Fotó: Valuska Gábor
Vágvölgyi B. András könyvet írt, rögtön egy általa csak metamodernnek nevecezett valóságprózát, ami a rendszerváltás utáni legsúlyosabb, kibeszéletlen és csak részben megoldott cigánygyilkosságokkal foglalkozik. Az Élet és Irodalomban közölt riportsorozatára alapozva jelent meg az arcvonal keleten, ami a romák elleni sorozatgyilkosságok elkövetőinek perét a társadalmi és intézményi működésekre reflektálva követi öt éven keresztül a tágabb, európai kontextust is bevonva az összefüggések megértéséhez. Megmutatkozik a nyomozást is átható rasszizmus, a kártérítési ígéretek teljesítésének elmaradása, láthatóvá válik az állam felelőssége és mulasztásai, a titkosszolgálatok működése, valamint a bűntetőjogi felelősség kivizsgálását célzó tényfeltárás elmaradása is. Vágvölgyi B. András a titkosszolgálatok és az erőszakszervezetek közötti lehetséges kapcsolatot is vizsgálja, kitér az erőszakszervezetek külföldi szervezetekkel fenntartott kapcsolataira is. Fontos könyv született, amiből egy picit talán jobban megérhetőek a társadalmi kérdések és folyamatok is.
Vágvölgyi B. András: Arcvonal keleten
Konkrét Könyvek, 2016, 408 oldal, 3490 Ft
Miért döntöttél úgy, hogy követni fogod a pert?
Amikor elkezdtem járni a perre, megéreztem, hogy ez egy fontos történet lehet. Úgy lehet fontos, ahogy a tiszaeszlári per volt, amit egyébként az egész akkori Európa figyelt. A nyíregyházi tárgyaláson 1882-ben kiderült, hogy a Recsky nevű csendbiztos a tizennégy éves Scharf Móricot belekényszerítette, hogy a szülei ellen valljon. Rá akarta kényszeríteni az igazságszolgáltatás, illetve a nyomozóhatóság a tanút arra, hogy megismételje az általa vágyott vérvádat. Miután Eötvös Károlyék működéséből kiderült, hogy ez nem így volt,az antiszemitizmus visszaszorult Magyarországon negyven évre, egy történelmi korszakra. Ahhoz képest szorult vissza, hogy milyen volt az antiszemitizmus Lengyelországban, Oroszországban, Romániában és Franciaországban, hiszen a Dreyfus-per erre a korszakra esik. Ehhez képest nálunk az a fajta társadalmi katarzis nem ismétlődött meg, ami a tiszaeszlári per után megtörtént. Nem azt látjuk, hogy az anticiganista képzetek Magyarországon javultak volna, amiben benne van a média és az értelmiség felelőssége is.
A megírásnak miért ezt a formáját választottad?
Koncepcióm szerint ez a könyv metamodern – ha tetszik: poszt-posztmodern - valóságpróza. Mikor elkezdtem riportokat, perjegyzeteket írni az Élet és Irodalomba, akkor egy idő után eszembe jutott, hogy ez értelmezhető naplóként, egyfajta blogként is, a rám amúgy is jellemző asszociatív prózának nem szabtam határt. Mivel az eseménysor idején írásban még nem követtem az eseményeket, ezért a leírásra krimihangulatú, elkövetői szempontú rekonstrukciós fikciót választottam, melyek eseményeihez mindenben találtam erre vonatkozó tényalapot a későbbi kutakodásban. Jean-Luc Godard mondta azt egyszer a filmről, hogy kell legyen eleje-közepe-vége, de nem feltétlenül ebben a sorrendben. Ezt a könyvet is el lehet kezdeni különböző helyeken, de a konklúzió egy irányba mutat. A metamodern nemcsak azt mondja, mint elődje, a posztmodern, hogy „anything goes”, formailag minden lehetséges, hanem távolabbi elődje, a modernizmus szellemében azt is mondja, hogy a társadalmi változás szerencsés volna. És ez mindenképpen célom volt vele, ha momentán ezzel a pozitív változással kapcsolatban közeli nagy reményeim nincsenek is.
