Az utolsó utáni háborúban nem a Holtversenyt írta meg újra Totth Benedek. A szerző utóbbi könyvével robbant be pár éve, megnyerte a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat, műve azóta megjelent franciául, készül az angol fordítás is. Nagy várakozás előzte meg második regényét, Az utolsó utáni háborút, ami szerencsére nagyon másmilyen lett. Valamiért az első és a második regény között megmászhatatlannak látszó választóvonal áll, hiszen itt már nem a semmihez, hanem a korábbi sikerekhez, kritikákhoz és olvasói elvárásokhoz is mérnie kell magát a könyvnek. Megnyugtató, hogy Totth mást és bátrabbat akart lépni, ráadásul igazán nyomasztó végeredménnyel ért célba: 240 oldalon keresztül bóklászunk a szétroncsolt tetemek és házak között, keresve a reményt.
Totth Benedek: Az utolsó utáni háború
Magvető, 2017, 336 oldal, 3499 Ft
“Nem volt már benne semmi emberi” - olvasható a regény első mondata attól a névtelen elbeszélőtől, aki később lábszárcsonton, koponyadarabon, patkányokon lépdel keresztül, néha kikerül egy hullát, mert a totális háborúban vagyunk, nincsenek színek, csak a fekete, a szürke és a fehér különböző árnyalatai, a napot füstfelhő takarja el. Az amerikaiak és a ruszkik csapnak össze, és ahogy egy ilyen végtelenül egyszerű alaphelyzetben annak lennie kell, a civilek számára teljesen érthetetlen és követhetetlen háborúban legyalultak mindent. Aa nukleáris hadviselés eredményeként a Vörös Zónában zombiszerű emberek és szörnyszülött állatok élnek, mintha csak egy csernobili riportfilmet néznénk.
Az alapsztori véletlenül érkezett: Totth Benedeket felkérték a Hévíz folyóirat szerkesztői, hogy írjon egy novellát A másik forradalom című, egyébként nagyon izgalmas 1956-ról szóló antológiájukba. Az akkori 56-os díszletet a szerző a szerkesztője egyetértésével teljesen visszaépítette, hogy egy olyan lebegő világot hozzanak létre egy alternatív jövőben, amit nem lehet nagyon mainak és közelinek érezni. A világvége megragadásához nem okosnak, hanem érzékenynek kell lenni, mert ha nem sikerül egy minden részletében hiteles atmoszférát teremteni, akkor bármilyen cselekmény vagy karakter jelentőségét veszti, hiszen maga a pusztulás lesz minden másnak a szervezője.
A könyvet könnyen össze lehet foglalni: egy fiú elindul megkeresni a tesóját, amiben segítségére lesz egy fekete katona. Az utolsó utáni háború nem a röviden összefoglalható szüzsé miatt érdekes, hanem ahogyan azt elmeséli: a könyvről egyszerre ugrott be Gulliver, aki valami tök idegen világot fedez fel, Köves Gyuri gyereknézőpontja, miközben egy olyan robinzonádot is kapunk, amiben az elhagyhatatlan szigetet a háború által letarolt világunk jelenti, és amiben Péntek helyett egy Jimmy nevű katona lesz a társ. És persze az egész könyvet holnap leforgathatnák nagy költségvetéssel, Will Smith mellékszereplésével, mert olyan erős képi világot hozott létre a szerző, hogy népszerű zsánernek is elmenne.
Totth Benedek a félelmeit írta meg Az utolsó utáni háborúban
Totth Benedek 2015-ben Holtverseny című regényével megnyerte a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat. Gimnazisták az úszóedzésen, a csajozások és az impulzusmentes vidéki városi életbe vezette be olvasóját, második regényének főszereplője egy fiatal srác, aki a háborúban úgy nő fel, hogy a...
Dragomán György mondta egyszer, hogy az íróvá válásban sokat segít a fordítás, mert nemcsak a nyelvet, a stílust, de a szerkezetet és a karakterek motivációit is jobban meg lehet érteni. Totth az amerikai kortárs irodalom legjavát fordította, pontosabban megírta magyarul Cormac McCarthyt, Bret Easton Ellist, Chuck Palahniukot vagy Aldous Huxleyt. Ez nemcsak a nyelvhasználatán hagyott nyomot, hanem a világépítésén is, sőt abban is, hogy iszonyú bátran nyúl különböző popkulturális műfajokhoz is. Az utolsó utáni háború fura posztapokaliptikus disztópia, felnövéstörténet, kalandregény, de elbeszélői nézőpontja megidézi a klasszikus first-person shooter játékokat is, amennyiben a tekintet ellenséget és veszélyhelyzetet keres folyamatosan, és a szorongó pásztázásban felfogja, hogy ennek a világnak vége.
