Hol kísérőként, hol páciensként járta meg a pszichiátriát, Indiában magába szívta a keleti kultúrák legjavát, szónokolt könnygázfelhőben és tömött csarnokokban, és 1980-ban még egy debreceni Zsiguliban is zötykölődött. Ő volt a beat generáció lelke, és az ember, aki először szórt virágot a hippik közé. A Ludwig most egy egész kiállítást szentelt neki, és nemzedékének, mi pedig ennek apropóján áttekintettük Ginsberg átlagosnak egyáltalán nem nevezhető életét.
Irwin Allen Ginsberg egy radikálisan baloldali, newarki zsidó család második gyermekeként született 1926 júniusában. Gyermekkorát a szintén New Jersey állambeli Paterson városában töltötte. Szülei olyan izmusokkal voltak baráti viszonyban, mint a marxizmus, a feminizmus vagy a nudizmus, és az esti mesék gyakran szóltak a királyról, aki szembesülve a munkások szenvedéseivel, azonnal a segítségükre siet. Apja, a demokratikus szocialista Louis, angol irodalmat tanított és mellette mérsékelten sikeres költőként is tevékenykedett - munkái például a The New York Times Magazine-ban jelentek meg. Anyja, Naomi Oroszországból emigrált az Államokba, ahol kezdetben tanárként dolgozott, és aktív kommunistaként működött. Allen és bátyja, Eugene már egészen korán megtapasztalhatták a politika erejét, ugyanis anyjuk sokszor cipelte őket magával a párt gyűléseire.
A Ginsberg-fiúk gyerekkorát Naomi mentális problémái árnyalták. A problémák Allen születése után kezdődtek, de csak kiskamasz korára váltak igazán komollyá. A nő fényérzékenységre panaszkodott, órákig ült a sötét szobában, és összeesküvés-elméleteket gyártott arról, hogyan készül az életére törni saját anyósa. A külvilágra való gyanakvása közben viszont egyre szorosabb kapcsolatba került kisebbik fiával, vagy ahogy Ginsberg későbbi életrajzírója, Bill Morgan nevezte, „kis háziállatával.” Ginsberg-anyuka az öngyilkossági kísérlete után bekerült a Greystone nevű pszichiátriai intézetbe, ahol sikertelen inzulin- és elektrosokk-terápiát hajtottak végre rajta. Fia sokszor kísérte őt a kezeléseire, ezek a túrák pedig igencsak megviselték. A szülők kapcsolata később megromlott, és a válás után Naomi a nővéréhez költözött, majd végül a kórház vált állandó otthonává.
Anyjáról Ginsberg az Üvöltésben („Pilgrim State, Rockland és Greystone magzatállapotú termeiben pörölve a lélek visszhangjával éjfélkor a magányos padok kőtartományaiban, az élet álma lidércnyomás, kővé vált testek, nehezek mint a hold, anyjukkal, ki végül ..................” ford.: Orbán Ottó), majd egy évvel később még konkrétabban a Kaddis – Naomi Ginsbergért (1894-1956) című költeményben emlékezett meg. („Nyugodj hát/ Nincs többé számodra szenvedés/Tudom, hova mentél, jó hely az/Nincs több virág New York nyári rétjein, nincs több öröm, Louistól se félsz már, és nincs több édességéből és pápaszeméből, középiskolás évtizedeiből, adósságokból, szerelmekből, riadt telefon-hívásokból, nászágyakból, rokonokból, cselédekből--” ford.: Eörsi István)
Ginsberg 1943-ban érettségizett a newarki East Side középiskolában. Élete legmeghatározóbb iskolai pillanataként később azt az irodalomórát említette, ahol tanárnője, Frances Durbin túláradó lelkesedéssel olvasta fel Walt Whitman Ének magamról című versét. Ginsberg, bár rajongott Whitman költészetéért, kedvenc költőjének mégsem őt, hanem Edgar Allan Poe-t tartotta akkoriban. A kamasz még könnyedén jogi munkára cserélte volna az írást, ám amikor ösztöndíjjal bekerült a Columbiára, teljesen az irodalom felé fordult. Írt a Columbia Review című irodalmi folyóiratba, és az egyetem vicclapjába, a Jesterbe is, megkapta a Woodberry költészeti díjat, a campus irodalmi és vitacsoportjában, a Philolexian Societyben pedig elnökként vett részt. Egyetemi éveiben pedig lefektette hírnevének alapjait, és oszlopos tagjává vált a mozgalomnak, amit Jack Kerouac úgy nevezett el, beat generáció.