Németországban hasonló per zajlott (Nemzetszocialista Ellenállás neonáci szervezet bevándorlók ellen követett el robbantásos merényleteket, a szervezet egyetlen túlélője, Beate Zschape ellen indult per, https://nepszava.hu/cikk/643457-neonacik-pere-nemetorszagban?print=1) amiből kiderült a politikai kapcsolat, a vádlottak padján ül pártalkalmazott is, a terrorizmus a vád vele szemben. Magyarországon azt látjuk, hogy a gyilkosságban résztvevő Csontos István a KBH (Katonai Biztonsági Hivatal) besúgója volt, akivel fél évvel a támadások előtt felbontják a szerződéses jogviszonyt. A tartótisztje, Hódos Ernő a felbontott szerződés ellenére, egy évvel a gyilkosságok elkövetése után találkozik vele, amikor Csontos utal rá, hogy vannak információi a gyilkosságokról. A katonai titkosszolgálat végig tagadta, hogy kapcsolatban állt volna Csontossal, majd a másodfokú tárgyalás során a parlamenti vizsgálóbizottság rámutatott a mulasztásokra és a jogsértésre, a bűntetőjogi felelősség kivizsgálása mégis elmarad. Milyen következtetéseket tud levonni ebből? Nem veszi elég komolyan az állam a neonáci szerveződéseket?
A tatárszentgyörgyi és a tiszalöki gyilkosságok után az összes szolgálat kapott olyan utasítást, hogy az összes aktív és volt ügynökükkel cseréljenek eszmét az ügyekben. Eddig Csontos tartótisztje a parancsnak megfelelően járt el. Hogy utána mi történt, az más kérdés. Ez elég súlyos ügy ahhoz, hogy láthatóvá váljon, milyen erők vannak a társadalom mélyében, hogy a „mély államban”, ami a titkosszolgálatok és mindenféle erőszakszervezetek politikacsinálását jelenti, mik lehetnek, milyen külföldi erők jelenhetnek meg. Erről Papp László Tamás írt tanulmányt még a per elején a Beszélőben, mely elég messzire vitt. A legtávolabbi szál az iráni titkosszolgálatot jelölte meg, mint aminek esetleges érdekeltsége lehetett a dologban. Azt gondolom, ez talán túl távoli. De azért felvetődik a kérdés, hogy vajon hányas volt Kiss Árpád oroszból és vajon megőrizte-e a társalgási szintet. Egyébként nem is kell társalgási szinten beszélni hozzá, mert annak az a 600-800 FSB- és GRU-ügynöknek, akik ma Magyarországon dolgoznak, a jelentős része beszél magyarul. A másodfokú katonai bíróság szeptemberben – már a könyv lezárása után – felmentő ítéletet hozott a vád alá helyezett három volt nyugdíjas tábornok és egy főtiszt ügyében. Hódos kapitány, a tartótiszt egyébként alapból nem volt közöttük.
A magyarországi politikaváltás fordulópontját 2006. szeptember 17-18-ra teszed, a zavargások időpontjára, amiről a Wikileaks által megszellőztetetett amerikai követségi iratok alapján egyre jobban látható, hogy annak szervezéséről a legmagasabb politikai körökig is tudhattak. Magyarországon is létezik egy erőszakszervezeti árnyékállam, amely a szélsőjobboldali szervezeteket használva, velük kiegyezve működik?
Nem véletlen, hogy az egyik helyen behoztam példának az olasz Propaganda Duét (P2 szabadkőműves páholy), ami titkosszolgálati-erőszakszervezeti árnyékállami képződmény, vagy ma divatos szóval „deep state” (mélyállam) volt Olaszországban, mely szélsőjobboldali alapon próbált szervezkedni az 1970-80-as évek fordulóján. Az ilyen típusú banditapolitizálás szerintem megjelent ebben az ügyben is, amit én ma sem tartok teljesen felderítettnek.
Milyen lehetséges magyarázat lehet arra, hogy a bíróság nem a terrorizmus vádját alkalmazza az ügyben? A vádiratban már szerepel az is, hogy a vádlottak célja magánhadsereg létrehozása és polgárháború kirobbantása volt, a bíró átminősítette a vádat bűnszervezetivé, de nem ment el a terrorizmusig. Miért ez az elővigyázatosság? Hogyan minősíthető ez a bírói döntés? Milyen következménye lett volna a terrorizmusvádnak?
