehasonlítjuk a hetvenes évek Budapestjét a hetvenes évek Londonjával, bizonyára ég és föld lenne a különbség, Magyarországról még a londoni lepukkant külváros is metropolisznak tetszene. Ott élve azonban felsejlenek hibái és gyengeségei: a kilátástalansággal, az unalommal és a rasszizmussal találjuk szemben magunkat, főleg ha egy olyan családba születünk, mint A kültelki Buddha főhőse, a tizenhét éves Karim. Karim anyja angol, apja pakisztáni, aki otthonát és a különleges jólétet elhagyva érkezett meg Londonba, hogy ott a társadalom alján találja magát. Karim apja számára az élet meglepetések sorozata: nemcsak a környezet, az emberek és a mentalitás más, hanem míg hazájában szolgák sokasága leste minden óhaját, új otthonában a többség félve, undorral, de a legjobb esetben is valami furcsa szerzetként tekint rá. De míg az apa ebből a vesztesnek tűnő helyzetből természetes optimizmusával és az emberekre szinte delejező erővel ható személyiségével könnyen kiverekszi magát, és tehetségét kihasználva lesz a külvárosi londoni középosztály „házi Maharishije", fiának, Karimnak kicsit nehezebb dolga van. Mert bár ő már ízig-vérig angol, meg kell küzdenie apja szemléletével és a hagyományokkal, valamint a felnőtté válással – és akkor még billegő szexuális érdeklődéséről, a hetvenes évek hippi- és kezdődő punkkorszakának zavaros éjszakai életéről és a külvárosi korlátoltságról még nem is beszéltünk.

Karim először a színház világában és hihetetlen szexuális kalandokban próbálja kiélni vágyait és megtalálni önmagát. Morbid, sőt bizarr szituációk sorozata kíséri útját London belvárosától egészen New Yorkig, hogy aztán a felső középosztály hipokrita mindennapjaiba bepillantva rájöjjön,a külváros és a gazdagok világa voltaképpen ugyanolyan. Hanif Kureishi 1990-es első regényét a sodró elbeszélésmód és a pontos társadalomrajz mellett az ellenállhatatlan humor és fanyar stílus teszi az angol kortárs irodalom egyik legjobb darabjává. (sz.d)

A cikk eredetileg a Könyves Magazin negyedik számában jelent meg.