Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei – a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak, nők és férfiak, egy izgalmas viszonyokból szőtt, nagyszabású rokonság. De minthogy többségük zsidó származású, és 1944 életveszélyes tavaszán vagyunk, az ő történetük – a családtagok roppant vagyona folytán – egyszeri és különleges lesz, huszadik századi történelmünk egyik közismert esetévé válik.
Závada Pál: Hajó a ködben
Magvető Könyvkiadó, 2019, 416 oldal, 4299 HUF
Ezt a történetet híven próbálja követni a Hajó a ködben - műfajára nézve viszont hamisítatlan Závada-regény: hőseinek közvetlen közeléből tudósít, megszólaltatja őket a túlélésért folytatott vagy éppen szerelmi természetű küzdelmeikben, megalkuvás, árulás vagy heroikus helytállás közben. És miközben a viták a rokonság közös sorsa körül forognak, annak is tanúi lehetünk, ki miért és hogyan dönt a maga üzleti – és szívügyeiben, távozás és maradás dolgában – vagy akár végső élet-halál-kérdésekben.
Olvass bele:
Kohner Artúr többször is beszélt Valériusz Lolának a Ráckevei-Duna egyik elsüllyedt szigetéről, amely valaha keskeny földnyelvként Csepel és Pestszenterzsébet között, a Gubacsi híd tövéből nyújtózott dél felé, és úgy nevezték, hogy Nagy Zsidó-sziget. Hogy ifjabb korában ő gyakran elvitette magát az erzsébeti oldal folyóparti strandjára, hogy megmártózzon, majd kifeküdjön a deszkastégre, és onnan bámulja ezt az emberi beavatkozástól érintetlennek látszó, fákkal-bokrokkal sűrűn benőtt, titokzatos szigetet.
Voltaképp egy csálén kiszabott nadrágszíjra hasonlított, amely hét-nyolcszáz méter hosszan emelkedett ki a Duna-ágból, ám nemigen volt sehol szélesebb tizenöt-húsz méternél. Egyszer próbálta csak ki, hogy átúszik oda, de náddal és bozótossal sűrűn benőtt, barátságtalan partja volt, ő legalábbis nem talált partra szállásra alkalmas szakaszt, úgyhogy a sziget fölfedezésének terve meghiúsult, el kellett halasztania. Gondolta, majd legközelebb több időt szán rá, és tüzetesebben átvizsgálja, esetleg körbeússza a túloldalon is, vagy csónakot fog igénybe venni segítségül – de aztán ezt mind csak halogatta, mígnem elkésett vele. Mert valamikor a húszas évek elején mindkét oldalon építkezések kezdődtek, Csepelen evezőstelepet, csónakházakat emeltek, Erzsébeten pedig kiásták a jódos-sós fürdő medencéinek meg a kupolás áltörökfürdőnek az alapjait, ám ezekhez előbb mindkét oldalon feltöltötték a terepet. Mégpedig – bizonyos emlékezők szerint – úgy, hogy előbb egy mély árokkal hosszában kettévágták a szigetet, majd nekiálltak, hogy a maradék hosszú földnyelvek talaját mind kitermeljék a Duna-ág két partjára. Ami föllazított morzsalék és törmelék pedig engedte magát közben a folyóvízzel elsodortatni, azt hagyták lefolyni a Dunán. Lassú, ám szívós kitartással föletették tehát a kotróhajókkal meg a falánk vízsodrással az egész Nagy Zsidó-szigetet, vagyis úgy eltüntették a folyóból, mintha soha ott sem lett volna.
A Nagy Zsidó-szigettől alig egy kőhajításra délre pedig ott volt a kisebbik Zsidó-sziget zátonya, amely ugyanekkor, a Ráckevei-Duna szabályozása során hasonlóképpen járt, mint nagyobb testvére, vagyis az is odaveszett.
Kohner báró később megpróbált utánaolvasni a Ráckevei-Duna hajdani szigeteinek. És azt találta, hogy némely helytörténeti lábjegyzetek szerint a Nagy Zsidó-szigeten a megelőző évszázadokban valaha egy kis erdőt tartottak számon, sőt hogy később a sziget szűzföldjének egy részét állítólag feltörték, és szántóföldi művelés alá vonták. Magyarán átúsztattak volna oda egy-két lovacskát, s talán ladikon vittek át a szomszédos Weiss Manfréd-öntödéből való ekét és taligát, fölszántottak és vetettek, ültettek? Aztán pedig – csepeli kaszával, villával – arattak, begyűjtöttek és szedtek, ki tudja, vajon mit.