Nézd meg a beat generációt bemutató infografikánkat ide kattintva!
Még gólyaként ismerkedett meg Lucien Carr-ral, aki bemutatta őt a mára már legendássá vált baráti körnek, amelybe például olyan írók tartoztak, mint William S. Burrough, Jack Kerouac, a heroinfüggő Herbert Huncke, az első beatregény, a Go szerzője, John Clellon Holmes, vagy a mellékállásban autótolvaj örök csavaró, az Úton Dean Moriartyjának földi helytartója, Neal Cassady. Utóbbi hamar Ginsberg rajongásának tárgyává vált, intenzív első találkozásukat Kerouac írta meg az Úton első fejezetében. („Hát az nagy találkozás volt! Egy szemhunyásba nem telt, egymás keblére borult a két nyughatatlan természet. A két égő szempár összevillant, és a lángoló eszű szent szélhámos Dean a hunyorgó eszű lírai szélhámossal, Carlo Marxszal máris egy hullámhosszon volt. Attól fogva ritkán láttam Deant. Fájlaltam is egy kissé. Ha ezek ketten összefogtak, vidéki voltam mellettük.” ford: Bartos Tibor)
Ginsberg 1946-ban olvasott életében először Burroughs-írást, méghozzá egy, később más műveibe beépült paródiát, a So Proudly We Hailt. WSB a Titanic elsüllyedéséről mesél - szerepel benne például az amerikai himnuszt játszó zenekar, egy korrupt kapitány, aki az összes mozdítható értékkel hagyja el a süllyedő hajót, és egy utas, aki machetével nyiszálja le az ujját mindenkinek, aki megpróbál feljutni a mentőcsónakra. Ginsberg szerint Burroughs látomása nem volt más, mint a pusztuló Amerika metaforája, ahonnan mindenki mérgezett egérként próbál menekülni.
A boldogságtól ordítani
Neki is kijutott látomásokból, 1948-ban egy harlemi lakásban például maga William Blake jelent meg előtte. Illetve csak a hangja. Az akusztikus hallucinációként megidéződött angol romantikus költő Ó, napraforgó, A beteg rózsa és Az elveszett kislány című verseit olvasta fel, Ginsberg pedig megvilágosodott. A Blake-látomásként emlegetett esetet később gyakran sorsdöntő eseménynek nevezte, mely segített neki megérteni az univerzum összefüggéseit, és elhivatottabbá tette a költészet iránt. A költő (az amerikai) nem állt drogok hatása alatt a látomás idején, de később mindenféle droggal kísérletezett, hátha újra elcsíp egy ilyen különleges pillanatot.
A beatéletformához a féktelenség is hozzátartozott. Egy alkalommal Ginsberg a kollégiumi szobáját használta, hogy a heroinista Huncke és barátai lopott cuccait tárolja. Mikor lebukott, professzorai elintézték, hogy a Columbia dékánja a börtönbüntetés helyett megelégedjen azzal, ha nyolc hónapot tölt egy pszichiátriai intézetben. Ginsberg az elmebajból is profitálni tudott, ugyanis a Columbia Presbyterian Psychiatric Institute falai belül barátkozott össze a fiatal íróval, Carl Solomonnal, akit depressziója miatt inzulinsokkal kezeltek az intézményben. Baráti köre ellenére Ginsberg még a diploma után sem volt biztos benne, hogy az írással szeretne foglalkozni. Ahelyett, hogy saját könyveket írt volna, másokéról írt kritikákat a Newsweekbe, és öt évet töltött öltönyben egy reklámügynökségnél. Végül 1955-ben pszichiátere nyomására úgy döntött, hogy csak akkor lehet igazán boldog, ha elkezd verseket írni.
