James Douglas Morrison a Florida állambeli Melbourne-ben született két évvel és egy nappal a Pearl Harbort ért japán támadás után, és mivel az édesapja a haditengerészet kötelékében harcolta végig a második világháborút, jobbára az anyai nagyszüleinél töltötte az első éveit.
A legtöbb róla szóló írás említi azt a Albuquerque és Santa Fé közötti autóutat, mely során a kis Jimmy szemtanúja volt, hogy egy személygépkocsi és egy amerikai őslakos idénymunkásokat szállító teherautó karambolozott. Stephen Davis Jim Morrison élete, legendája, halála című kötetében a címszereplő így idézi fel az esetet: „Ott vagyok én, az a kis gyerek… és a gyerek, tudod, olyan, mint ez a virág, a feje minden szellőtől megrebben. De ahogy most visszagondolok, az a benyomásom, hogy akkor az egyik indián lelke vagy akár többüké bebújt a fejembe”. A sivatagi sztrádán heverő holttestek emlékét Morrison megidézi az An American Prayer című lemez Dawn's Highway című dalának szövegében is.
Az introvertált, magányos és elismerésre vágyó fiúként leírt Jim középiskolás korában ismerkedett meg a beatnemzedék nagyjaival. Jack Kerouac, William S. Burroughs és Allen Ginsberg művei egyaránt fontos hatást gyakoroltak rá, akárcsak Baudelaire, Camus vagy Nabokov könyvei. Ám miközben Nietzschét olvasott, a legnagyobb bálványa mégis Elvis Presley maradt. A szülei által neki szánt haditengerészeti akadémia tehát a lehető legtávolabb állt a terveitől, ezért az 1947 óta admirálisi rangban szolgáló
édesapjához fűződő viszonya kifejezetten fagyosnak volt mondható.
A családjának hátat fordító Morrison a Floridai Állami Egyetemen színháztörténetet, retorikát és díszlettervezést hallgatott, közben pedig falta Orwell, Jung és Huxley műveit, valamint a francia újhullámos filmeket. Az talán kevésbé köztudott, hogy 1964-ben, a UCLA-n folytatott filmes tanulmányai finanszírozása érdekében az egyetemen könyvtárosként dolgozott.
Meglehet, épp egy eseménytelen olvasótermi délutánon vette a kezébe Timothy Leary a tudat kitágítását kutató írásait, és attól fogva előszeretettel kísérletezett LSD-vel és meszkalinnal is. Ugyancsak az egyetemi évek alatt barátkozott össze Raymond Daniel Manzarekkel, aki egy feldolgozásbandában játszott akkoriban. A Venice Beach-i tengerparton Morrison elszavalta neki a legjobbnak gondolt költeményeit, ezt követően pedig immár kettesben nyitogatták egyre gyakrabban az érzékelés ajtajait.
Ray Manzarek lett ugyanis annak a Doors nevű bandának a billentyűse, amely hat sorlemezt jelentetett meg, amelynek mára már könyvtárnyi irodalma van, a populáris kultúrára tett hatása elmondhatatlanul nagy, és aminek Aldous Huxley The Doors of Perception (magyarul Az érzékelés kapui) című, 1954-es könyvéből származik a neve.
A találkozásaik alkalmával Szophkolész Oidipusz királyát előszeretettel emlegető, aztán a The Endben a saját adaptációját is elkészítő Morrison alighanem teljesen felvillanyozódott, amikor kiderült, hogy a görög tragédiaíró egy másik hőséről elnevezett Elektra Records kínál lemezszerződést nekik.
Az együttes szárnyalása azonban ikaroszinak mondható, mert a média által „Lord Byron és Szophoklész reinkarnációjaként” üdvözölt Morrison már az első album felvételeit követően megbízhatatlanul viselkedett a koncertkörutakon.
A Doors tagjai 1966-ban. Forrás: Wikipedia
1968-ban két biztos jele is volt annak, hogy a Doors a csúcsra ért: jegyeket rendelt a fellépéseikre Mick Jagger, az FBI pedig külön aktát nyitott nekik. Jim Morrisont azonban, akinek a színpadi jelenléte mindig szuggesztív volt, ám előre sosem kiszámítható, egyre inkább közeledett a költészet felé. 1968-ban ugyanis, The Lords és The New Creatures címmel két versgyűjteményt is kiadott. Utóbbiban egy, a közönség által felkent, szempillantás alatt ünnepelt hőssé vált híresség lelkivilágában bekövetkező változásokra fókuszált. Ray Manzarek memoárjaiban azt olvassuk,
ez a kötet valójában Jim meg nem hallott segélykiáltása volt.
