McEwan, Ian: Vágy és vezeklés, Ulpius-ház, 2008, 352 oldal, 2999 ft. Fordította: Lukács Laura
"Nem szoktam igazán blogot olvasni. Nem szeretem ezt pofánvágós-szembeköpös-úti ámokfutós jellegű hangot az interneten. Nem szeretem, amilyen irányba változott az újságírás. Úgy tűnik, amikor az emberek tudják, hogy nem vonhatók felelősségre, amikor nincs szemkontaktus, sokkal gorombább, vadabb, agresszívebb hangot engednek meg maguknak, amely nem méltó az könyvkritikához" - nyilatkozta nemrégiben Ian McEwan.
Nehéz ezek után megszólalni egy ilyen hangvételű blogon, hiszen McEwannal eddig nem igazán gorombáskodott a Könyvesblog: a legtöbb szó a Booker-díjak és jelölések kapcsán esett róla. Az író 1998-ban Amszterdam című regényével elnyerte az elismerést, 2001-ben a Vágy és vezekléssel is jelölték, és legutóbb 2007-ben is felterjesztették On Chesil Beach című legújabb munkáját.
A 2001-ben megjelent Vágy és vezeklésre a filmadaptáció miatt terelődött ismét kiemelt figyelem: a Keira Knightley főszereplésével és finom pucérkodásával készült film körül forog a világ az augusztusi velencei premier óta. Joe Wright rendezése a hollywoodi külföldi kritikusoktól elnyerte a legjobb filmnek járó Arany Glóbuszt, majd a jubileumi Oscar-gálára is hét jelöléssel érkezett, ám ebből csupán a legjobb zenét sikerült szoborra váltani. McEwan a filmesek által kedvelt szerző: számos regényét megfilmesítették, legutóbb az Enduring Love-ból készült film (a Titanic Filmfesztiválon vetítették is), de emlékezhetünk még a Jófiúra, amelyben Macaulay Culkin játszott rosszfiút, vagy a Charlotte Gainsbourg nevével fémjelzett Cementkertre. Az Ártatlan volt az egyetlen olyan alkalom, amikor ő készítette az eredeti művet és a forgatókönyvet is, de ez állítólag annyira kikészítette, hogy azóta szándékosan kivonja magát a filmkészítés folyamatából.
Szóval Vágy és vezeklés, mozibemutató, Ulpius piacra dobja, kijátsszuk, olvassuk. Senkit ne tévesszen meg a könyv vékonyka külseje, elképesztően apró betűkkel van szedve mind a 352 oldal. Ez valamiféle új policy lehet az Ulpiusnál, hogy minden könyv nagyjából ugyanakkora legyen, mert a nemrégiben kiadott Fű dalol-t is 382 oldalra tördelték, ennek eredményeképpen mesekönyveket idéző óriás betűkkel szedték a Nobel -díjas Lessing könyvét.
A zavaros helyzet ábrázolását McEwan úgy oldja meg, hogy egyetlen fullasztó nap történéseit minden fejezetben más karakter tudatából közvetíti -egy mindentudó narrátor segítségével, aki a korlátozott világismerettel rendelkező szereplők felett beszél. De a mindentudó narrátorunk is szerepzavarban van: visszavált a szereplő zárt világába, aztán eljátszik cselekményvezetési lehetőségekkel, előreutal a cselekményben, majd visszavált a leírásra.
"Bemehetett volna, odabújhatott volna Emilyhez, és összefoglalhatta volna neki a nap eseményeit. Ha így tesz, nem követi el a bűnt. Annyi minden nem történt volna meg, semmi sem történt volna, és az idő gyógyitó keze nyomán emlékezetes estévé szelidült volna az egész: az este, amikor megszöktek az ikrek."
"Így kettejük eltérő álláspontja, mely az elkövetkezendő hetekben, hónapokban nyilvánosan is megfogalmazódott, később pedig éveken át ördögi fogócskában, magányos töprengésekben kergette egymást, ekkor, ezekben a tóparti pillanatokban alakult ki; és valahányszor Lolának kétségei támadtak, Briony egyre nagyobb biztonsággal állította a magáét."
