A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform. Most Závada Péter esszéjét olvashatjátok a szenvedő művész mítoszáról. (Az írás első része itt, a második pedig itt olvasható.)
Amennyire én látom, Magyarországon még mindig sokan hisznek a „szenvedő művész” mítoszában.
Hajlamosak vagyunk máig azt gondolni, hogy ahhoz, hogy egy nagy formátumú színész, festő vagy költő korszakos műveket alkothasson, olyan hőfokon kell égnie, amibe adott esetben ő maga is belepusztulhat.
Az ifjú lázadó, az önmagát fölemésztő lánglelkű poéta, mint Csehov Sirályának Trepljovja, Puskin Anyeginje, vagy Bulgakov Mester és Margaritájának Mestere, mindannyiunk számára fontos középiskolai emlék. Noha ismerjük ezeknek a művészsorsoknak a tragikus kimenetelét, máig az egyik legkedvesebb közhelyünk, hogy „egy kis szenvedés még jót is tesz a művészetnek”.
A másik igen gyakori elvárás, hogy a művész, különösen a regényíró és a költő a társadalom esztétikai és erkölcsi iránytűjeként, sőt, immunrendszereként működjön. Mint ilyen nem köthet semmilyen esztétikai vagy etikai kompromisszumot, még akkor sem, ha ez saját és a családja egészségének és jóllétének kockáztatásával jár. Ideális esetben a szenvedő művészt élete során nem ismer(het)ik el, hiszen a mindenkori rendszer kíméletlen kritikusa, így állami támogatásban nem részesül. Mindeközben ellenáll mindenféle anyagi haszonlesésnek és önreklámozásnak is, ezért a piacról sincs bevétele. Miután mindkét megélhetési forrástól elvágta magát, szükségképpen szegénységben él, végül legkevesebb alkoholista válik belőle, de lehetőség szerint öngyilkos lesz.
Szerencsére a legfiatalabb generációk körében ma már Magyarországon is egyre kevésbé divatos az önpusztító művész toposza. Sokan már itthon is a globális Nyugaton elterjedt, megbecsült és jólétben élő művész képét favorizálják. Az Egyesült Államokban, Angliában, Franciaországban, Németországban vagy épp a skandináv országokban a gyerekek ma már abban a tudatban nőnek fel, hogy ha egy író vagy költő elismert, akkor a könyveit a kiadó kiadja, az olvasók pedig pénzért megvásárolják, és elolvassák. És ha csak politikai okokból el nem határolódik tőlük (mint pl. Sartre a Nobel-díjtól), állami és magán finanszírozású ösztöndíjakban is részesülhet. A globális Nyugaton számtalan magán mecenatúrán alapuló irodalmi díj létezik, így az államnak legtöbbször nincs beleszólása a kuratóriumok döntésébe. Ezért nem meglepő, ha egy fiatal költő polgárjogi aktivistaként kezdi, felnőtt korában politikai újságíró vagy művészeti kurátor válik belőle, később pedig lehetősége van rá, hogy megbecsült egyetemi tanárként öregedjen meg. Csak egy példa: az általam ismert huszadik századi, amerikai költők kb. nyolcvan százaléka tanított egyetemen. Persze kérdés az is, hogy ez a tendencia vajon nem vonja-e magára az elitizmus vádját? Csak azokat a költőket becsüljük igazán, akik akadémikus, kutató vagy tanár szerepet is betöltenek? És mi lesz azokkal, akik nem ezt a pályát választják, vagy nincs is esélyük választani?
A kelet-közép-európai költő archetípusa tehát sokáig a társadalom peremén élő, éhező művész volt. Végül is ebben áll a munkája, gondolhatnánk: minél közelebb kerülni a rászorulókhoz, hogy élethű képet festhessen az emberek mindennapi megpróbáltatásairól. Ha a költők jómódúak volnának, eltávolodnának az emberi szenvedéstől, és nem tudnának hitelesen beszámolni róla. Talán az sem kifejezetten magyar sajátosság, hogy az írók és költők művészi tevékenysége mindig is szorosan összefonódott társadalmi, politikai szerepvállalásukkal. Kölcsey főjegyzősége és országgyűlési követ státusza, Petőfi forradalmársága, Ady politikai publicisztikái elválaszthatatlanok életművüktől.
Tehát a költő mifelénk a vállán kell, hogy cipelje a nemzet sorsának súlyát, és ebben annak sem szabad megakadályoznia, hogy adott esetben nincstelen.
Az önfeláldozó művész, aki szenved, és meghal értünk a nélkülözés keresztjén, hogy felnyissa szemünket az igazságra. Nem túlzó, messianisztikus elvárás ez?
Számomra úgy tűnik, az egyik legnyilvánvalóbb különbség a keleti és a nyugati társadalmak között abban ragadható meg, hogy mennyire értékelik az értelmiségüket.