Minden nagyon gyorsan történt. Morrison a közönségével és a zenésztársaival is összeveszett, illetve napról napra súlyosbodott az alkohol- és a kokainfüggősége is. Nehéz ma már felgöngyölíteni, mi volt az ok, mi az okozat, az viszont kétségtelen, hogy a húszas éveinek közepén járó előadóra hatalmas nyomás nehezedett. Számos apasági kereset ügye volt, egy 1969. március 1-jén, Miamiban adott koncert után pedig közszeméremsértés vádjával idézték bíróság elé.
Jim Morrison Dade megyében készített mug shotja. Forrás: Wikipedia
Morrison 1970. december 12-én, New Orleansban állt utoljára színpadon. A Light My Fire alatt előbb erőtlenül a mikrofonba kapaszkodott, aztán a dobemelvényre ült, majd miután John Densmore megpróbálta rávenni, hogy énekeljen tovább, a mikrofonállvánnyal rongálni kezdte a színpadot,
aztán fáradtan a testőre nyakába borult, és sírva fakadt.
Mivel a büntetőügye nem zárult le, és Damoklész kardjaként lógott a feje fölött az esetleges börtönbüntetés, ügyvédje tanácsára elhagyta az Egyesült Államokat. Ám nemcsak az Arthur Rimbaud iránti rajongása okán választotta Párizst, hanem amiatt is, mert Franciaországnak akkoriban nem volt kiadatási egyezménye az USÁ-val. A barátnőjével, Pamela Coursonnal a Rue de Beautreillis 17. alatt bérelt lakást, és az írásnak szentelte a napjait.
Jim Morrison párizsi albérletének épülete. Forrás: Wikipedia
Életének utolsó, Franciaországban töltött időszaka alatt keletkeztek azok a Paris Journal néven hivatkozott, versekből, naplóbejegyzésekből és forgatókönyv-ötletekből álló szövegek, amiknek a kézzel írt eredetije egy aukción kelt el, az örökösök pedig nem járultak hozzá a fakszimile közléshez. Pedig ‒ olvassuk az ujkoron – ezek a függőség pokláról és a halál állandó közelségéről szóló költemények Jim Morrison stilisztikailag legkiérleltebb, ugyanakkor legszomorúbb versei.
Jim Morrison 1971. július 3-án, huszonhét évesen vesztette életét. A halálával kapcsolatban számos legenda szárnyra kapott, a pár évvel később heroin-túladagolásban elhunyt Pamela Courson változata szerint ő talált rá, a lakásuk fürdőkádjában, a hivatalos jelentés szerint pedig szívroham végzett vele.
A párizsi Père Lachaise temetőben temették el Morrisont, sírja a mai napig a rajongók zarándokhelye.
Itt írt például egy róla szóló verset Hobo is, aki három nagylemezt, két fordításkötetet és két előadóestet szánt Jim Morrison munkásságának hazai bemutatására, és már az első, 1978-as koncertjén játszotta a Doors dalait.
Magyar nyelven először alighanem az Újvidéken megjelent Új Symposion 1968 / 4. számában lehetett olvasni Jim Morrison-dalszöveget. Mike Sweeny a Költészet a protest után ‒ modern song című, Olga Božić fordításában közölt szövege a The End alapos elemzését adja, és többek között Yeatshez hasonlítja Morrison költészetét.
A Hungaroton 1987-ban jelentette meg a Magyar Rádió 6-os stúdiójában rögzített, Póka Egon által áthangszerelt felvételekből álló, Hobo fordította dalszövegekkel megszólaló, Morrison előtt tisztelgő Vándor az úton című hatodik Hobo Blues Band-nagylemezt.
Az Amerikai ima című, ugyancsak Hobo fordításait tartalmazó Morrison dalszöveg-antológia 1993-ban látott napvilágot, 1999-ben pedig A zenének vége címmel érkezett az a kötet, aminek a fülszövegét idéztük a cikk elején.
Forrás: Classic Rockers, Far Out, San Diego Troubadour, Rockmine, Újkor.hu,
