Eugen Ruge: A fogyatkozó fény idején
Európa, 464 oldal, 2012, 2890 HUF
Fotó: Valuska Gábor
A regénnyel kapcsolatban alapvetően kétféle reakció létezik: ha valaki belekerült a könyvbe, azért lett mérges, ha pedig nem, akkor meg azért – nyilatkozta a Könyvesblognak Eugen Ruge, A fogyatkozó fény idején című, Németországban óriási sikert aratott könyv szerzője. A regény alapvetően egy ország és egy család széthullásának történetét rögzíti, de a könyvfesztiválra ellátogató szerzővel nem csak az NDK-ról vagy édesapja kiábrándultságáról beszélgettünk, de szóba került egy fiktív nagybácsi és egy réges-régi Omega-koncert is.
Szibériában született, az NDK-ban nőtt fel, majd még a fordulat előtt Nyugat-Németországba távozott – akárcsak a regénye egyik hőse, Alexander. És bár Eugen Ruge nem tagadja, hogy A fogyatkozó fény idején telis-tele van önéletrajzi elemekkel, a beszélgetésünk alatt többször hangsúlyozza, hogy a regény nem egy az egyben az ő életéről szól. Ugyanakkor nem lehet nem felfedezni a párhuzamokat.
Eugen Ruge ugyanis – akárcsak regénybeli hőse – német szülők gyermekeként a Szovjetunióban látta meg a napvilágot, apját munkatáborba zárták. „Már nagyon korán tudtam, lényegében amióta csak az eszemet tudom, hogy léteznek sztálini munkatáborok, és hogy sok ártatlan ember vesztette ott az életét” – ad magyarázatot arra, hogy miért alakult ki benne már elég korán egyfajta távolságtartás az NDK-val szemben. Ruge kétéves volt mindössze, amikor a család, élve a lehetőséggel, a Német Demokratikus Köztársaságba költözött. Amikor a miértekről faggatom, azt mondja, erről valószínűleg a szüleit kellene megkérdezni, ők azonban már nem élnek:
„Ha engem kérdez, nem szabad elfelejteni, hogy három évvel Sztálin halála után, Hruscsov alatt, úgy tűnt, mintha egy széles körű desztalinizáció venné kezdetét. A történelemre a jelen pillanatból nagyon könnyű visszatekinteni, arról az adott pontról azonban nehéz előretekinteni. Szerintem abban az időben a szüleim azt gondolták, és különösen az apám, hogy egyfajta demokratikus szocializmus jöhet létre. Ezt a reményét később azután fel kellett adnia, de azt gondolom, hogy ebben az időben ebben bízott” – teszi hozzá.
Az író édesapja, Wolfgang Ruge később történészként elég nagy hírnévre tett szert az NDK-ban. A szakterülete a weimari köztársaság volt. Az évek során azonban teljesen kiábrándult a rendszerből. Ő volt például az, aki azt szorgalmazta, hogy a fia a természettudományok felé forduljon: „Az apám nagy hatással volt rám, és azt szerette volna, hogy természettudományt tanuljak. Ebben az időszakban már eléggé kiábrándult, eléggé csalódott volt. Nem akarta, hogy belépjek a pártba, bár ez egyébként soha fel sem merült, és nem akarta, hogy valami olyasmibe kezdjek, amibe a párt beleszólhat. Azt akarta, hogy olyasvalamit csináljak, ami lehetőleg messze esik a párttól és a párthatározatoktól. Tehát matematikát tanultam, de azt kell, hogy mondjam, hogy sajnálom, hogy így döntöttem. Sajnálom, mert ma már kicsit elvesztegetett időnek tekintem. Jobb lett volna, ha akkor akár történelmet tanulok, akár bármit, aminek köze van a világhoz.”