A Kis Zsidó-szigeten viszont csikókat tartottak, jegyzi föl bizonyos Perényi, és ez a közlés megindítja Kohner fantáziáját. Hogy az amúgy lakatlan kis szigetet talán olyan természetes élőhelynek találták a régiek, ahol szabadon legelészhetnek és csatangolhatnak a féktelen csikók, és nem kell köréjük karámkerítést vonni, hiszen az egészet körbeveszi a Duna. Már csak az a kérdés, hogyan kerültek oda a csikók. Kicsi növendék korukban átúsztatni őket nyilván kockázatos lehetett – de csónakon vagy tutajon is eléggé bajos. Vagy a már vemhes kancákat vitték volna át oda?, és a zsidó-szigeti ridegtartásban odakint ellettek volna, a kiscsikók pedig az anyjukkal együtt cseperedtek ott föl? Na és mely hónapokban? Elképzelhető-e, hogy mondjuk télen is? Egyáltalán tarthatták-e őket ott istálló nélkül?, s ebből következően állandó csikósszemélyzet nélkül? Akiknek lehet, hogy ott kellett tartósan élniük, ezért a sziget mégsem lehetett lakatlan, következésképp teljesen beépítetlen sem?
Egy 1882-es térkép Gross Juden Insel és Klein Juden Insel névvel jelöli őket, mellettük az Uradalmi-szigetet pedig Herschaft Inselként. Viszont ami a Zsidó-szigetek ezt követő eltűnését illeti: Bizonyos helyrajzi-történeti munkák nyomán ennek valami egészen más változata kezdett kikerekedni Kohner előtt, mint amiről addig hallott. És ez arról szólt, hogy amikor az árvizek kivédése végett 1872-ben szabályozták a Duna két ágát, amelyek a Csepel-szigetet ölelték körül, akkor a vízszint úgy módosult, hogy a folyó több kicsi szigete is beleolvadt a szárazföldbe.
Azazhogy – a Zsidó-szigetek esetében – a Csepel-szigetbe. Ami állítólag azt jelenti, hogy a Soroksári-Duna lezárása nyomán a mellékág egyre keskenyebb lett, aztán meg a Zsidó-szigetek és a Csepel-sziget közti meder közönségesen szólva elposványosodott, majd eltűnt. Eközben – némely térképábrázolások szerint – a Zsidó-szigetek átmenetileg félszigetként kapcsolódtak a Csepel-szigethez. Míg a mostani évekre a két Zsidó-sziget meg az Uradalmi-sziget mint vizenyős terület már a csepeli partvonal része, a térkép pedig úgy jelzi, hogy „papírgyári zagyterület”. És itt, az egykori szigetek helyén lazább a talaj, emiatt ide később sem építkeznek, csak fákat ültetnek.
De hogy a nevüket ezek a szigetek vajon honnan vették, erre nézve Kohner sokáig még találgatásokkal sem találkozott. Mígnem egyszer valami borozgatós vacsora közben egyik barátjuknak, a híres dalszerző muzsikusnak eszébe nem jutott, mit szoktak mondani a szobafestő-mázolók, ha csomós a festék. Hogy zsidó van benne. Ami persze hogy bosszantó, ugyan hogy csomósodhatott meg?, vagy hogyan került bele?, nem oda való, hogy a fene vinné el. Na és ha kártyázáskor, keverés közben nem a hátoldala, hanem a színe villan föl egy lapnak, akkor is zsidó van a pakliban. Ugyanígy fölösleges, zavaróan mihaszna összecsomósodások a folyóban ezek az ostoba földnyelvek, a Soroksári-Dunának ezek a szigetei is – melyekre, ne adj’ isten, mint zátonyra is lehetne még futni –, azért kezdte tán emlegetni a nép ezzel a köztudomásúan és mindközönségesen rosszalló titulussal Zsidó-szigeteknek, magyarázta nekünk a zongorista, és napnál világosabbá vált, hogy ez csak így lehetett.
