Úgy bámultam, mintha egy bűvészmutatványt lestem volna ki. Vártam, hogy lelepleződjön a szemfényvesztés, vagy amit addig annak hittem, ha hittem egyáltalán bármit bárminek. Vagyis gondoltam-e, hogy a látvány mögött van egy másféle értelem. Bocsánat, kicsit össze vagyok zavarodva. A kisfiú, vagy kislány volt, nem tudom, maradjunk kisfiúnál, szóval elejti a telefont és lehajol. De amikor elejti, már hajol is, és amikor hajol, ismét arra gondol, hogy el fogja ejteni. Gondolom én, ilyenek a gyerekek. Azért vesznek kézbe mindent, hogy elejthessék, és azért ejtik el, hogy újra kézbe vehessék. Ilyen körforgásokból áll össze minden, csak az értelme nem világos. Lehet, hogy úgy vagyunk mi is, mint a tengeri halak, ha nem úsznánk, meghalnánk. Nekünk is folyton mozognunk kell. Igaz, én most meg sem moccanok, csak a gondolataim kavarognak, de talán az is ér valamit.
Ha beérjük annyival, hogy elátkozzuk vagy dicsőítjük a technikát, akkor sohasem jutunk el lényegének a megragadásához.
Martin Heidegger
November 12-e volt, csütörtök délután fél kettő előtt pár perccel, amikor megálltam a gyalogátkelőhely előtt, mert a jelzőlámpa pirosan világított. Hogy hol, mindegy, bárhol lehettem volna. Csak annyi számított, hiszen ennyit érzékeltem csupán a világból, hogy egy gyalogátkelőhely előtt állok. Egy zebra előtt, de valamiért nem szeretem zebrának nevezni, mintha komolytalan lenne, méltatlan ahhoz, hogy kimondjam, zebra. Akkor már inkább gyalogátkelőhely, igaz, ettől meg rögtön úgy érzem magam, mint egy közlekedési rendőr vagy egy KRESZ-oktató. Jobb szó nincs, ez van, nem mindig segítenek a szavak.
Tehát álltam ott és bámultam magam elé, elképesztően fáradt voltam, már nem is tudom, miért. A maszkban folyton bepárásodott a szemüvegem, lopva lehúztam egy kicsit az orrom hegyéről, aztán, mielőtt még valaki rám szólhatott volna, ismét vissza. A világ ritmusa hirtelen erre a pár mozdulatra redukálódott. Szusszantam egyet, bepárásodott a szemüvegem, lehúztam a maszkot, a pára lassan eltűnt, visszahúztam a maszkot, majd szusszantam egy újabbat, és minden kezdődött elölről.
A gyerekek heti 18 órát töltenek valamilyen képernyő előtt, ami naponta 2,5 órát jelent. KM >>
Úgy próbálom most ezt elmondani, olyan pontosan, mint egy rendőrségi vallomást. Mintha én lettem volna a térfigyelő kamera a gyalogátkelőhelyen. Sőt, annál is precízebben, mert egy kamera nem reflektál, nem fog fel semmit, nem érti meg, nem is gondolja végig a dolgokat, csak rögzíti egyetlen nézőpontból. Én viszont egy érző, lélegző, gondolkodó kamera voltam. Ami, igaz, néha bepárásodott. Mindenesetre azt szerettem volna elmondani pontról pontra, hogy mi volt ez a jelenet. Tehát álltam ott, a lámpa pirosan világított szemközt, a maszkomat igazgattam fáradtan, amikor ez a gyerek, ez a pufi dzsekis kisfiú elejtette a telefont. Alig volt hangja, mintha hirtelen felpuhult volna alatta a járda, csak egy tompa puffanás, és a földön hevert a fehér készülék. Eleve nem is tudom, minek volt a fiúnál, nem nézett rajta videót, nem telefonált, nem fényképezett, az égvilágon semmit nem csinált vele azonkívül, hogy egyszer csak elejtette. Aztán rögtön lehajolt érte, és a lámpa ekkor zöldre váltott. Az anyja bizonyára valami másra gondolt, ahogy mondani szokták, máshol járt fejben, hirtelen tett egy lépést, ahogy a lámpán megjelent a zöld alak. De a gyerek még mindig guggolt, igaz, a telefont már megfogta, de nem egyenesedett fel, úgy csüngött ott az anyja kezén, mint egy ellensúly. És ahogy a nő megindult, a fiú akaratlanul is visszarántotta. A nő meg dühösen oldalra kapta a fejét, bizonyára le is szidta volna a gyereket, ha bele nem hasít a levegőbe az a gumicsikorgás. Mint egy elnyújtott, nem is annyira panaszos, mint inkább beletörődő sikoly. Mondom, mindezt elég pontosan láttam, épp nem volt párás a szemüvegem, és a kezem megállt a levegőben egy pillanatra, mielőtt újra visszahúztam volna az orromra a maszkot.
A sofőr későn vette észre, hogy neki pirosra, a gyalogosoknak zöldre váltott a lámpa. Az anya lépett volna először a zebrára, hát mégis kimondom, most valahogy illik ide, tehát kilépett volna a zebrára. A vezető hirtelen beletaposott a fékbe, de a kocsi a párás aszfalton nem bírt időben megállni, felvisító gumikkal csúszott keresztbe a nő előtt.
Ennyi történt, ezt szerettem volna elmondani, hogy ne tűnjön úgy, senki nem vette észre. Én észrevettem, hogy nem történt semmi, láttam a semmit, és pontosan fel is tudom idézni, ugye. A kisfiú kikerekedett szemmel bámulta az anyját, miközben felegyenesedett. A nő beharapta az alsó ajkát, és végül nem szólalt meg, megszorította a gyerek kezét, felpillantott a kocsira, ami pár méterrel arrébb állt dörmögő motorral, mozdulatlanul. Aztán rántott egyet a gyerek kezén, és miközben a zöld jelzés villogni kezdett, átsietett a fiúval az úttest túloldalára. Mondom, nem történt semmi, mindent láttam. Egy darabig még ott maradtam a gyalogátkelőhely mellett, és a maszkomat igazgattam, mert folyton bepárásodott a szemüvegem.
Hat verses- és két tanulmánykötet szerzője, 2018-ban megjelent regénye, az Akik már nem leszünk sosem Libri irodalmi közönségdíjat kapott, nálunk 2018-as 50-es listánk második helyét szerezte meg. Legutóbbi kötete: Áttetsző viszonyok. Fotó: Valuska Gábor
A fényszennyezés nincs annyira a felszínen, pedig a növények, az állatok és az emberek mindennapjait erősen befolyásolja. Felborítja az alvásciklust, a növények esetében a fotoszintézist, a lombhullatást, a rovarok esetében pedig a tájékozódást.
