Ovisként április vége, május első napjai csupa izgalom, drukk, stressz és lámpaláz voltak… A csoportokban hetek óta másról sem szólt az élet, mint verstanulásról, éneklésről, körjátékok szüntelen gyakorlásáról, színdarab próbákról. Ha ez önmagában nem lett volna elég, a nyomasztást csak tetézték a kreatív foglalkozások alatt elkerülhetetlenül felmerülő gondolatok: fent marad-e a papíron a magocskákból kirakott mozaik valamennyi részlete, felismerhető lesz-e a fonalból kivarrt szivecske... és ugye nem fog összerogyni a sógyurmából készített tálka sem? Végre eljött a nagy nap, a fiúk fehér inget és nyakkendőt, a lányok pörgős szoknyát és kopogós cipőt húztak, és szépen sorba rendezve kiálltak a kis székeken és padokon kuporgó közönség elé, izgatottan fürkészve a nézősereget, megérkezett-e mindenki időben. A rövid bevezetőt követően az óvónéni visszaszámolt...3...2...1…és...“Orgona ága, barackfa virága…”
A műsor persze sosem ment zökkenőmentesen, hiába a sok gyakorlás, néha szétcsúszott a szinkron, borult a sorrend, hibádzott a végszó és a “színészek” egy-egy integetés erejéig gyakran kizökkentek szerepükből. A közönség viszont imádta, és a produkció végén könnybe lábadt szemmel tapsolt lelkesen a sok-sok anyuka és nagymama. Mindenki megkönnyebbült, óvónénik és gyerekek egyaránt. Anyák napja kipipálva. Majd puszik és ölelések tömkelege, utána sütizés, jó idő esetén szezonnyitó fagyizás.
Ahogy szinte minden ünnep, az anyák napja is más élmény felnőttként. Már csak azért is, mert magunknak kell megszervezni, önállóan készülni rá. Az idei alkalom pláne rendhagyó, vers és virág ügyben viszont tudunk segíteni, természetesen orgonával!
Édouard Manet - Fehér orgona vázában (c. 1882)
Szabó Lőrinc: Májusi orgonaszag
Az orgona kezdte! Szinte csobbant,
mikor a kertben megcsapott:
fűszere gázként gyűlt a roppant
éj tavába, a völgybe, ahogy
nyomta a párás ég: nehéz
volt, mint sűrű zene, mint sűrű méz,
de mint tündér meglepetés
lengett körül, mint álmodott hang
vagy holdfényfátylas csillagok.
Mert tündér volt, igazán az: úgy ébredt,
mint alvó agyban a túlvilág,
vagy halk izzása a testi kéjnek,
amit hajnalban szít a vágy.
Az kezdte, az orgona! A mai! De
félszáz tűnt május hozta vele,
jázmin, rózsa s akác özöne
ringatta vele, lidérc, kísértet,
a rég s a nemrég illatát.
Káprázva álltam a kapum előtt, és
ópiumittas szellemek
kaszaboltak, mint zene a levegőt és
ahogy a fény az üveget:
csókolva, belül, selymesen,
mint mikor mélyen, a meztelen
szív alján zsong a szerelem
s lobbanni gyűjtenek új erőt
és csendülni a lankadt idegek.
S a rácsnak dőltem, az édes égig
tágulva, nyílva, ahogy soha még,
és ittam az orgonaízt, a régit,
az újat, a zenénél zenébb
mérget, emlékek és tavaszok
szeszét, és amit a jelen adott,
a visszatért nagy pillanatot,
mely a betegen ím újra végig-
borzongta az élet gyönyörét...
Öt napja, öt éje... Az orgona kezdte,
s azóta csupa fölszakadt
sajgás vagyok, álom és csupa zsenge
sóvárgás, néma indulat,
s az hangot követel, éneket,
zengőt, emberit, édeset,
mintha enélkül - így fenyeget -
nyomtalan halnék szét az egekbe,
ahogy a májusi orgonaszag.