Ha összehasonlítjuk, mi történt a tizenhárom évet kapó Budaházy perében, akkor nem lehet összevetni hat ember halálához és ötvenöt ember sebesüléséhez, veszélyeztetéséhez vezető bűncselekménysorral, nem lehet egy súlyos testi sértéssel és néhány pukkantgatással összevetni. Ami ott megtörtént, azt Miszori László bíró valamiért nem merte bevállalni. A magyar Btk. 261., terrorizmusról szóló paragrafusa pedig elavult, a Vörös Brigádok, Hadseregek, forradalmi sejtek és más repülőgép-eltérítő, túszejtő, zsaroló csoportosulások Zeitgeistjére hangolt. Beszélgettem Miszori bíróval erről, az ő érvelése is olvasható a könyvben, hogy miért nem alkalmazta ezt a törvényhelyet, amin aztán a másod- és harmadfok sem változtatott.
A cigánygyilkosságok során milyen szervek hibáztak, kinek mekkora a felelőssége az ügy ilyen alakulásában?
Azt hiszem, hogy nyomozati felelősség mindenképp megállapítható ebben az ügyben. Tényleg nem kellett volna hat gyilkosságig elmennie ennek a dolognak, amikor DNS-t és lőszerhüvelyeket lehetett találni, nyomok voltak, tehát az ügyet korábban fel lehetett volna deríteni. A fegyverrablások nagyon ritkák Magyarországon, ahogy a fegyveres támadások is. A 2008-as fegyverrablás volt az eredendő bűn, az még nem kapta meg a kellő figyelmet, a megyei rendőrség nyomozott, a Nemzeti Nyomozóiroda még nem szállt be. A galgagyörki, majd a további támadásokban még nem volt halálos áldozat. Ezeket üzemszerűen romák egymás közötti uzsoracselekményeinek tulajdonították, kevés volt rajta a titkosszolgálati figyelem. A tarnabodi esemény kudarca hozott változást az elkövetők technikáiban, ott benézték a dolgot, gádzsóházakba lövöldöztek be, rosszul voltak szervezve, ennek ellenére ebben az ügyben hamis gyanú alapján előzetes letartóztatásban volt több mint egy évig négy roma fiatal, akiket az elkövetéssel gyanúsítottak. Ez, gondolom, elég jól mutatja a nyomozóhatóságok elképzeléseit arról, hogyan is történhetnek a dolgok ebben az országban.
Eléggé merevnek tűnik nekem, ahogy elhatárolódik egymástól a Nemzeti Nyomozóiroda, a titkosszolgálatok, a rendőrség és a nyomozó ügyészség, miközben mindenki a saját kis baromfiudvarát próbálja meg kontrollálni. Elég rossznak tűnik az együttműködés a felsorolt szervezetek között, amiben nyilván sok az emberi tényező is, a hiúság, versengés, a forrásokért való harc.
A német nyomozók felfedtek belügyminisztáriumi szálakat, a magyarországi perben a titkosszolgálatok mulasztásán, majd hazugságán kívül nem derült ki az sem, kik voltak a felbújtók, megrendelők, finanszírozók.
Hát, azt gondolom, hogy a német jogállam nyilvánvalóan jobban működik, mint a magyar. De a német perrel kapcsolatban is vannak borzasztó dolgok. Ott is, ha megnézed az állam működését, azt látod, hogy egy olyan kettős ügynök, mint Tino Brandt, kétszázezer eurónyi pénzt be tudott szedni a német államtól és fals információkkal etetett jobbra-balra. Tanulságos. Ami még érdekes, hogy a Schröder-kormány igazságügyminisztere, Herta Däubler-Gmelin nagyon élesen elhatárolódott attól, hogy ez egy keletnémet ügy lenne. Ugyanakkor keletnémetek voltak a végrehajtók.
Úgy tűnik, mintha Németországban a kelet-németeket érő stigmatizáció kivédéseként is lehetne értelmezni Herta Däubler-Gmelin tiltakozását.