Bár az egyetemi tanár és kutató a tengerentúl sem tartozik az anyagilag legmegbecsültebb foglalkozások közé, a munkájukért kapott fizetésből be tudnak rendezni egy decens, mindennapi kenyérgondok nélküli életet. Noha a globális Nyugat az elmúlt közel harminc évben nemzetközi pályázatok és ösztöndíjak formájában hozzájárult ugyan a kelet-közép-európai régió művészeinek anyagi jóllétéhez, a kérdés továbbra is az, hogy ezáltal mennyiben konzerválta és reprodukálta a szenvedő művész hamisan dicsőített sztereotípiáját?
A költőnek ez az egyszerre felnagyított és meglehetősen lehangoló ábrázolása nem ismeretlen a nyugati társadalmak számára sem, lévén, hogy gyökereit többek között a német szentimentalizmus és romantika archetípusaiban kell keresnünk: Goethe Ifjú Wertherjének szenvedéseiben, Jean Paul Weltschmerzében, vagy épp az angol Lord Byron spleenjében. De ez az általánosítás mindenekelőtt a forradalmi, másnéven „aktív” romantikus költő toposzából fakad, akinek életét kell áldoznia a hazáért, és jó esetben csatában kell elesnie, mint Petőfinek. De említhetnénk a forradalmár ellenpéldáját, a „passzív”, metafizikus-romantikus „váteszt” is – a szó már az ősi kelta nyelvben is „jóst” vagy „profetikus költőt” jelentett –, aki föltehetőleg erényes pacifizmusa, vagy szimplán ideggyengesége miatt távol tartja magát a harctól, és a dicső múlt hamvai fölött középkori várkastélyokról és gótikus szellemtörténetekről ábrándozik. A váteszköltő végül, vagy csak megőrül, mint Hölderlin, vagy öngyilkos is lesz, mint Kleist.
Persze a jóléti társadalmakban élő, egyetemi tanárként dolgozó költő vonzó mintaképe – mely, mint az imént említettük, joggal vetítheti magára az elitizmus gyanújának árnyékát – az angolszász világban sem öröktől fogva volt jelen – inkább a huszonegyedik századra jellemző. Elég csak a huszadik század olyan fenegyerekire gondolnunk, mint a walesi Dylan Thomas, aki feltűnő megjelenéséről, csillapíthatatlan italozókedvéről és harsány kocsmaturnéiról volt híres. Vagy az amerikai Charles Bukowski, aki máig az őszinte szívű, ám annál karcosabb modorú és megkérdőjelezhetőbb erkölcsű költők mintapéldája. Vagy gondoljunk a Beat-nemzedék nagy önpusztítóira: Jack Kerouac-ra, aki szintén halálra itta magát, vagy William S. Burroughs-ra, aki lelőtte saját feleségét, mikor részegen Tell Vilmososat játszottak. Nem beszélve Hemingway-ről, aki azon szerencsétlenül járt művészek népes táborát gazdagítja, akik sörétes puskával vetettek véget az életüknek.
Az angolszász kultúrában tehát mindig is divatos volt a lázadó, önpusztító művész imidzse, és ezt a huszadik század második felében csak még inkább erősítették az olyan, tragikus sorsú zenészek, mint Jim Morrison, Jimi Hendrix, Janis Joplin, vagy épp a seattle-i grunge-előadók, akik közül szintén többen haltak meg drog túladagolásban: köztük Layne Staley, az Alice in Chains frontembere, vagy követtek el öngyilkosságot, mint a Kurt Cobain a Nirvanából.
Annyi biztosan látszik, hogy bár a szenvedő művész toposza az elmúlt évszázadok során divattá vált, a művészek nem maguk választják az osztályrészükül jutó szenvedést. Anélkül, hogy pszichologizálnánk, a tragikus sorsok okait ugyanúgy kereshetjük a mellőzöttségben és a nyomorban, mint az eltúlzott siker és rajongás, valamint az azzal járó, átmeneti anyagi jóllét idővel kiüresedő és depresszív nihiljében. Bármilyen okokról legyen is szó, meggyőződésem, hogy rendkívül mérgező fenntartani a szenvedő művész mítoszát, és fontos, hogy véget vessünk ennek a káros hagyománynak.