Orlovsky és Ginberg 1957-ben (Fotó: Harold Chapman)
Ginberg és Orlovsky 1978-ban
Ehhez egy másik nagy találkozás is hozzájárult. 1954-ben a San Francisco-i Foster kávéházban találkozott Robert LaVigne-nyel, a festővel, aki felinvitálta a lakására, hogy megmutassa neki néhány festményét. Az egyik kép egy csinos szőke fiút ábrázolt, anyaszült meztelenül. Ginsberg akkoriban egy Sheila nevű dzsesszénekesnővel osztotta meg Nob Hill-i lakását, LaVigne társa pedig nem volt más, mint Peter Orlovsky. „Túljutottam egy sorsdöntő szerelmen Neal Cassadyval, mely egy évtizeddel korábban zajlott le. Fáradt öreg kutya voltam, ami a szerelmi vereségeket illeti, nem boldogultam, nem találtam életre szóló társat” - nyilatkozta Ginsberg a sorsdöntő találkozásról 1972-ben. Az életre szóló társ problémáját LaVigne oldotta meg, aki, annak ellenére, hogy akkoriban még ő aludt együtt Orlovskyval, kerítőt játszott a két férfi között, Ginsberg pedig beköltözött a lakásukba. „Kialakult egy háromszög: Robert, én és Peter. Peter nem döntötte el, hogy akar-e tartósabb kapcsolatot kialakítani velem. Én Petert életre szóló szerelemre szemeltem ki; teljesen átjárt és elbódított a szerelem - éppen erre az emberre van szükségem, gondoltam. Robert nem tudta, nem követett-e el hibát, látva, micsoda életerős áradat buzdult fel bennem és Peterben is. És Peter megkezdte visszavonulását. Lebénította, hogy érte vetekszünk, és ráadásul nem volt biztos bennem és a kapcsolatunkban. Egyébként is a lányokat szerette alapjában véve, akkor hát miért heverésszen velem, és miért akarja, hogy basszam?” (in: Allen Ginberg: Peter Orlovskyról és szerelmünk történetéről, Eörsi István fordítása) Orlovsky végül hosszas tipródás után adta be a derekát. Kapcsolatuk más dimenzióban köttetett, és nyitott házasságban csúcsosodott, a pár végül egészen 1997-ig, Ginsberg haláláig együtt maradt.
Ginsberg először 1955. október 7-én, a híres Six Gallery felolvasáson állt ki a nagyközönség elé saját költeményével. Az estet egy Wally Hedrick nevű költő és háborús veterán kérésére maga Ginsberg szervezte, és ez volt a beat generáció első jelentős, és valaha volt legfontosabb megnyilvánulása. (Kerouac a Dharma hobókban emlékezett meg az eseményről.) Öt költő olvasta fel saját (vagy Philip Lamantia esetében nemrég elhunyt barátja) verseit, a leghangosabban mégis a hatodiké szólt. „Láttam nemzedékem legkiválóbb szellemeit őrülettől szétroncsoltan, éhezve hisztérikus-pucéran” (Eörsi István fordítása) , szavalta Ginsberg, az Üvöltés pedig azonnal a beat generáció kiáltványává vált. Kiadására Lawrence Ferlinghetti vállalkozott, és ahogy arra számítani lehetett, a vers a megjelenése után jól felkavarta a már amúgy is zavaros állóvizet. Végül obszcenitásra hivatkozva tiltották be.
Ginsberg az Üvöltést olvassa
Keleti oldal, nyugati oldal
Anyja halála után Ginsberg otthagyta San Franciscót. Meg sem állt egyenesen Párizsig, ahol Orlovskyval együtt beköltözött a Beat Hotel néven elhíresült panzióba, amit Gregory Corso már korábban kijelölt főhadiszállásául. Ginsbergék érkezése után befutott Burroughs és Kerouac is, és a hotel hamarosan igazi művészteleppé változott. A párizsi időszak alatt született többek között a Kaddis – Naomi Ginsbergért (1894-1956), Corso két híres verse, a Bomb és a Marriage, de itt nyerte el végleges formáját Burroughs Meztelen ebédje is. Az időszakot egy Harold Chapman nevű fotós dokumentálta szigorúan, egészen a hotel 1963-as bezárásáig.
Ginsberg 1962-ben unta meg Európát, és vette az irányt társával India felé. (Ez az utazás inspirálta 1963-as The Change című gyűjteményét.) Bár az életét akkorra már teljesen a verseknek szentelő költő nem vetette meg a drogokat, Indiában felfedezte magának a jógát és a meditációt, és áttért a buddhista hitre. Kerouac halálát követően segített létrehozni a buddhista tanításokra fókuszáló Jack Kerouac School of Disembodied Poetics-et a Naropa egyetemen, és a tanításból is kivette a részét. Az intézet célja az volt, hogy legyen végre egy művészeti főiskola, olyan, ahol a tanárok és a diákok együtt élhetnek egy állandó épületben, mint ahogy tették azt évekig a régi tibeti tradícióban. India után Anglia következett, ahová Ginsberg felolvasni érkezett, méghozzá ingyen. Nagyon jelentős pillanat Anglia történelmében, de legalábbis az angol költészet történelmében, jelentette ki az amerikai költő, Tom McGrath Ginsberg előadása után, melyet a londoni Better Booksban tartottak. Nem ez volt az egyetlen nagyszabású esemény, amelyen a költő részt vett angliai útja alatt, 1965. június 11-én több mint hétezer ember előtt szavalt költőtársaival. Erről Peter Whitehead készített felvételt.
