A történet szerint Lise és Paul kapcsolata nyugtalanító: szimbiotikusan függő és bántalmazó egyszerre. A pontos életkorukat nem ismerjük meg, de a későbbi események alapján valahol a késő kamaszkor átmeneti szakaszában járhatnak. Ráléptek ugyan a felnőtté válás felé vezető úta, de tiltakoznak is ellene, és ennek jegyében különös fantáziavilágban merülnek el.
A darab kezdetén Paul az iskolában megsérül, ezért otthon kell maradnia, Lise pedig - aki haldokló anyjukat ápolja - gonoszkodó megjegyzéseivel gyötri fivérét. Anyjuk halála után a lakás fokozatosan a privát univerzumukká válik, ahova eleinte csak Gerardot, Paul iskolatársát engedik be. Amikor Lisének elege lesz a bezártságból, elmegy egy kalapboltba modellnek, ahol összebarátkozik egy Agathe nevű lánnyal, majd meg is hívja magukhoz lakni. Paul és Agathe egymásba szeret, Lise újabb kitörési kísérlete viszont kudarcba fullad, mikor egy hirtelen megkötött házasság után azonnal elveszíti a férjét. Ezek után Lise képtelen elviselni, hogy Paul boldogsága beteljesüljön, így szörnyű cselszövésbe kezd.
A darab a dominanciaharc, a manipuláció, a függőségi viszonyok bugyrait tárja fel,
és Cocteau nyomán feszegeti a végzet sötét és költői aspektusait is. Ha pedig az alapszituáció megidézi a nézőnek Bernardo Bertolucci Álmodozók című filmjét, az nem véletlen - a film alapjául szolgáló regényt Cocteau könyve inspirálta.
Az előadás nyugtalanító hangulatába már a nyitány beránt, Glass hangszerként csupán három zongorát használ, ezek játéka disszonáns és zaklatott. A színpadkép megidézi Cocteau avantgarde hátterérét, a lakás tere az expresszionista érzelmi kivetítés jegyében egyszerre tágasan rideg és zegzugosan fojtogató - mindezt pedig szürrealista részletek fűszerezik. A domináns szín a szürke: szürkék a díszletek és szürke a táncosok ruhája is, akik a szereplők jeleneteit kísérik, narrálják. A táncosok a mozgás őszinte, direkt dimenziójában olyanok, mint egy görög kar, akik ének helyett balettel leplezik le, hogy - a szavaikkal, viselkedésükkel ellentétben - érzelmileg mi történik valójában a szereplőkben.
A szürkeség ugyanakkor a felnőttség szimbólumaként is értelmezhető, főleg, hogy ezzel rikító kontrasztban a szereplők ruhája a selyemcukor árnyalataiban pompázik. A táncolt és énekelt jelenetek dialógusát a darabban egy poétikus narrátor is kíséri, aki filozofikusabb gondolatokkal építi tovább Paul és Lise ellentmondásos kapcsolatát és az eseményeket.
A felnőtté válás és szabadulás kudarca újabb térszimbolikában is megjelenik, amikor a testvérpár arról álmodozik, hogy saját szobát szeretnének, ám külön elveszettnek érzik magukat. Lise jegyzi meg a házasság apropóján, hogy
újra együtt lenni Paullal viszont már iszonyú lenne.
A testvérpár végzete, hogy miközben másoknál többre tartják magukat, a saját érzelmeiket képtelenek kezelni, őszintén felvállalni. Egymás fejlődési és kitörési próbálkozásait nem hogy nem segítik, hanem Lise közvetlenül tesz is azért, hogy visszarántsa fivérét a privát poklukba - a Les Enfants Terribles (Veszedelmes éden) így az érzelmi éretlenségből fakadó önzés lesújtó tragédiájává válik.
Alkotók
A szövegkönyvet Jean Cocteau regénye alapján írta: Philip Glass és Susan Marshall
Rendező, koreográfus: Barta Dóra
Díszlettervező: Tihanyi Ildi
Karmester: Dobszay Péter
Zongorán közreműködik: Andrea Fernandes, Zsoldos Bálint, Tóth Sámuel Csaba
Elisabeth (ének) - Rálik Szilvia
Elisabeth (tánc) - Furuhashi-Huber Inès
Paul (ének) - Kósa Lőrinc
Paul (tánc) - Taravillo Mahillo Carlos
Gérard (ének) - Ódor Botond
Gérard (tánc) - Bajári Levente
Agathe / Dargelos (ének) - Kálnay Zsófia
Agathe (tánc) - Boros Ildikó
Dargelos (tánc) - Rónai András
Narrátor - Szemenyei János