Nem meglepő módon Magyarországon is hosszú sora van a szenvedő, (ön)agresszív, alkoholista és öngyilkos művészeknek. Mint említettük, Petőfi nagyszerű példája az önfeláldozó költőnek, aki a csatatéren hal meg – noha a történészek máig vitatkoznak róla, hogy bátran helyt állt-e a csatában, vagy az orosz dzsidások épp menekülés közben érték utol, mikor átvágni készült a kukoricáson. Vagy gondoljunk csak József Attilára, akinek fiatalon elkövetett öngyilkosságát évtizedeken át tartó pszichológiai nyomozás követte, hogy kiderítsék, tette szándékos volt-e, vagy csak szimpla baleset? A tényektől amúgy teljesen függetlenül József Attila öngyilkossága lett az első számú „életpálya-modell”, ami a magyar embereknek eszébe jut, ha a költészet kerül szóba. Nem beszélve Petri Györgyről, a maga rendkívüli költői tehetségével, enyhe mizogíniájával és súlyos alkoholizmusával, amellyel meglehetősen toxikus mércét állított az eljövendő költőnemzedékek elé.
Költőnek – vagy bármilyen más művésznek – lenni 2022-ben, Magyarországon, az imént vázolt, teljesíthetetlen etikai és esztétikai elvárások nélkül sem könnyű. A világjárvány és Putyin rettenetes, ukrajnai háborúja következtében az árak az egekbe szöktek, így még nehezebb dolga van a szabadúszó művészeknek. Nem beszélve az „illiberális” pusztításról, melyet a kormány kultúrpolitikája vitt véghez az elmúlt évtizedben. A számos új (egyébként tetemes összegeket folyósító) állami díj és ösztöndíj csak még jobban megosztotta a szakmát. Igy most már nem csak az a „ciki”, ha az ember kereskedelmi tévéknek ír sorozatot, reklámot, vagy zenekaroknak szerez popslágert, vagyis, ha a piacra dolgozik, hanem az is árulásnak számít, ha állami ösztöndíjat fogad el. A kiközösítés lehetőségével pedig, noha a kormány rafinált szalámitaktikája részeként kínálta föl, az értelmiség vígan és habozás nélkül élt: az elitet saját kultúrsznobériája és (olykor persze jogos) erkölcsi ítélkezése számolja föl – a politikai vezetők nagy örömére.
Magyarország relatíve kicsi ország, ahol az írók (néhány szerencsés kivételtől eltekintve) soha nem tudtak megélni a piacról, a magánmecénások pedig hagyományosan nem képezik részét a hazai művészetfinanszírozási modelleknek. Így a művészek, és elsősorban az írók mindig is állami támogatásokra és ösztöndíjakra szorultak, ha meg akartak élni.
A helyzeten csak még inkább ront az a felfogás, hogy a költőnek természetes közege a nélkülözés, amúgy sem végez kézzelfogható munkát, vagy hogy a művészet szórakozás, hobbi, szóval a művész dolgozzon ingyen vagy éhbérért.
De az állami pénzek kérdése az utóbbi időben igencsak problematikussá vált, lévén, Magyarországon a legtöbb kultúra-finanszírozásért felelős intézmény a kormány illiberális politikájához idomul, és egy új jobboldali művészeti kánon felépítésén fáradozik.
Részint anyagi okokból, részint azért, hogy próbára tegyem kultúrsznobériám, sokféle alkalmazott művészi munkát vállalok. Dramaturgként olyan belvárosi színházakban dolgozom, mint az Örkény és a Katona, miközben opera- és operettlibrettókat írok zenés és kereskedelmi színházaknak. Amellett, hogy élvezem is a sokszínűséget, pénzt kell keresnem, hogy saját, személyes projektjeimet a privát ízlésemnek és elvárásaimnak megfelelően alakíthassam. De mindig igyekszem a lehető legmagasabb minőséget nyújtani akkor is, ha megbízásra dolgozom. Meggyőződésem, hogy kötelességünk életben tartani az avantgárd kísérletezés bátorságát, és ellenálni a profitorientált, tömegszórakoztató intézmények konformizmusának. Ugyanakkor szeretek a művészetre úgy gondolni mint a különböző műfajok, közönségtípusok és értékek széles skálájára. Az antikonformista, avantgárd hagyomány ennek csupán az egyik, noha nagyon fontos szelete.
Szólni kell azonban néhány szót azokról az igazságtalanságokról is, melyeket a mindenkori avantgárd és klasszikus elit művészeti paradigmák követtek el a populáris kultúra ellen. (Avantgárd alatt itt az intézményesült elit kultúra ellen lázadó, transzgresszív, új formákat és diskurzusokat kereső művészetet értem, nem pedig az irodalom- vagy színháztörténeti értelemben vett huszadik század eleji klasszikus, vagy a hetvenes évek neoavantgárdját.) Joggal merül föl a kérdés azonban, hogy miért említem egy lapon az avantgárdot és az elitet, és hogy miért nem a perifériára szorult, elnyomott avantgárdot veszem a védelmembe? Közhelyszámba megy, hogy azok a lázadó művészek, akik korábban a perifériáról tettek bátor, szubverzív ajánlatokat – ha nem teszik magukat tönkre, és megélik, hogy kanonizálják őket – végül igen gyakran az elit kultúra köreiben találják magukat. Az egykori lázadók a jelen status quo-jának védelmezői.
