Gyakran utaztam arra, Siófok és Szárszó között, a Balaton kacér tájain. A félálomban kuporgó nyaralók mellett úgy kanyargott az öreg piros vicinális, mintha hegyeken kígyózna föl. Pedig a déli parton sima a táj, mintha Isten vonalzóval rajzolta volna meg. Biztos mert így kalandosabb, gondoltam kamaszként, biztosan azért köt annyi hurkot az a vonal, hogy emlékezzünk rá, ha már jártunk arra.
Nekem az a környék volt a teljesség, minden nyáron ünnepi lélekkel ültem a kopott, apró vagonokban, és mindig gyötört a vágy: valakibe feltétlenül és reménytelenül szerelmes voltam, aki a másik vagonban utazott a táborozásra, vagy ha abban, amelyikben én, nem mertem szólni hozzá.
Gyönyörű nyári hétfő volt, az éves iskolai táborba mentünk, és már leszállni készültünk Földváron (Szárszó alsón nem állt meg a gyors, a földvári állomás meg közelebb volt a táborhoz), amikor beszédbe elegyedtem vele. Egészen konkrétan: megszólított a legszebb lány az általam ismert világon. Annyira zavarba jöttem, hogy zihálva kapkodtam a levegőt. Azt gondoltam addig, hogy a fiúságnak ugyanaz az előnye, mint a hátránya: neked kell ugyan kezdeményezned, leégetned magad, cikinek lenned mindenestül, ám cserébe téged sohasem érhet felkészületlenül semmi.
Beszélt hozzám a lány, táncoltak húsosan vastag ajkai. Nyolcadikba mentem, már kajla kamasz voltam, sosem láttam még olyan kihívóan kerekedő ajkat, és azt vártam, hogy m hang következzen, édes mindegy, mit mond, csak érjen össze mammogva az ajka, mert az olyan erotikus, hogy alig bírom tartani csenevész testem.
...a probléma nem az egyenlőtlenség, hanem az igazságtalanság magas szintje.
Edmund Phelps, Nobel-díjas közgazdász
Évfolyamtársam volt, Vicának becézték, már akinek kijárt az a kegy, hogy szólhatott hozzá. A suli fiúkarának döntő része szerelmes volt belé, de az érzéketlen kisebbség is hetente legalább egyszer gondolt rá, milyen jó lenne vele. Hosszan beszélt, mire felfogtam, hogy figyelni kellene, ebből baj lesz, minden bizonnyal kérdezni is fog. De akkor már késő volt: csak nézett felhúzott szemöldökkel, én meg úgy éreztem, mindjárt összevizelem magam. Arra gondoltam, ha a szép nők mellett lenni ilyen rossz, akkor én ezt inkább nem is akarom.
Ő elmosolyodott, és hozzátette: „Vagy ez túl intim kérdés?” Megráztam a fejem, „fogalmam sincs, miről beszélsz”, csúszott ki a számon, mert az intim szó felbátorított és megszédített, úgy képzeltem, mindjárt szerelmeskedni fogunk, és mire Szárszóra érünk, megkérem a kezét.
Visszafogottan, röviden mosolygott, mint akinek évtizedes rutinja van ebben, hogy a férfiak, ha szól hozzájuk, zavarukban azt sem tudják, hol vannak.
„Vagy nem használsz dezodort?”, kérdezte, amitől egy világ kezdett el összeomlani bennem: biztosan büdösnek tart. Hiszen már érzem is, ömlik rólam a víz, verejtékesőben bűzlöm. Fülig pirultam, megpróbáltam észrevétlenül megszagolni a hónaljam, mire kacagott egy rövidet, konkrétan egyet, mintha egy gyönyörű vakkantás lett volna, a mennyország csilingelésének fukarul rövid részlete. Oldalra fordítottam a fejem, vágyakozva, mint egy kölyök farkaskutya.
„Mert tudok segíteni”, mondta.
És ekkor szerencsére befutott a vonat, és leszállhattunk. Amikor elfordult, megtámaszkodtam a térdemen. Mindenem remegett. Édes Teremtőm, tud segíteni, hát ilyen nyers egyszerűséggel ezt még senki nem mondta nekem, de minek is köntörfalazni, megjátszani magunkat, amikor mindkettőnkben tombol a vágy, és ezek szerint neki jó az én saját illatom, vonzónak talál, mert sajnos tényleg elfelejtettem induláskor befújni magam apám Barbonjával, és a nyári fülledt délutánban ömlött rólam a víz, de lám, még így is engem kíván.
2.2 milliárd gyerekből 1 milliárd szegénységben él.
Gyalog indultunk a Szárszó határában kuksoló faházakhoz, a csapat többsége énekelt, mi, kicsit lemaradva, andalogtunk életem nyári élményébe. Éreztem, hogy minden nyomorult, megalázott, leszakadt táborozó fiú engem figyel sóvárogva. Imbolyogva mentünk a félhomályban, néha összekoccant a vállunk. Én nem a balatoni sétányon voltam, hanem a felhőkbe lifteztem föl éppen.
