Akinek a családi élete annyira összetapad egy országéval, mint Maxim Leóé, szinte elképzelhetetlen, hogy a kettő története ne fonódjon kibogozhatatlanul össze. Volt egyszer egy NDK című kötetében szándékoltan nem is tesz kísérletet erre, helyette nagyszülei és szülei történetén keresztül, valós eseményeket megidézve mesél egy országról, amely már eltűnt a történelmi süllyesztőben, de amelynek egykori mindennapjai sok tanulsággal szolgálhatnak még ma is. 

Az NDK összeomlása Magyarországról nézve is generációs élmény, egy olyan előre nem látható fordulat, amely nemcsak más európaiak, hanem a keletnémetek számára is sokáig elképzelhetetlennek és valószerűtlennek tűnt. Hogy mekkora képtelenségnek látszott 1989 őszén, hogy az állam, melyet évtizedekig építgettek és védtek a külső-belső ellenséggel szemben, csak úgy, egyik pillanatról a másikra összeomolhat, azt jól illusztrálja az a jelenet, amely közvetlenül azután játszódott le, hogy Günter Schabowski, a keletnémet Politikai Bizottság egyik tagja egy tévéműsorban felolvasta az új utazási szabályokról szóló rendelkezést:

„Anne, aki gyakorlott a Politikai Bizottság jelentéseinek megfejtésében, rájön, hogy azokra az NDK állampolgárokra utalnak, akik el akarják hagyni az országot. Wolf azt javasolja, menjenek el a falhoz, de Anne fáradt, azonkívül nem is akar átmenni Nyugatra. „Ugyan mi lehetne a falnál?” – kérdezi, és Wolf hagyja magát rábeszélni, hogy maradjanak otthon. Fél tizenegykor lefekszenek. Mire másnap fölébrednek, az NDK már majdnem megszűnt.”

Anne és Wolf a Volt egyszer egy NDK című kötet szerzőjének, Maxim Leónak a szülei. Mindketten saját néven szerepelnek könyvben, melynek műfaja a dokuregényhez áll a legközelebb. Leo első körben talán nem is az országról, mint inkább a saját családjáról akart írni, viszont a megtagadott ősökkel és a rendszer által kirakatba állított hősökkel is büszkélkedő család élete annyira összefonódott a kommunista Németországéval, hogy enélkül képtelenség lett volna írni róluk.

Leo családjából egyszerűen nem lehet kivonni az NDK-t, mert bárhogy is döntöttek a család tagjai (volt, aki a behódolásban, más a lázadásban vélte megtalálni a maga útját), az a mindennapokba beszivárgó politika miatt nemcsak a saját, hanem a szűkebb környezetére is hatással volt.

Maxim Leo: Volt egyszer egy NDK - Egy keletnémet család története

Fordította: Blaschtik Éva, Park Kiadó, 2018, 304 oldal, 3490 HUF

 

Végeredményben nem a szülei, hanem anyai nagyapja miatt döntött úgy Maxim, hogy az ország és a család történetének mélyére ás. Gerhard igazi kommunista celebritás volt, aki kamaszként a francia ellenállásban harcolt a nácik ellen. „Gerhard már az előtt hős volt, mielőtt felnőtt” – írja róla unokája. A Franciaországban tevékenykedő fiút kis híján megölte az SS, de túlélte a háborút, visszatért Németországba, és újságíróként fontos fogaskerék lett a keletnémet állam működtetésében. Egy élő emlékmű lett, állandó hivatkozási alap, aki otthon is szívesen idézte fel a háborús kalandjait:

„Folyton kérleltem Gerhardot, meséljen a múltról. Félelmetes nácikról beszélt meg bátor partizánokról. Néha fölugrott, és eljátszott egy-egy jelenetet, felváltva alakítva a szerepeket. Amikor nácit játszott, rémes grimaszokat vágott, és mély, gurgulázó hangon beszélt. Az előadás után rendszerint megajándékozott egy Milka csokival. Még ma is a rémes nácik jutnak eszembe, valahányszor Milka csokit eszem.”

