Alku, megmenekülés, túlélés, kollaboráció, önfeladás, a szolidaritás hiánya – mindezek a fogalmak felsejlenek akkor, amikor a Weiss család története szóba kerül. Márpedig közismert történetről van szó, amely számos vitát generált (rögtön a háború után Fenyő Miksa és Zsolt Béla feszült egymásnak ez ügyben), pár éve pedig az egyik leszármazott, Szegedy-Maszák Marianne idézte fel az akkor történteket a Csókolom a kezét című kötetben. Interjúnkban ő mesélt arról is, hogy a háború alatt, hiába voltak mindannyian veszélyben, Weiss Manfréd leszármazottaiban fel sem merült, hogy külön-külön meneküljenek külföldre. Így történt aztán, hogy a család több mint negyven tagja – vagyonuk fejében – egyszerre hagyta el az országot, miután 1944-ben egy közvetítőn keresztül megállapodtak Himmlerrel. Závada Pál Hajó a ködben című regénye tehát egy viszonylag ismert történetet vesz alapul, a cselekmény fókuszában mégsem ez áll, sokkal inkább azok az érzelmi viharok, kételyek, adott esetben intrikák, melyek a végső döntést megelőzték. Závada nem újrameséli a történetet, hanem az egymással szembeállított, gyakran vitatkozó, érvelő, de ami talán ennél is fontosabb, végig egymásra utalt családtagok dilemmái révén olyan kérdéseket feszeget, melyek megválaszolása történelmi kortól és helyzettől függetlenül izgalmas lehet.
Závada Pál: Hajó a ködben
Magvető Könyvkiadó, 2019, 416 oldal, 4299 HUF
Závada Pál több helyen elmondta, hogy eredetileg Rózsa János kereste meg azzal, hogy filmet szeretne forgatni a Weiss család alkujáról, és ahogy egyre jobban beleásta magát a kutatásba, szépen lassan elkezdett körvonalazódni egy regény cselekménye is. A munka viszont itt nem állt meg, sőt, lett egy újabb leágazása, hiszen már javában írta a regényt, valamint több helyen fel is olvasott belőle, mikor Spiró György felkérte, hogy írjon belőle a Szegedi Nemzeti Színháznak egy darabot – ez lett Az utolsó üzlet, melyet tavaly mutattak be Lukáts Andor rendezésében. Maga a regény végül az Ünnepi Könyvhétre jelent meg, alapját pedig egy viszonylag jól dokumentálható történelmi mozzanat adja (habár fontos megjegyezni, hogy Závada alapvetően nem történelmi regényt írt!), mégpedig egy alku, melyet a Weiss család kötött a nácikkal a megmenekülésük fejében.
Amikor azt mondjuk, Weiss család, akkor elsősorban Weiss Manfréd leszármazottaira kell gondolnunk. Az iparbáró a második világháború idején már nem élt, viszont az általa létrehozott csepeli birodalom pazar megélhetést biztosított a gyerekeinek és az ő családtagjaiknak. Egy szerteágazó, soktagú, befolyásos és egészen a háborúig kivételezett helyzetű famíliáról van szó (Szegedy-Maszák Marianne is felemlegette, hogy a család a huszadik század elején a magyar GDP 10 százalékát állította elő), tagjai között akadtak felsőházi képviselők, kultúramecénások, lapalapítók, a család doyenje, Weiss Manfréd egyik veje, Chorin Ferenc pedig bejáratos volt Horthyhoz is. Szemlátomást egy sokáig érinthetetlennek tűnő burok vette körül a zsidó nagypolgári családot még akkor is, mikor kitört a háború, és még utána néhány évig, habár a fenyegető jelek száma egyre szaporodott. A buroklét ugyanakkor a családtagok egy részénél a valóságtól való teljes elszakadást is eredményezte, így akadt olyan is, aki egészen a legvégsőkig teljesen vak maradt a körülötte zajló eseményekre:
„Feri, Artúr, hát akkor mondjátok ti!, biztatta Judit a sógorait, nektek vannak kapcsolataitok (…), hogy vidéken már mi kezdődött el, tette még hozzá Judit, és elhallgatott.
Mért, mi kezdődött el? Hát ezt persze hogy csak Helén kérdezhette, és csak Judit válaszolhatta, hogy mindenütt gettóba hurcolják a zsidókat – ti erről nem is hallottatok?!
De hogy tulajdonképpen… mindenkit?, és Helén döbbenten fordult most Judit felé. Nem csak azt, akinek nincsenek rendben a papírjai?
Helénkém, azokat már rég elvitték, felelte a nővére.”
Závada rengeteg szereplőt mozgat a kötet lapjain, és kezdetben erősen gondolkoztam azon, hogy egy kis ágrajzot készítek, hogy fejben tudjam tartani, hogy ki kinek az anyja, nagynénje, sógora, de egy idő után elengedtem, és nem azért, mert feladtam, hanem mert a történet előrehaladtával kikristályosodnak a főbb szereplők, a többiek pedig diszkréten háttérbe húzódnak. A kötet egyik legmarkánsabb alakja megkerülhetetlenül Chorin Ferenc, aki eleve gazdag emberként házasodott a Weiss családba, és sógoraival ütős üzleti csapatot alkotott. A háború alatt elhurcolják, koncentrációs táborba zárják, majd visszahozzák Budapestre, ahol saját villája alagsorában szállásolják el. Az épületbe ugyanis addigra beköltözik Kurt Becher SS-alezredes, aki egy visszautasíthatatlan ajánlatot vázol Chorin és rajta keresztül a család felé. Ez pedig nem más, mint Csepel átadása (melynek haditermelése több mint vonzó a nácik szemében) a megmenekülésükért cserében. Hogy a valóságban hogyan zajlott a Chorin és Becher közötti találkozó, azt nem tudom, a regény mindenesetre pár szóban is zseniálisan ábrázolja a kettejük közötti alá-fölérendeltségi kapcsolatot (hogy az adott pillanatban ki van fönt és ki van lent, azt mindenki döntse el maga):
„Becher most megkérdi, tölthet-e valamit.