Megkérdezte, rendeltem-e már. Olyan volt ez a mondat, mint amikor tolakodó zajok türemkednek az ember gyönyörű álmába, de nem akar felébredni, próbálja nem hallani, de a zajok nem csillapodnak, és ő már tudja, hogy a virtuális szeretkezés helyett fel fog ébredni, mondjuk, a kollégiumi szoba valóságába, ahol kevés dolog van messzebb, mint hogy őt valaki szeresse.
Nem akartam megérteni, mit jelent az a szó: „rendelni”.
„Mert akkor majd a táborban fel kell vennem az adataidat”, közölte, és megmutatott egy nyomtatott adatlapot. Egy akkoriban divatos, házalókkal terjesztett kozmetikai cég stencilezett papirosa volt.
„Igazából anyukám csinálja”, mondta, „én csak besegítek neki”. Elmosolyodott, „de hidd el, remek termékek”.
Bólogattam, és azon gondolkodtam, miért éppen én. Még meg sem érkeztünk a táborba. Miért velem kezdte mindjárt idefelé tartva? Hogy legalább a második lehettem volna a sorban, nem a „legkönnyebb ellenállás”, aki biztosan rendelni fog szappant. Erre a gondolatra gomolyogni kezdett a gyomromban a düh, márpedig én nem leszek a tábor lúzere.
„Mi is a neved?”, kérdezte, és hogy kompenzáljon, picit rám mosolygott, de nekem ez már több volt a soknál, hogy nem jut eszébe a nevem, nem egy osztályba járunk, de egy évfolyamba.
„Én nem szappanozok”, böktem oda, mintha valami gyerekdalból idéztem volna. Megilletődve nézett fel rám, nem értette, mit beszélek.
Évekig büszke voltam arra a kegyetlenségre, amit ezután csináltam. Dacos voltam, durva és fölényes. Utóbbit azzal mentegettem magamban, ha eszembe jutott az eset, hogy ő alázott meg, visszaélt a szépségével, a mosolyával, hogy kiszolgáltatott a táborozók gúnyos megjegyzéseinek. Ha nem vágtam volna ki magam, és nem meséltem volna el a mindennapos strandolások alatt fűnek-fának, akkor csorba esett volna férfiúi rangomon.
Már végzett a főiskolán, ahol én még harmadéves voltam (nem vettek föl mindjárt, de követtem – így hozta a sors szeszélye – minden iskolába), találkoztunk otthon, egy házibuliban. Úgy tettünk, mintha nem emlékeznénk semmire, én kitartóan és kompenzálva udvaroltam, és éjféltájban, egy alélt lassúzás csókja után fölajánlottam, hogy hazakísérem. Elfogadta, de csitított, náluk sajnos nem alkalmas. Akkorra már tombolt bennem a ragadozó, aki ismerte az ilyen ürügyes talánokat, tétova nemeket.
Hosszú, fárasztó kaptatás következett, egyre szomorúbb, vékonyabb utcákon mentünk: feléjük. Végül az úton elkopott az aszfalt, és a világ meg az utca végén egy üres portánál álltunk meg. A mindent felverő, rémületes gazban, mintha egy óriási csiga lenne, egy kézzel újramázolt, rogyadozó, öreg lakókocsi gubbasztott. Előtte a putri pokla, vödrök, járókeretek, festékes flakonok, viharvert kerekesszék. „Nem hívhatlak be”, mutatott a téglákra emelt kocsi irányába, és ahogy visszafordult, mintha a rozsdára kent fehér festékcsíkok húzódtak volna tovább a szemében: a szegénység végtelen fonalai.
Bólintottam. Néztük egymást a telihold fényénél – a kerekesszékkel. Láttam magam, ahogy azt ajánlom a kamasz Vicának a tábor kapujában, persze úgy, hogy más is hallja, hogy lépjen be az akkoriban nagy dühvel térítő kisegyház kiskosztümös hittérítőinek sorába. Ő hinne Jehovában, cserébe a hívek fújnák a spréit.
„Még alsós voltam, amikor megbénult a mamám”, mondta, „azóta én tartom el magunkat”.
Bólintottam, magyarázkodni akartam, és valahogy – vélhetően ügyetlenül – bocsánatot kérni azért a tönkretett balatoni nyaralásért, de megelőzött, és csitítóan végigsimította az arcom.
A sarokról még visszanéztem. Állt az utolsó villanyoszlop alatt a rézsárga fényben, fekete fürtjeit fölborzolta az éjjeli szél.
Aegon-díjas és Libri irodalmi díjas költő, prózaíró. Év elején és végén is jelent meg verseskötete: a Magamról többet és a gyerekeknek szóló Belefér egy pici szívbe. Fotó: Valuska Gábor