Ebből is látszik, hogy a történelem néha hétköznapi, bagatellnek tűnő formában furakszik be az ember életébe. Leo szüleinek például volt egy kis háza Basdorfban, ahol a család a nyarakat töltötte, idilli heteket sok fürdéssel, biciklizéssel, evezéssel. Az csak jóval később derül ki (valószínűleg számára is), hogy ez a ház valaha egy teljesen másik család tulajdona volt, akinek csak a keletnémet rendszerváltás után lesz alkalma arra, hogy visszaperelje tőlük az ingatlant. De Maxim Leo gyerekkorában ez még nem téma, és nemcsak azért, mert az NDK összeomlása, és mindaz, ami vele jár, fel sem merül. Leginkább azért, mert a basdorfi nyaralóhely a gyerek Leo számára egy olyan menedék, ami kívül helyezi őt az NDK valóságán. Gyerekkorának fontos helyszíneit, ott, ahol igazán boldog volt, képzeletben ugyanis leválasztotta az államról:

„Az NDK nekem az igazgatónőm, Frau Reichenbach, a május 1-jei tribünön álló funkcionáriusok, a szász nyelvjárásban beszélő rendőrök és az esti híradó bemondója volt. Az NDK nekem a tilalmakat, az idióta szabályokat, a „Kezeskedem a termékemért” vagy „Ahogy ma dolgozunk, úgy élünk holnap” feliratú vörös, utcai transzparenseket jelentette.”

Maxim Leót akkor vágja először pofán az NDK valósága, amikor az érettségi után visszadobják a továbbtanulási kérelmét (esélyeit nagyban ronthatta, hogy az apja, Wolf előtte nem sokkal leordította az iskolaigazgató fejét), és vegyésztanulónak áll. A fiú akkor döbben rá, hogy az otthoni értelmiségi közeg egészen addig burokban tartotta, és szinte semmit sem tudott a hétköznapokról. A fiú szülei szándékosan igyekeztek távolságot tartani az államtól. Újságíró anyja, Anne a hős Gerhard lányaként a rendszer kegyeltje volt, hithű és naiv kommunista, aki viszont fokozatosan csalódott a rendszerben. Apja, Wolf eredendően egy lázadó művészalkat, aki ugyancsak egy elfojtásokkal és titkokkal teli családból érkezett. Az ő apja volt Werner, aki fiatal korában szépen belesimult a Harmadik Birodalom hétköznapjaiba. Hogy náci volt-e, azt még az unokája sem tudja minden kétséget kizáróan eldönteni. Werner az a figura, aki száz százalékosan rendszerhű – még akkor is, ha az a rendszer időközben teljesen megváltozik körülötte:

„Sigrid beszámol egy Wernerrel folytatott vitájáról. Az esküvőjük után történt, amikor rátaláltak az első lakásukra, egy egyszobásra Pankow-ban. Werner föltétlenül ki akart lógatni egy horogkeresztes zászlót az ablakon. Sigrid ezt hülyeségnek tartotta, nem akart zászlózni, már csak az apja miatt sem. Végül abban maradtak, hogy egy egészen kicsi zászlót vesznek, de Werner mégis a kapható legnagyobbal tért haza. Állítólag a kicsik már mind elfogytak. Apósáéknál is fölszerelt két zászlótartót az erkélyre. Még a zászlókat is megvette volna, mondja Sigrid, de Fritz megtiltotta neki, hogy náci zászlókat tűzzön ki. Húsz évvel később Werner vörös zászlót vásárolt Fritz erkélyére. De ez már egy másik történet.”

Anne és Wolf nagyon más közegből érkezett, egymásra találásuk egyáltalán nem volt sorszerű („Azt szokta mondani, hogy baleset voltam. És ahogyan mondja, az inkább Csernobilt juttatja az eszembe, nem a véletlen szerencsét.”), mégis nagyon hasonlóképp élték meg a rendszer erodálását. A vége felé mindketten a teljes visszavonulás mellett döntöttek: Wolf az otthon kialakított stúdióban dolgozott, Anne pedig anyai nagyapjáról, a német kommunista pártot belülről kritizáló újságíróról írt könyvet, akit 1943-ban a nácik Auschwitzban kivégeztek. Nagyon szerteágazó tehát az a család, ahonnan Leo érkezik, és ugyanilyen sokféle az a kötelék, amely a rendszerhez fűzi a felmenőit. A legszemléletesebben talán Maxim anyja fogalmazta ezt meg, amikor azt látta, hogy a kamasz fia egyáltalán nem találja a helyét az NDK-ban:

„Anne akkor azt mondta, hogy többféleképpen lehet élni ebben az országban. Lehet együttműködni és lehet ellenállni. Lehet egy kicsit együttműködni és egy kicsit ellenállni. Anne azt ígérte, mindig támogatni fog, akárhogy döntök is, de azzal legyek tisztában, hogy annak, aki komoly ellenállásra szánja el magát, nagyon erősnek kell lennie. Meg hogy nem olyan egyszerű kiszállni, ha az ember korábban együttműködött.”