A regényben a fordulat, a rendszerváltás lényegében teljesen megsemmisíti a történész apa, Kurt életművét. Ahogy a fia, Alexander mondja: apja életműve egyméternyi tudományt tesz ki: „Ezért az egyméternyi tudományért gürcölt harminc évig, ezért terrorizálta harminc álló éven át a családját. Ezért az egy méterért főzött és mosott Irina. (…) – és most mindez MAKULATÚRA, HULLADÉK PAPÍR”. Amikor Eugen Rugét arról kérdezem, hogy kellett-e az apjának hasonlókat átélnie, igennel felel, azonban emlékeztet arra, hogy a regényben is van egy olyan könyv, amely fennmarad, mégpedig az, melyet az apa a gulágbeli tapasztalatairól írt. „A valóságban két olyan könyv van, amely fennmarad a rendszerváltozás után, ezek közül egyet a regényem megírása előtt, egyet pedig utána meg is jelentettem. Az egyik Leninről szól, egy pedig arról, hogy mit élt át apám a Gulágon (a címe: Gelobtes Land). Hogy mi van a többi könyvével, nem tudom. Azt mondanám ugyanakkor, hogy ezek közül se mindegyik rossz…”
Az apja egyébként Eugen Ruge szerint elég jól viselte az NDK összeomlását. Ennek főként az volt az oka, hogy Wolfgang Ruge, ahogy a fia fogalmaz, akkorra már rettentően csalódott az NDK-ben létrejött „reálisan létező szocializmusban”, igaz, a kapitalizmus visszatérését sem üdvözölte. Az idősebb Ruge azt szerette volna, hogy „egy olyan demokratikus szocializmus jöjjön létre, amely lényegében soha nem lett kipróbálva”. A Fal leomlásakor azonban fia, Eugen Ruge már nem volt az NDK-ban, 1988-ban ugyanis látogatóvízumot igényelt. „Ha például az embernek volt egy nagybácsija az NSZK-ban, aki a nyolcvanadik születésnapjára készült, akkor az ember kérvényezhette, hogy meglátogassa őt. Én ezt is tettem, a probléma csak az volt, hogy ez a nagybácsi egyáltalán nem létezett. Vagyis ha létezett is, nem az én nagybácsim volt” – idézi fel nevetve.
A regénybeli Alexander éppen a keményvonalas kommunista nagypapa, Wilhelm kilencvenedik születésnapja előtt távozik Nyugatra, az ünnepelt azonban nem szerezhet tudomást arról, hogy a fiatal férfi végleg maga mögött hagyta az NDK-t, és a családtagok igyekeznek távol tartani tőle a kelet-európai változások híreit is:
„– Egy szót se! Világos?
A hangja ismét átható volt és éles.
– Magyarországról egy szót se! Sőt, semmiről egy szót se! Egy mukkot se, százszázalékosan klappolnia kell. Világos?
– Teljesen, mondta mami.
Dédmama közel hajolt és szinte suttogta:
– Nem bírná már elviselni.”
A jelenetről szólva Eugen Ruge felidézi, hogy a születésnapra érkező vendégek „nem mondhatnak semmit Magyarországról, sem pedig Lengyelországról. Magyarországról különösképpen nem, hiszen ez volt az az ország, amelynek bizonyos módon a Fal megnyitását köszönhetjük”. Ő maga tizennyolc évesen nyaralt először a Balatonon. „És aztán jártam Budapesten, ahol elmentem egy Omega-koncerte, amely akkor az NDK-ban is nagyon ismert volt.” Vásárolt egy Pink Floyd-lemezt is, ezt azonban hazafelé a vonatúton elveszítette, de Magyarországon látta a Szelíd motorosok című filmet is („amely nagy hatással volt rám”).
Az író a berlini fal leomlását tehát már az NSZK-ból nézte végig: „Egy barátom hívott fel azzal, hogy kapcsoljam be a tévét, mert éppen most omlik le a Fal. Teljesen valószerűtlen volt”. Azt meséli, hogy még azon a nyáron is, amikor a keletnémet menekültek Magyarországon és Ausztrián keresztül utaztak ki Nyugatra, „még akkor is teljességgel elképzelhetetlen volt, hogy a Fal egyszer csak leomlik. Amióta az eszemet tudtam, a Fal mindig is ott volt, és teljesen elképzelhetetlen volt, hogy egyszer már nem lesz”.
Eugen Ruge 1989 után főként színházakban dolgozott, hangjátékokat írt, és fordított, például Csehovot. Ötvenhét éves volt, amikor 2011-ben Németországban megjelent első regénye, A fogyatkozó fény idején. Amikor arról faggatom, hogy miért várt ilyen sokáig, azt mondja jogos a kérdés, ugyanakkor hozzáteszi azt is, hogy miután Nyugatra távozott, azt gondolta, soha sem fog írni az NDK-ról: „Azt gondoltam, ennek az országnak nincs jövője, és azt, hogy a következő évben összeomlik, még nem tudtam. Másrészt azért is mentem át, hogy egyáltalán írhassak, mert azt gondoltam, hogy erről az országról egyáltalán nem is lehet többet írni. Sokáig tartott, mire megértettem, hogy ezt az egészet az ember ki is írhatja magából. Sokáig tartott, mire ezt az országot, ezt a történelmet a saját országomként, a saját történelmemként el tudtam fogadni”.
Milyen a könyv?