A nézőpont kiválasztása Az utolsó utáni háború legjobb döntése volt, még ha nekem az olvasás első szakaszában nem volt könnyű vele mennem. Egy olyan fiatal srácról van szó, akinek tényleg senkije nem maradt, ezért egyetlen célja, hogy megtalálja Teó nevű eltűnt testvérét. Az elbeszélő úgy keresi az öccsét, mintha saját magát keresné, mert a cél mindkettő esetében, hogy végig kell mennie egy úton a megértés érdekében, máshogy nem lehet továbblépni. Viszont nincs hova továbblépni, mert itt nem kétféle, jó és rossz világ között áll a főszereplő, hanem egy olyan mindent, házakat, embereket és lelkeket is elpusztító világégésben, amit nem tud nem normalitásként megélni.
Nem a békéhez képest lesz brutális Totth regényének világa, hanem a pusztítás ilyen természetes megélése miatt. Az elbeszélő kiszolgáltatott, a háborúnak se moralitása, se esztétikája nincs, amit Totth elég ügyesen bizonyít. Az utolsó utáni háborúban nincsenek nagyszerű karakterek, nincsenek nagyívű monológok, nem ebben a könyvben fogjuk megismerni, milyen nagyszerű az ember a háborúban. Ebből a szempontból fontos megjegyezni, hogy hiába megkérdőjelezhetetlen Cormac McCarthy hatása erre a regényre vagy nyelvezetre, Totthnak sikerült még Az út könyörtelenségére rápakolnia, az érzelgősséget meg messze elkerüli. Amíg Totth így képes világot teremteni, addig eltörpülnek a cselekményben elég zavaró következetlenségek, a dramaturgiai építkezés esetlegességei, a hol felbukkanó és eltűnő szereplők.
Az utolsó utáni háborúban mi tart életben, ha körülötted már minden elpusztult?
Az utolsó utáni háború posztapokaliptikus kalandregény egy fiúról, aki egy sebesült amerikai deszantossal vág neki a senki földjének, hogy megkeresse halottnak hitt öccsét. A történet névtelen elbeszélője egy óvóhelyen bujkál a barátaival egy romvárosban, ahol az amerikai kommandósok és az orosz partizánok harcolnak egymással. A civilek élete semmit sem ér.
Az utolsó utáni háború egyszerre cinikus és végtelenül nyomasztó cím, mert azt állítja, hogy volt egy utolsó háború, amit még valahogy felfogott és túlélt az emberiség, de ez már tényleg a megértésen túl van. A posztapokalipszis nemcsak a véresen fekvő húsdarabok, kiégett tankok, a leperzselt fák vagy a lerombolt házak hihetetlen erős képiségében érhető tetten, hanem abban, hogy ez már a megértés utáni világ. Az ettől való félelem finoman rezonál világunkra: a post-truth korszakban már nincs közös nyelv, csak értelmezési keretek és hangerőszabályozó, amit az elmúlt években állandóan a háborús retorikát használó politikusok csavargatnak, miközben Szíriából érkeznek a valódi apokalipszissel szembesülő menekültek, egy másik földrészen a South Parkot is lehajrázó észak-koreai atomfenyegetés zajlik, amiről nálunk csak mémek születnek, míg a saját kontinensünk a terror lett mindennapos. Nincs olyan nap, hogy ne látnánk a világ különböző pontjairól érkező háborús beszámolókat, ráadásul személyes nézőpontokból, mobillal felvett videókon vagy twittekben.
Az utolsó utáni háború kalandos háborús regény, gyökeresen más hangon és nézőpontból szól, mint a sikeres első könyv, a Holtverseny. A végleges pusztulásban finoman érzékelteti Totth az emberi pillanatokat, olykor kifejezetten szórakoztatóan. Totth nem ismerheti a valós háborút, csak a képeit és a történeteit, valamint a velük járó félelemérzetet és reménytelenséget, amiket játékos könyörtelenséggel mutat be az olvasónak.