Talán. De ebben az is benne van, hogy a posztkommunista társadalmakban a szélsőjobboldal felé való aktivizálódás könnyebben előfordulhat. Nyilván vannak nyugatnémet neonácik is, de Kelet-Németországban az elmaradt denácifikáció miatt erősebb a szélsőjobbos inger. Németországban a hatvanas évek végétől elkezdték a náci múltat feldolgozni, amit a nyugatnémet társadalom elég jól kihevert. Nyilván, hogy kilencventől, az ország újraegyesítésétől hatvan millió nyugatnémethez csatlakozott tizenhét millió keletnémet, és a tizenhét millió keletnémet nem ment keresztül a nácitlanításon. Nekik negyven évig sulykoltak egy ideológiát, ugyanolyan totalitárius ideológiát, mint amilyen a nácizmus volt. Nyilván ez gyengíti a német állam erejét, ugyanakkor még mindig erősebb, mint a magyarországi mentális rendszerváltás volt. Sokáig nem beszéltünk arról sem, hogy a szélsőjobboldal hogyan létezett a Szovjetunióban vagy Oroszországban. Azt gondolom, hogy az oroszok viszonylag könnyen dobták át a váltót: hetven évnyi kommunizmus és egy kaotikus évtized után jött a KGB-ből egy erős vezető, aki az orosz maffiamódszereket becsatornázta, mondván, az ideológia nem számít, bármit támogatunk, ami nekünk érdekünkben áll.
Milyen folyamatokat, előzményeket emelnél ki, ami elősegítette a szélsőjobboldaliság elfogadását? Ennek milyen következményei vannak, lesznek?
1989 után Magyarországon jellemző volt, hogy védtelenek voltunk a szőnyeg alá söpört problémákkal szemben. A náci múlt, a fasizálódás, Magyarország részvétele a háborúban és a Holokausztban, az ezzel foglalkozó történelmi rálátás nem javult, hanem romlott. Magyarországon a szélsőjobboldalisággal szemben valamiért nagyon nagy a tolerancia. A jobboldal politikai ereje Magyarországon mindig igyekezett úgy kifogni a szelet a szélsőjobb vitorlájából, hogy neki maradjon szavazó. Németországban és bármelyik nyugati demokráciában nagyon éles a határ a szélsőjobb és a jobbközép között, ami tulajdonképpen átugorhatatlan. Sárközy szavazói nem kacsintgatnak Marine Le Pen szavazóira, a CDU/CSU-sok sem kacsingatnak a NPD-re, meg AfD-re.
A magyar konzervativizmusnak és jobboldaliságnak örök felelőssége, hogy átjárható a határvonal a szélsőjobb és a jobbközép között, és hogy ez a vonal soha nem lett meghúzva. Antall Józseftől kezdve óvatosan próbálták ezeket a dolgokat kezelni, lásd: „egy a tábor, egy a zászló”. 1992-ben a Kossuth téren Göncz Árpád köztársasági elnököt kifütyülő szkinhed horda szervezésében jó eséllyel állami szervek is részt vettek, az akkori belügyminiszter szerepe dubiózus.
2002 után súlyosan megváltozott a helyzet, ami következik a mostani miniszterelnök személyiségéből is, akinél mindent felülír a nyerésvágy. Ez súlyos politikai felelősség, amit a külhatalmak jól ki tudnak használni, gondoljunk csak a szélsőjobboldali szervezetek orosz kapcsolataira, hogy orosz diplomata fedésben lévő GRU-sok járkálnak Györköshöz lövöldözni. Ez éppen eléggé elgondolkodtató és rémisztő.
Már csak azért is zavar, mert újságíróként a kilencvenes években elég sokat voltam a volt Jugoszlávia különféle háborúiban: Koszovóban, Horvátországban, Vukováron és Szarajevóban, a helyzetet nemcsak tényszerűen, hanem érzet szintjén is ismerem. A háború előtti Jugoszlávia jobb ország volt, mint az akkori Magyarország. Benne volt a szocialistának nevezett államrendben, de annak a világra nyitottabb változatát képviselte, mint a táboron belül egyébként legliberálisabb Magyarország, és ezt az egész történetet az etnikai nacionalizmussal sikerült teljesen tönkretenni. Számomra ijesztő perspektíva, ha Magyarország jövőjét úgy kell elképzelnem, mint Szerbia múltját; hogy hova jutott az az ország. Emlékszem, milyen volt a nyolcvanas évek végén és mivé tette az elvakult nacionalizmus.
Szerző: Tamas-Balha Etelka
