Lisziné Nagy Andrea ‒ T. Takács Zsuzsa: Meghasonlás [Képalá]

Ezt kell védenie, ezt az embert, vagy ki is ez?! Isten földi helytartója? ‒ száguldoztak fejében a gondolatok.
Hitt. A jóságban, a tízparancsolatban. Így nevelte az anyja.
Ő volt az egyik kedvence a falujukban a helyi papnak. Szerette megsimogatni a fejét, segített öltözködni neki, amikor ministránsfiú lett.
Aztán egy nap, amikor egyedül voltak a sekrestyében… Akkor veszítette el a hitét. A papokban. Aztán az egyházban is.
Nem volt hajlandó többé templomba menni. A falubeliek pletykálni kezdtek. Sokan sejtették, már régóta, és hagyták, mert micsoda szégyen lett volna a falunak, ha kiderül az igazság. Őt és a családját közösítették ki.
Neki az anyja volt a „szent” ember. Levelet írt a pápának, igazságot kért, de nem kapott. Elutasította az eset kivizsgálását.
Az apja őt okolta a történtekért. Vele megbékélt, amikor a halálos ágyán zokogva kérte a bocsánatát, miután egy helybeli rokon fiú felakasztotta magát. Ministráns volt. A pap még ugyanaz.
Akkor járt újra a faluban, évtizedek múltával, mert az anyja elköltözött vele, hogy életet adhasson neki újra, máshol, ahol nincs megbélyegezve.
Rendőr lett, hogy igazságot szolgáltathasson a bántalmazottaknak.
Hirtelen mozgásra lesz figyelmes. Szeme sarkából látja, ahogy egy férfi fegyvert húz elő a zsebéből. Egy pillanatra átsuhan az agyán, hogy nem tesz semmit, de meglát egy édesanyát a karon ülő gyermekével, ahogy éppen a pápa felé tart, áldást kérve.
A merénylő és a célpont közé vetődik, s miközben testével fogja fel a lövedékeket, egy utolsó mosoly suhan át az arcán. Tudja, nem csak a pápát menti meg.
Anyja a temetés után megjelenik a pápai audiencián, hogy a pápa szemébe nézhessen. Köszönetet mondanak neki fia önfeláldozó tettéért. Könnyezve elutasítja a pápai áldást, kibotorkál a Szent Péter-bazilikából és az ajtaja előtt holtan esik össze.
Ugyanekkor a kupola tetejéről két hófehér galamb reppen fel, a mennyek irányába.