Gizi mama Veronka nénivel minden évben elment a csíksomlyói búcsúra. Mindig a szomszéd repítette őket az ütött-kopott Daciájával a falutól Somlyóig. Az idő múlásával a mamák öregedtek, de mintha semmi más nem változott volna: a Dacia, az árusok, a kürtőskalácsillat, a szentmise; ugyanúgy az év legfontosabb eseménye. Tavaly azonban változás állt be a dolgok megbolygathatatlannak tűnő rendjében: bemondták a tévében, hogy a pápa eljön a búcsúra. Gizike mama úgy érezte, hogy a Jóisten személyesen neki küldte. A napi teendőit ugyanúgy elvégezte: főzni, takarítani, meglátogatni Laci tata sírját, beugrani Veronkához, megnézni a híradót, de ő már nem volt a régi. A ciklikusnak tűnő idő mégis haladt előre: nemsokára ő is lefekszik Laci tata mellé a temető legszebb tölgye alá. 

A búcsú napján a mamáknak esélye sem volt a szentatya közelébe kerülni a tömegben. Gizike mama az emberár hömpölygéséből tudta, hogy érkezik a pápamobil. Messze voltak és mama nem látott mást, csak egy fekete hangyákkal körülvett fehér foltot. Nemsokára elkezdődött a szentmise, de mire elértek a magyar fordításhoz, arra Veronka elfáradt, így ki kellett evickélniük a tömegből. Hazafelé csak az autó zötykölődése hallatszott. Másnap Gizi mama az újságban rögtön meglátta a pápa fotóját. Ezek után nem emlegette az esetet, ugyanúgy éldegélt tovább, ahogy azelőtt. Csak nekem mesélte el, hogy ő úgy tényleg, de igazából látta a pápát, fölötte pedig ott ült és mosolygott Gizike mamára a Jóisten.