Közel ötven évet fog át A fogyatkozó fény idején, amelyet bár szerzője az NDK összeomlása előtti pillanatokra futtatott fel, térben és időben is sokkal messzebbről indít. Kényszerű száműzetése leteltével ugyanis a hithű kommunista Wilhelm és Charlotte 1952-ben Mexikóból indul haza, hogy otthon hathatósan közreműködjenek a szocialista Németország felvirágoztatásában, 2001-ben pedig ide tér vissza unokájuk, a súlyosan beteg Alexander, hogy valamiféle rosszul értelmezett nosztalgiától vezérelve nagymamája egykori lakóhelyét felkutassa. A köztes évek, így a család felemelkedésének és széthullásának történetét pillanatképek formájában kapjuk – hiába tartoznak ugyanis az NDK privilegizáltjai közé, a látszólagos egységen már a kezdet kezdetén repedések mutatkoznak. A meg nem értés, az elhallgatás, a ki nem mondott szavak és vádak súlya lassan emészti fel a családi kötelékeket, ami egészen odáig vezet, hogy az unoka, Alexander, éppen a nagypapa kilencvenedik születésnapját tartja a legalkalmasabb időpontnak arra, hogy Nyugatra távozzon. Ruge precíz és indulatoktól mentes regényben rögzíti az Umnitzer család belső kálváriáját (ez tekintettel az erős önéletrajzi áthallásokra, önmagában kisebb bravúr), az idősíkok és az elbeszélő váltogatásával pedig sajátos belső dinamikát ad a szövegnek. Nem menteget és nem is keres kibúvókat, hideg fejjel és egy matematikus távolságtartásával idézi feli az eseményeket. A kötetet ugyanakkor túlzás lenne NDK-regényként emlegetni (ahogy a német kritikák egy része tette), hiszen a szükségszerű és időnként csak jelzésértékűen megvillantott történelmi háttér mellett vagy ellenére sokkal inkább az emberi kapcsolatok eróziója, pontosabban ennek hiteles ábrázolása az, ami ezt a regényt igazán emlékezetessé teszi.
Először egyébként – még valamikor a kilencvenes évek végén – egy színdarabot írt, amely a könyvben is szereplő születésnapi jelenetet dolgozta fel. Eugen Ruge szerint először nem is tudta, hogy vajon képes lesz-e regényt írni, másrészt ma már örül neki, hogy ennyi idő eltelt, hiszen korábban nagyon sok indulat dolgozott benne. A regény hátterét a családja története adja, de elég sok mindent megváltoztatott a valósághoz képest. „Egész komoly változtatások voltak. Például az apám bátyja egyáltalán nem halt meg, sőt, hosszabb ideig élt, mint az apám”. A regénybeli apa, Kurt bátyja ugyanakkor egy munkatáborban veszíti életét, és „ebből következik, hogy Kurt figurája egyfajta túlélőként jelenik meg. Kurt az a figura, aki túlélte a bátyját, és ez erősen foglalkoztatja őt. A túlélők rossz lelkiismeretével foglalkozik ez a fejezet. Az apám azonban ebben az értelemben ezt egyáltalán nem tapasztalta meg, hiszen az ő bátyja életben volt” – mutat rá a valóságos és a regénybeli család közötti különbségekre a szerző.
Vajon az apja szívesen olvasta volna a regényét, kérdezem, mire Eugen Ruge nevetve felidézi, hogy tapasztalatai szerint a regénnyel kapcsolatban alapvetően kétféle reakció létezik: ha valaki belekerült a könyvbe, azért lett mérges, ha pedig nem, akkor meg azért. „Ugyanakkor azt el kell mondani, hogy a regény főszereplői már mind halottak voltak, mielőtt nekifogtam volna az írásnak, vannak azonban olyan mellékalakok, akik nem örültek” – teszi hozzá. A családjából egyébként sokan nem olvasták még a könyvet. „Három fiam van, közülük egy olvasta, és tetszett is neki, a polcán ott sorakozik az összes külföldi kiadás, köztük a magyar is. De a másik két fiam még nem olvasta a regényt”. Ruge elismeri, hogy emiatt egy kicsit szomorú, „hiszen az írással valamilyen tapasztalatot is át akarunk adni, és itt arról is szó van, hogy az ember valamiképpen megőrizze a történelmét, az identitását a következő generáció számára. Ez a történet, amely az NDK-ról és egy családról szól, még ha nagyrészt fiktív is, az ő történelmükhöz is hozzátartozik. Nagyon jó és egészséges lenne rájuk nézve, ha elolvasnák, és elfogadnák ezt a történetet”. Az NDK-ról ugyanakkor többet már nagy valószínűséggel nem fog írni, de a család – mint mondja – még mindig nagyon sok alapanyaggal szolgál.