Az elmúlt közel hetven évben a hazai avantgárd és klasszikus művészeti paradigmák minden bizonnyal az államszocializmus antikapitalizmusának köszönhetően határolódtak el
a nyugati típusú popkultúrától. A baloldali kultúrpolitika a dolgozó emberek ízlését nem kiszolgálni igyekezett, sokkal inkább pallérozni azt, fölemelni azt értelmiség szintjére. Magyarországon a mai napig erősen érezhető ennek a hagyománynak a hatása, és véleményem szerint az értelmiség közösen intézményesített erkölcsi fölényében ölt testet. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az „igazi” művészet per definitionem antikapitalista és megalkuvást nem ismerő. Ezért még mindig nem elfogadott, hogy az író a piacra dolgozzon, és ha nem kényszerül semmilyen kompromisszumra, függetlensége önmagában véve erénynek számít.
Úgy látom azonban, hogy a mindekori hazai avantgárd és elit, bár meg van győződve baloldali értékrendjéről, voltaképpen pont az ellenkezőjét képviseli: erkölcsi fölénye nem más, mint káros, elitista gyakorlat. Azáltal pedig, hogy a diskurzus nyelvét és színvonalát olyan magasra emeljük, hogy egyetemi végzettség nélkül az olvasóknak esélyük sincs megérteni az általunk propagált műveket és a róluk szóló szakmai párbeszédet, közvetetten ugyan, de megfosztjuk őket a minőségi kultúrától. Így pedig az összekacsintó értelmiség továbbra is a mindenkori elit kiváltságait konzerválja. Ez a kritika, noha bizonyos pontokon egybecseng a kormány jobboldali szólamaival, jelen esetben baloldalról is megfogalmazódik.
Szomorú látni, ahogy a szegény családokból, a társadalom pereméről érkező fiatal szerzők azonnal elhatárolódnak a populáris kultúrától, amint bekerülnek az egyetemre,
és már mint a „valódi” művészi értékek új letéteményeseire gondolnak magukra. Nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy a művészet színvonala attól függ, hogy az avantgárd,
a populáris vagy a klasszikus elit kultúra elvárásainak igyekszik-e megfelelni, hogy adott esetben a mű lowbrow, middlebrow vagy highbrow irodalomnak számít-e.
Egy jól megírt vers vagy regény semmivel sem ér többet, mint egy profin kidolgozott Netflix-forgatókönyv, egy jól sikerült rap szám, vagy egy minőségi operett.
Minden műfajban születnek remekművek és kevésbé értékes munkák. Ha a magyar elit irodalom valóban baloldali lenne, mint ahogy azt hirdeti magáról, akkor a munkáscsaládból származó rappereket ugyanannyira értékelné, mint az egyetemi professzorként dolgozó költőket, és hasonlóképp üdvözölné a zsánerirodalmat, mint a bonyolult filozófiai költeményeket. Ehelyett azonban nem teszünk mást, mint saját intellektuális kiváltságainkat reprodukáljuk (ne gondoljuk, hogy csak politikai vagy pénzügyi hatalmi pozíciókat lehet fenntartani), miközben figyelmen kívül hagyjuk, ha épp le nem nézzük, a mindenkori olvasó ízlését.
Fontos hangsúlyozni, hogy jelenleg saját működésemmel szemben is kritikát fogalmazok meg: bennem is folyamatosan dolgozik e kérdés nyugtalanító ellentmondásossága. Nagyra értékelem ugyanis az intellektuális, akadémikus költészetet, és saját írásaimban én is ezt a gyakorlatot igyekszem követni. És hogy világos legyen: semmi esetre sem vágyom az akadémiai diskurzus korlátozására. Ugyanakkor abban sem hiszek, hogy egy baloldali kultúrpolitikának olyan gondolkodókra és filozófusokra lenne szüksége, akik fölülről irányítják a dolgozó embereket, megmondják nekik, mit gondoljanak, mit olvassanak, és milyen célokért küzdjenek. Véleményem szerint nem értelmes az a kijelentés, hogy a dolgozó emberek ízlését „föl kell emelnünk” az értelmiség szintjére. Ez ugyanis nem az emberek érdekében történik; nem más ez, mint leereszkedő kegyosztogatás és a status quo megőrzése. Mindenkinek Dosztojevszkijt kéne olvasni Pixar animációs filmek helyett? Miért gondoljuk, hogy jobban tudjuk az embereknél, mit kellene nézniük, olvasniuk vagy gondolniuk? Nem nárcisztikus ez egy kissé?
Závada Péter esszéje angolul itt olvasható.