A fiatal Maximot a család sokáig megvédte az NDK valóságától, az élete épp ezért nem különbözött sokban azoknak a fiataloknak az életétől, akik történetesen az NSZK-ban éltek. Csajoztak, bandáztak, buliztak: „Az élet otthon, a kertben, a tengernél, a barátoknál, a focipályán zajlott. Arról szólt, hogy leugrunk a mászókáról, horgászunk, elszívjuk az első cigit, és smárolunk a parkban egy lánnyal.” Közben pedig simán megfeledkezhettek arról, hogy egy olyan kommunista államban élnek, amely szó szerint mindent tudni akart a polgárok életéről. Ez mondjuk akkor vált sokadjára nyilvánvalóvá, amikor elkapták őt meg az akkori barátnőjét az utcán, és a birtokukban lévő illegális egyházi lap miatt a Stasi beviszi mindkettőjüket. A kihallgatás kicsit sem hősies, épp ezért hétköznapian életszerű. A Stasi akkor este sikeresen lerombolta Leónak a saját magáról alkotott képét; az önbecsülése romokban hevert. A sebeket nyalogatni viszont nem maradt túl sok idő, az események ugyanis nagyon hamar elsodorták a rendszert és annak működtetőit is.

Az NDK-ban még egy hatéves is összeütközésbe kerülhetett a Stasival

Leóék családjában sokat vitatkoztak. De csak ritkán személyes okokból, többnyire inkább politikáról, társadalomról, az ügyről. A zsidó Gerhard nagypapa a francia ellenállás harcosa, kém és újságíró, a hatalom vonalas képviselője. Kedvenc leánygyermeke, Anne hozzámegy a művész Wolfhoz, aki zöldre festett hajjal mászkál, és bűnbandának titulálja az NDK államot.

Maxim Leo nem igazán tudta eldönteni, hogy családregényt vagy inkább országregényt szeretne írni, és lehet, hogy nem is akarta. Többször leírja, hogy nem unokaként, hanem családkutatóként próbált a dolgok mélyére ásni, a távolságtartás viszont ennek ellenére sem sikerült, ami viszont ebben az esetben inkább jót tett a szövegnek, és nem rosszat. Tanulságos a kötet epilógusa is, amiből kiderült, hogy az NDK és polgárai közti viszony sokkal visszásabb volt annál, mint az kívülállóként gondolnánk. Az örök rendszerkritikus Wolf például kezdetben kimondottan szorongott a jövőtől:

„Hiányzott neki az állam a súrlódásaihoz. A Nyugatnak nem voltak élei, ellenállása. Most azt csinálhatott, amit akart, nem érkezett rá válasz, reakció. Az új állam olyan volt, mint egy bokszzsák, püfölhette, nem maradt nyoma. Ugyan kinek csinálja akkor a műveit? És főleg ki ellen?”

Maxim Leo anyja, Anne, rövid politikai kitérő után történészként dolgozott tovább, és fő kutatási tárgya az a történelmi süllyesztőben eltűnt ország volt, amelyet annyira szeretett, és amelytől olyan sokáig szenvedett. Hogy milyen lehetett valójában élni és túlélni ebben az országban, az csak részben derül ki Maxim Leo könyvéből, de az értelmiség meghasonlása és kételyei nagyon szépen kirajzolódnak a kötetből. A Volt egyszer az NDK olvasása közben az embernek időről időre Eugen Ruge regénye jut eszébe, aki A fogyatkozó fény idején című könyvében sokkal erősebben támaszkodott a fikcióra, regényéből mégsem tudta (vagy akarta?) ő sem kivonni azokat az elemeket és eseményeket, melyeken a saját keletnémet családja ment keresztül.