A Panodyssey projekt célja egy olyan közösségi oldal létrehozása, melyen a felhasználóknak lehetősége van saját írásaik közvetlen megosztására. 2023 decemberéig hat magyar szerző, a Panodyssey nagykövetei mutatják meg az érdeklődőknek, milyen lehetőségeket rejt magában a platform. Most Závada Péter esszéjét olvashatjátok a magyar rapről és slam poetry-ről. (A szöveg angolul itt érhető el.)
Zenészként karrieremet a '90-es évek közepének posztszocialista Magyarországán kezdtem,
a kelet-európai liberális demokráciák megszületésének pillanatában. ’89-ben a vasfüggöny lehullott, és egy nyitottabb és szabadabb társadalom vágyképe közelebb került hozzánk, mint valaha. Legalábbis azt hittük. A globális Nyugatba vetett feltétel nélküli bizalom nem csak a farmernadrág, a színes tv és a McDonald’s iránti sóvárgásban öltött testet: azt is elhittük, hogy a neoliberalizmus tisztességes versenyt jelent majd a gazdaságban, egyenlő esélyeket az oktatásban, valamint a vélemény, a vallás és a szexuális orientáció szabadságát. Abban is bíztunk, hogy a rászorulóknak szociális juttatásokat és társadalmi védőhálót biztosít majd.
El sem tudtuk képzelni, hogy a későkapitalizmus csak még tovább mélyíti a társadalmi osztályok között tátongó szakadékot, és újratermeli mind a felső-középosztály privilégiumait, mind pedig a prekariátus nélkülözését. A ‘90-es évek végére a globális Nyugat által megkezdett gazdasági és kulturális gyarmatosítás már a csúcsán járt Kelet-Európában, így Magyarországon is, és a nyugati termékekkel együtt beköszöntött az amerikai televíziózás, zene, sport és divat korszaka. Mi, ’80-asok voltunk az MTV-generáció.
A rapzene ugyanakkor mindig is mostoha helyzetben volt Magyarországon.
Soha nem igazán tudtunk mit kezdeni a hagyományaival és kulturális kódjaival: a nyugat-afrikai történetmondók (griotok), a rabszolgadalok, a jazz és a blues kezdetei, az afro-amerikai emberi jogi mozgalmak egy számunkra olyannyira távoli és idegen világ részei voltak, hogy posztszocialista országként fogalmunk sem volt, hogyan közelítsünk hozzájuk. Két különböző típusú válasszal tudtunk szolgálni a késő ’80-as és kora ’90-es években induló, világméretű hiphop divathullám megjelenésére. Az egyik ilyen válasz az ikonikus amerikai előadók naiv és minden eredetiséget nélkülöző utánzása volt. A másik pedig egy enyhén szalonrasszista, összekacsintós, ironizáló pozíció: a tipikus kelet-európai entellektüel által felmutatott cinikus műfajkarikatúra. Tetovált keményfiúk bő nadrágban, a Los Angeles-i chicano-bandák stílusát idéző fejkendőkben, intenzíven gesztikulálva káromkodnak:
ezek voltak a tipikus rapper sztereotípiái a magyar köztudatban.
Mindezt pedig nem más képviselte egy személyben, mint egy vállaltan komikus, de szerethető posztszocialista wannabe-gengszter, a ’90-es évek Magyarországának egyik legismertebb előadója, Ganxxsta Zolee – a név önmagáért beszél. A másik végletet a Bëlga jelentette, amit a Buddhista egyetem filozófiadiákjai alapítottak öltönyben és nyakkendőben, kötött sapkában és napszemüvegben. Ezzel egyszerre határolódtak el a hagyományos, bőgatyás gengszterraptől (látszólag valamelyest lenézve azt), és tartották inkognitóban saját személyiségüket, így próbálván meg távolságot teremteni színpadi szerep- és valós énjük között. Mondanom sem kell, mindkét reakció, mind a műfajjal való túlazonosulás, mind pedig a kisujj-eltartós elhatárolódás túlzó, hisztérikus gesztusnak bizonyult. Ezek között az extremitások között próbált meg navigálni néhány olyan önazonos underground rapcsapat, mint Az idő urai, Bankos, vagy az NKS. Egy ettől is eltérő, külön útnak bizonyult a maga nemében szintén autentikus, roma rapzenekar, a Fekete Vonat feltűnése, akik sajátos reppelési stílusukkal és az elsősorban cigány mélyszegénység hiteles reprezentációjával új színt kölcsönöztek a műfajnak.
Az sem meglepő tehát, hogy a breaktáncot az a Fenyő Miklós honosította meg Magyarországon, aki a ’60-as évek végétől kezdve Hungária nevű boogie-woogie bandájával még az amerikai rock’n’roll, azon belül Elvis Presley zenei stílusának hazai népszerűsítőjeként vált ismertté. Úgy tűnik, hogy a rendszerváltást követően többen inkább szemfüles karrierlépésként, semmint komoly művészi elhivatottságból fordultak a hiphop és a rap műfaja felé. Meglehetősen távol voltunk ugyanis attól, hogy megértsük, mit is képvisel ez a kulturális jelenség a maga eredeti, amerikai kontextusában. Másként szólva a rapzenét Magyarországon néhány évvel ezelőttig meglehetős megvetés, ódzkodás és távolságtartás övezte: soha nem vették igazán komolyan. Ennek sajnálatos módon köze lehet a rasszista meggyőződés relatíve magas arányához a társadalomban.