Az írónak készülő kislány, Briony irodalomról, alkotásról, műfajokról, művészetről és önazonosságról szóló tapogatózó szólamai a tapasztaltabb olvasók számára némileg előkészítik a befejezés fordulatát, de McEwan regényében talán éppen az a legjobb, hogy ezeket a gondolatokat (igaz, lebutított formában) elrejti, beleszövi a történetbe, így a cselekmény követése is izgalmas olvasmányélmény hoz létre, miközben az alapos olvasó is találhat felfejtésre váró motívumokat.
Ez éppen eléggé meg is terheli McEwan nyelvezetét, a regény első fele, az aranykort, a bűnbesés előtti állapotot festő mondatok némelyike kifejezetten szépelgő, az írói ábrándokat szövőgető kislány sztoriját olvasva talán sokan le is teszik a könyvet. (Mint mondtam, apróbetűs, fárasztja a szemet kevés olvasás is.) Akik a könyvvel maradnak, egy érzékenyen megrajzolt bűnbeesés történetet kaphatnak rövidre zárva. A második rész ehhez képest egy szép nagy maflás: noha valószínűleg a legprecízebben kidolgozottabb részlet adunkerque-i visszavonulás vértől és sártól bűzlő víziója, mégis kissé egyhangúnak éreztem, hasonlóan a harmadik részt képező ágytálas bűnhődéstörténethez. Az első rész izgalmas narratív technikái már a múlté, egy öntudatos, szerelméhez mindenáron visszatérő katona és egy bűnét elszántan vezeklő nővér gondolatai peregnek hosszú - hosszú oldalakon át.
A zárlatban ébred fel újra a narrátor, figyelmezteti a feledékeny olvasót, és egyben elő is készíti a zárlatot.
"Ezekben a májusi napokban, amikor még senki sem értette egészen, mi történt Franciaországban, és London még nem élte ált a szeptemberi bombázást, számos jel utalt ugyan a háborúra, de lélekben az emberek nem voltak felkészülve rá. (...) De különben romlatlan idők jártak. Az egész országot lázban tartó franciaországi helyzet tényét és a miatta érzett szorongást átmenetileg szétoszlatta a délutáni napfény. A halottak még nem érkeztek meg, az eltűntekről még feltételezték, hogy élnek"
És itt vége a spoilermentes övezetnek: innen csak az olvasson tovább, aki vagy már olvasta vagy soha nem is akarja olvasni McEwan regényét. A három leíró részhez fűzött, gyakorlatilag epilógus szerepet betöltő negyedik részben ugyanis ez az előreutalgató narrátor leleplezi magát: a szöveg szerzője valójában Briony, a vezeklésének része a szöveg létrehozása, az események újraélése, analizálása, többszempontú ábrázolása, és leglényegesebb csúcspontja, hogy képzeletének segítségével, a fikció világában korrigálni képes a megtörtént eseményeket.
"Ki hinné el szívesen, hogy soha többé nem találkoztak, hogy soha nem teljesült be a szerelmük? Ki akarná elhinni ezt, hacsak nem a legsivárabb realizmus jegyében? Nem tehettem meg velük. (...) Ha végre kiadják a regényt, csak úgy fogunk létezni mindannyian, ahogyan én kitaláltam. Briony ugyanúgy a képzelet szüleménye lesz, mint a szeretők, akik a közös balhami ágyban háltak, és magukra haragították a tulajdonost. Senkit sem fog érdekelni, hogy milyen események és szereplők szenvedtek csorbát csak azért, hogy regény legyen belőle."
A Vágy és vezeklés tehát egy mézesmázos szirupba, világháborús - kardozós, elszakított szerelmeses - romantikus, bűnhődéses - fejlődésregénybe bújtatott posztmodern vitairat, szerzőségről, valóságról, képzeletről, fikcióról, önazonosságról, a kimondott szó erejéről, a szöveg hatalmáról, - olvasmányos, érdekes, izgalmas, fordulatokban és sajnos túlírt mondatokban is gazdag formában.
"Az elmúlt ötvenkilenc év kérdése tehát így szól: hogyan vezekelhet egy regényíró, ha abszolút hatalma van, ő dönt a végkimenetelről, tehát maga is isten? Nincs senki, nincs olyan lényeg vagy felsőbb hatalom, melyhez folyamodhatna, mellyel megbékélhetne, mely megbocsáthatna neki. Rajta kívül nincsen semmi. Képzelete szabott határokat és feltételeket. Isten számára nincs jóvátétel, de a regényíró számára sincs, még ha istentagadó, akkor sem. "