Köszönöm, Laphroaigot, feleli gondolkodás nélkül Chorin, s ahogy Becher fölkel, és zavartan szabadkozva keresgélni kezd az italszekrényben, még utánaszól, hogy jeget nem kér. Kicsit vár még, és csak akkor könyörül meg az alezredesen: Az alsó polcon, hátul.
Á, megvan!, emeli ki a tiszt az üveget, forgatja a szeme előtt, s úgy érzi, most már viszonoznia kell az iparbáró pimaszkodását: Chivas Regalunk nincsen?
Legutóbb még volt, vonja meg a vállát Chorin, majd előrehajol, és oldalra döntött fejjel próbál belesni a palackok közé, de úgy látom, azóta… megittuk.”
Mindezek ellenére nem Chorin Ferencen van a hangsúly, hanem az ellenpontjaként működtetett fiktív sógoron, Kohner Artúron, akit mindeközben a magyarok – a magyarokon keresztül pedig Göring körei – környékeztek meg egy hasonlóan visszautasíthatatlannak szánt ajánlattal. Ha Chorin a bástya, akkor Kohner a zászló, aki sokszor nem tudja, merre csapkodjon a történelem forgószelében. Ő az örök vívódó, aki nemcsak a sógorára, de még a saját szeretőjére is féltékeny. Hiszen miközben zajlik az alku előkészítése, egy szerelmi dráma bontakozik ki a szemünk előtt, melynek harmadik pontja, szereplője, mozgatója – Kohneren és a feleségén, Weiss Helénen kívül – a „kis özvegyként” emlegetett Valériusz Lola. Kohner, hiába gazdag, tekintélyes, hiába báró és tagja az egyik legbefolyásosabb családnak, küszködésében, döntésképtelenségében gyakran a mindennapi kisembert idézi. Nagy különbség ugyanakkor, hogy míg neki alapvetően van választási lehetősége (az más kérdés, hogyan él vele), addig a kevésbé kivételezett helyzetűeknek ez nem adatott meg. Erre mutat rá többször is Heltai Jenő figurája, aki szerint a fő társadalmi törésvonal mindig is a szegények és a gazdagok között húzódott, és Kohner szemére hányja, hogy a gazdag zsidók szociálisan érzéketlenek maradtak, és gyakran inkább a magyar urakhoz húztak.
Utóbbi típust testesíti meg Kohner felesége, Helén is, aki teljes szemellenzőben csinálja végig a háborút – pontosabban nem csinál semmit, csak lebeg bele a mindennapokba, miközben fogalma sincs arról, hogy mi zajlik körülötte. („Megrémültem Jakabnak ezektől a történeteitől, azt akartam hagyja abba, mi közöm hozzá, nem is vagyok zsidó.”) Az ő ellenpontja a testvére, Weiss Judit, aki eget-földet megmozgat, hogy a kevésbé szerencséseken, a kitaszítottakon, a deportáltakon segítsen. A családtagokat már a háború előtt adományozásra buzdítja, a háború alatt pedig fáradhatatlanul intézkedik, tárgyal, ápol, ha kell. A család élő lelkiismerete („Ti nektek eszetekbe se jut, hogyan fogunk majd tükörbe nézni?”), akinek a beleegyezése ugyanakkor szintén szükséges ahhoz, hogy az alku megköttessen.
Závada Pál megírta a Weiss Manfréd Művek örököseinek történetét
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak, nők és férfiak, egy izgalmas viszonyokból szőtt, nagyszabású rokonság.
Závada Pál történelmi tényekre fűzte fel a cselekményét, így a drámát alapvetően nem a mindenki által ismert végkimenetel adja. Sokkal inkább a paktumot megelőző vívódás, azok a dilemmák – erkölcsről, együttműködésről és túlélésről –, melyek kisebb-nagyobb mértékben szinte minden családtagot foglalkoztatnak. Lehet-e alkudozni a nácikkal? Vagy inkább a kollaboráló Sztójay-kormánnyal kellene megegyezni? Lehet-e az élet alku tárgya? Mit ér az adott szó egy háborús helyzetben? Lehet-e még szó bármiféle bizalomról? Szabad-e egyáltalán bízni bárkiben? Át lehet-e engedni az iparvagyont? Ki támogatja a paktumot, és ha az végeredményben megköttetett, akkor kik lesznek azok, akik felkerülnek az utazók listájára?
Pontosan ezért izgalmas kötet a Hajó a ködben, mely egy mindenki által ismerni vélt – részleteiben ugyanakkor mégsem ismert – történelmi mozzanatból kiindulva vet fel a regénybeli regiszteren túlmutató kényelmetlen, és pont ezért mindenképp megválaszolandó, vagy legalábbis elgondolkodtató kérdéseket. A válaszok ráadásul csak visszatekintve egyértelműek, a helyzetből fakadó feszültség feloldására pedig a regénybeli szereplők közül sem volt mindenki alkalmas vagy képes.
