A-
Cormac McCarthy: Az út
Magvető, Budapest, 2010, 2990 Forint
"It was the time of the preacher in the year of 01 / Now the preachin' is over and the lesson's begun" -- Willie Nelson: The Time of the Preacher
Hogy ez lenne McCarthy főműve, az enyhén szólva túlzás, sőt még a korai könyveit, pl. a Suttree-t vagy a Vad lovakat is jobban szeretem. A Véres délköröknek meg persze a közelébe sem jön, az valóban egy remekmű. Gyanítom, Az út egyrészt amiatt lett ekkora siker, mivel Oprah Könyvklubja agyonlihegte, illetve mert leegyszerűsített, már-már alaprajzszerű szintézise McCarthy örök témáinak, mellőzve mindenféle olyan zavaró komplexitást, ami belekavarhatna az amerikai háziasszonyok donutokkal teletömött fejecskéjébe (hiszen ők aztán megvesznek mindent, amire Oprah rásüti a bélyegét.)
Kapcsolódó anyagok:
McCarthy nem fogy ki a történetekből
Mindez persze nem jelenti, hogy McCarthy a könyvet nekik írta volna. A történet ehhez kissé túl rettenetes, no meg McCarthy túl arrogáns ahhoz, hogy odáig alacsonyodna. Nem, egész egyszerűen így jött ki a lépés, a média belefirkált a számításba és bestsellert csinált a regényből. Cormac, you're fucked.
Reductio ad absurdum: két szereplő. Színtelen világ. Élettelen Föld, valamilyen, részleteiben titkos apokalipszis után. Az állatok kipusztultak. A bolygó növényzete szintén. Mindent a katasztrófa mérgező pernyéje lep. Ami nem halott, az haldoklik. Remény semmi. Apa és kisfia járja, gyűri, szenvedi, nyomorog végig a dél felé vezető úton. Hogy mi várja őket délen? Fogalmuk sincs. De menni kell, ennyi csupán a bizonyos, mert a maradás a halál, a megállás a halál. Életük két komponensből áll: vagy étel után kutatnak a romok között, vagy az emberiség kisszámú kannibál túlélője elől bujdokolnak.
Az érthető, hogy a szerző mindent a minimumra akar redukálni, hiszen egy világban, ha nincs semmi, miért éppen történés legyen. A repetíció az üzenet célba juttatását szolgálja, ötven oldalnyi kajakeresés után kis kannibálellenes akció jön, aztán kezdődik újra az egész. Maga a két figura is a szükséges alap csupán, kommunikációjuk a fásult, ritkás tőmondatok sziklakertje, nincs miről beszélniük, csak egymás iránt érzett érzéseik gyomjait kapálják. Ahogy kopnak, úgy tisztulnak jelképpé: amilyen sötét a regény, annyira szokatlan McCarthytól a (többé-kevésbé) reményteli befejezés - amelynek környezetében sebészes szociáldarwinizmusa azért ott munkál rendesen. Ha más nem is, a passión átszűrt szeretet létezik.
Kedvenc főszerkesztőm felvetette, hogy az apa-fiú-titkos anya háromszög egyfajta hardcore-bibliai olvasatot erőszakol ki a könyvből, és még csak nem is vitatkozom vele. Ha így van, az csak tovább növeli a regénnyel kapcsolatos csalódottságomat. Ha az öngyilkossá lett mutter a szentlélek, akkor lehetne ezúttal McCarthy még ennél is nyilvánvalóbb? Többet vár az ember olyasvalakitől, aki képes volt megírni a Véres délköröket.
Mondanám, hogy ugyanezt a történetet el lehetett volna mesélni rövidebben is, akár csupán novellaformában, de nem vagyok benne biztos -- ahogy említettem, a könyv szerkezetének ismétlő jellege és monotonitása szükséges a végkifejlet üzenetének célba juttatásához, vélekedjen utóbbiról az ember akárhogy is. Hogy jobban el lehetett volna mesélni, és még a finálé sem sántított volna az ehelyütt elszenvedett több száz oldalnyi depresszió után, az viszont biztos, elég ha csak Harlan Ellisonra, meg a Fiú és a kutyájára gondolunk.