A ’90-es évek végén, fiatal sráckoromban már elég jól beszéltem angolul. Ezt annak köszönhettem, hogy az ország első, azóta legendássá vált gördeszkás parkjában, az Andor utcai VSZM-ben megismerkedtem az akkori, budapesti székhelyű amerikai iskolák, az AISB és a GGCA néhány diákjával, akikkel hamar összebarátkoztunk, és rendszeres csütörtöki bulikat tartottunk az Opera melletti Morrison’s-ban. Egyikükkel olyan szoros lett a kapcsolatom, hogy a családja meghívott, hogy töltsek el velük egy nyarat Kaliforniában. Ekkor tizenhat éves voltam. Apám mindig is támogatott abban, hogy utazzak, bár soha nem volt sok pénzünk. Így éltem a lehetőséggel, és elrepültem Kaliforniába. Életre szóló élmény volt mind a nyelvtanulás szempontjából, mind pedig ami a zenei és művészeti ízlésem alakulását illeti. Megismertem a tipikus amerikai élet attribútumait, a soksávos autópályák, megmagyarázhatatlanul nagy platós teherautók, zsíros gyorsétterem-láncok, zsúfolt bevásárlóközpontok és felejthető hollywoodi filmek világát. De az utazás valódi hozadéka mégsem ez volt, hanem hogy tisztába kerültem a hiphop-kultúra négy alapvető elemével: az mc-zéssel, a dj-zéssel, a graffity-vel és a breaktánccal. Ekkoriban már aktívan gördeszkáztam és kosárlabdáztam, így nem menekülhettem a ’90-es évek közepének zeitgeist-ja elől. A multikulturalizmus, de különösen az afro-amerikai kultúra mély hatást tett rám. Mikor 1998 augusztusában hazaérkeztem Budapestre, Márk barátommal megalapítottuk az Akkezdet Phiai nevű rapbandát, ami közel húsz évig volt aktív, és amit a mai napig az ország egyik legeredetibb rapzenekaraként tartanak számon. Az Akkezdet Phiaival egy újfajta megszólalás lehetőségeivel kísérleteztünk. A virtuóz, több szótagos rímeken és az abszurd, olykor ironikus költői képek halmozásán ugyanúgy érződött a korábban már említett amerikai rapszövegek befolyása, mint a hazai, posztmodern nyelvjátékra építő, kétezres évekbeli kortárs költészet, többek között Parti Nagy Lajos vagy Kovács András Ferenc verseinek hatása. Ez pedig merőben eltért attól, amit azelőtt a közönség magyar rapként ismert.
Fiatal zenészként - és ekkor még elkötelezett liberálisként - meggyőződésesen harcoltam a rasszizmus, az antiszemitizmus és az általában vett egyenlőtlenségek ellen.
Számos tüntetésen, társadalmi célú művészeti projektben vettem részt, melyekkel a mélyszegénységben élőkön próbáltunk segíteni (ez főleg a Hétes telepi és a Pécs közeli roma kisebbség rászoruló fiataljainak szervezett foglalkozásokat jelentette Bódis Kriszta, valamint a Faág egyesület közreműködésével). De hamar rájöttem, hogy a szociális munka emberfeletti energiákat igényel, és nekem szégyenszemre se energiám, se elegendő elhivatottságom nincs az ügy iránt. Így pedig csak egy rövid ideig tudok a gyerekekkel foglalkozni, és miután a programok véget érnek, ők visszatérnek egy kulturálisan erősen deprivált környezetbe. Úgy éreztem, magamat igencsak sajnálva, hogy minden addigi erőfeszítésem hazugság. (Azok a szociális munkások, akik évtizedek óta vesznek részt komoly terepmunkában, most joggal legyintenek.) Ráébredtem, hogy elsősorban a saját komfortérzetem növelése érdekében, valamint kiváltságaim miatt: fehér, középosztálybeli férfiként érzett bűntudatom csökkentése céljából segítek a rászorulókon. Miközben újra és újra elhitettük ezekkel a gyerekekkel, hogy bármi lehet belőlük, csak akarniuk kell, és keményen meg kell dolgozniuk érte. Ez nyilvánvalóan nem volt igaz. Nem vettük számításba a társadalmilag kódolt, rendszerszintű problémákat. Nem más volt ez, mint a tipikus neoliberális hazugság.
A húszas éveim javarészét rapkoncerteken töltöttem előadóként, valamint slam poetry eseményeken, a mozgalom egyik hazai elindítójaként. Noha a mozgalmat idővel éles kritikák érték az irodalmi elit oldaláról lapos szóviccei, erőltetett politikai utalásai és túlzó exhibicionizmusa miatt, alapvető értékeit tekintve, meggyőződésem, hogy baloldalibbnak és szociálisan elkötelezettebbnek bizonyult, mint a korabeli irodalmi rendezvények levegőtlen, szűkös terei. A slam poetry gyökereit a 20. századi munkás és emberi jogi mozgalmak, a jazz-poetry, a Harlem Renaissance és a beatgeneráció környékén kell keresnünk. Nem volna azonban tisztességes elhallgatni azt sem, hogy a slam egy bizonyos iránya az utóbbi időben puszta attrakcióvá vált, nem függetlenül attól, hogy a multinacionális vállalatok és állami média-konglomerátumok egyértelmű politikai agendáik érdekében kihasználták a mozgalom naiv lelkesedését.
De a slam mindmáig megőrizte az önszerveződésre és megújulásra való képességét az underground tereiben.
Ahogy arra vonatkozó meggyőződését is, hogy a kultúrát eljuttassa az azt nélkülözőkhöz, fontos társadalmi és politikai üzenetek hordozója legyen, és így részt vegyen a kis közösségek megerősítésében. Ezek pedig kiemelten fontos baloldali értékékeknek számítanak.