A költő 1980-ban Debrecenbe is ellátogatott, erről fordítója és magyarországi kalauza, Eörsi István írt beszámolót: „Ginsberg villámgyorsan kapcsol, pontosan megérti a kérdés hátterét, olykor ironikusan, olykor némi pátosszal, de mindig nagy szónoki elánnal válaszol. Amikor például egy fiatalember, némelyest bántó éllel, megkérdezi tőle, hogy csak rút és visszataszító dolgokat tapasztalt-e Amerikában – nincs-e ott olyasmi is, amit szeretni lehet; Ginsberg kapásból így válaszolt: „Dehogy nincs – én szeretem a nagy amerikai néger kultúrát, az amerikai négert és költészetet.”
A témában eddig írt cikkeink:
Erős kiállítás várható a beat mozgalomról a Lumúban
Dexter esete a beatnemzedékkel
Szerelmem, Kerouac
Jack Kerouac levele Marlon Brandóhoz
Úton (magyar nyelvű előzetes)
Nem fizettek azért, hogy menők legyenek
Ginsberg életének és költészetének egyik fő témája a politika volt. A hatvanas években aktív szerepet vállalt az ellenkultúrában, és a háborúellenes mozgalmakban, és ő volt az is, aki megalkotta a „flower power” kifejezést. Harcos (vagy az ő esetében inkább békés) politizálását Amerika még a televízióban is követhette. 1968-ban a Nemzeti Mozgósítási Bizottság (National Mobilization Committee) tagjaival együtt a chicagói Grand Parkban konfrontálódott a rendőrökkel. A költő egy sebtében összetákolt színpadon kántált „Om”-ot, így próbálva lecsillapítani a körülötte zajló, erőszakos összecsapást, jutalma könnygáz lett. A hetvenes években egy Nixon-ellenes tüntetésen való részvételéért egy időre rács mögé is került. Bátorsága, homoszexuálisokat támogató, humanitárius politikai nézeti és a keleti kultúrákkal való kapcsolata hamar a hippik legkedvesebb szóvivőjévé tette. A vietnámi háború után Ginsberg más irányba fókuszálta politikai energiáit, antinukleáris és melegjogi mozgalmakban szónokolt, és felerősödött a gyanúja, miszerint mind a kormány, mind a CIA részt vesz a drogkereskedelemben. Kutatásait és bizonyítékait azonban nem nagyon vették komolyan.
A politizálás mellett szerencsére a költészetre is maradt ideje. Sorra jelentek meg kötetei - a Reality Sandwiches (1963), a Burroughs-zal közösen írt The Yage Letters (1963), az utazásait megörökítő, és egyik legpolitikusabb költeményét, a Wichita Vortex Sutrát magában foglaló Planet News (1968), az Indian Journals (1970) és a National Book Awarddal díjazott The Fall of America (1972), a költészetért tett erőfeszítéseiért pedig 1986-ban Robert Frost Medallal tüntették ki. Pár szerényebb sikert zenei vonalon is elért, felvett néhány albumot, és zenét írt William Blake Az ártatlanság dalai és A tapasztalás dalai című műveihez. Az amerikai zeneszerzővel, Philip Glass-szal a Wichita Vortex Sutra és az Üvöltés egyes részeit is zenébe ültették, de Ginsberg a színpadon is felbukkant, olyan előadók mellett, mint Bob Dylan, Phil Ochs, a The Clash és Patti Smith. Ballad of the Skeletons című eklektikus kiadványán pedig Marc Ribottól Paul McCartney-ig mindenki szerepelt. Az albumhoz Gus Van Sant forgatott kísérővideót.
A hetvenes években Ginsberg kétszer kapott sztrókot, magas vérnyomástól és cukorbetegségtől szenvedett, ám ez sem gátolta abban, hogy a megszokott pörgős életet élje. Utolsó éveiben egészségi állapota egyre romlott, a hepatitisz szövődményeként kialakult szívbetegségét már nem tudták gyógyítani, ezért 1997 elején végigtelefonálta a barátait, hogy elbúcsúzzon tőlük. Utoljára februárban a NYU Poetry Slamen jelent meg nyilvánosan. Április 5-én hunyt el barátai körében, akik még egyszer utoljára összegyűltek, hogy vele töltsék az egész éjszakát. Tökéletesen időzítettek.
