Szombaton kezdődött a 33. Isztambuli Nemzetközi Könyvvásár, melynek díszvendége idén Magyarország. A könyvvásárra többek között Esterházy Péter, Darvasi László, Tóth Krisztina, Spiró György, Hoppál Mihály és Pintér Tamás kapott meghívást. A meghívottakat kérdeztük saját műveik fordításáról, a magyar irodalom külföldi megítéléséről és legkedvesebb külföldi szereplésükről. Tóth Krisztina válaszol.
Az idegennyelvre fordítás minden könyv számára fontos dolog. Ön szerint milyen szempontok játszanak szerepet a sikerben? Jó ügynök, erős fordítás, beágyazott szerző?
Nekem sajnos nincs ügynököm, de a Magvető szerencsére igyekszik eladni a szerzői könyveit. A jó német fordítás és az első, németül megjelent könyv pozitív fogadtatása szerepet játszott abban, hogy a Vonalkód című könyvemet olyan sok nyelvre lefordították, de a Pixel sikere már nem ebből fakadt. A Pixel-t más fordította németre, mint az előző könyvet, és a Nischen Verlag, noha kis kiadó, rendkívül sokat tett érte, hogy a könyv a sikerlista élére kerülhessen. A többi nyelv esetében a fordítók ajánlották a kiadónak, így jelent meg macedonul és most törökül is.
Meglátása szerint milyen a megítélése a magyar irodalomnak külföldön? Van valamilyen nemzeti közös nevező? Ahogy például egy norvég regényről mindenkinek a skandináv krimik jutnak az eszébe.
Nádas, Esterházy és Konrád neve Európában mindenütt ismerősen cseng az olvasóknak, természetesen Kertészt is ismerik, és az utóbbi években Márai művei arattak akkora sikert, hogy az átlag olvasó a magyar irodalmat gyakran vele azonosítja. De bárkit szeretett is meg a magyar szerzők közül fordításban, biztos, hogy a következő, számára ismeretlen magyar nevet azért fogja levenni a boltban a polcról, mert nyomot hagyott benne valami, ami szintén magyar volt.
Melyik könyvét mutatják be az isztambuli könyvvásáron? Szerzőként milyen célokkal vesz részt egy külföldi könyvvásáron?
A Pixel című könyvem jelenik meg. Biztosan vannak olyan szerzők, akik könyvvásárokon (is) képesek kapcsolatokat építeni, de én nem tartozom közéjük. Kevés az idő erre, és adódnak ugyan véletlen találkozások, de törekedni erre a jelenlét rövid óráiban nehéz. Mindenképpen fontos, hogy a közönség kapjon valami futó benyomást a szerzőről. Az új könyvet ilyenkor még nem ismerik, de ha magát a személyt vagy a beszélgetést érdekesnek találják, akkor elolvassák a fordítást is. Az utazás is fontos, de ezek az utak maximum háromnaposak, nagy városjárásra nincs mód. Isztambul viszont Isztambul: legalább egy fél napot nézelődni fogok!
Tóth Krisztina a Pixel török fordításáról beszél Isztambulban, a magyar stand színpadán (forrás: Tóth Krisztina/Facebook)
A magyar irodalom számára mely nyelvek, országok a legfontosabb versenytársak a nemzetközi piacon?
Ezt igazából a kiadók tudnák megmondani. Nekem az a tapasztalatom, hogy Nyugat-Európában a magyarokat még mindig egy dobozban kezelik a keleti blokk szerzőivel: egy franciának például szinte tökmindegy, hogy cseh, ukrán, magyar, szlovák vagy észt szerzőről van szó. A lengyelek és románok valahogy jobban elkülönülnek a fejükben, a magyarok beolvadnak ebbe a kissé egzotikus, különös masszába. És persze az is igaz, hogy a fordításban megjelenő szerzők közül csak egyet-kettőt képesek hosszú távon megjegyezni, vagyis ha az a „kategória” le van fedve, akkor ott már nehéz egy új nevet bevezetni. Én már halottam olyan érvet német ügynöktől, igaz, régen, hogy magyar, középkorú írónőnek, aki a szocializmusban nőtt fel, ott van már Terézia Mora, még egy nem kell. Köszi. Szóval nem tudom, kik a versenytársak, de az biztos, hogy a magyar irodalom jó művei csak megágyaznak a magyar irodalomnak, mert az adott ország olvasója nem X-t vagy Y-t veszi meg elsősorban, hanem valami magyart. Ezt kellene tudatosítanunk magunkban és törekedni rá, hogy minél több jó mű ágyazzon meg a többinek.
Egy szerzőnek mennyire van beleszólása abba, hogy melyik könyve jelenjen meg idegen nyelven?
Hát, vágyai lehetnek. A kiadó úgyis azt fogja választani, amelyiknek az adott ország könyvpiacán van valami esélye. És ez nem mindig a legjobb, a legújabb vagy a legsikeresebb műve: számtalan olyan szempont van, amit a szerző nem lát át.
Volt olyan tapasztalata, hogy ugyanaz a könyve más-más országban más-más érzelmeket, gondolatokat ébresztett, más asszociációkat keltett?
Van. A dél-amerikai ügynök például azért nem akarta megvenni a Vonalkód című könyvemet, mert egy ilyen rideg-hideg címhez szerinte egyetlen olvasó se vonzódna. Aztán amikor legközelebb a Pixel-t ajánlották neki, akkor látta, hogy tényleg reménytelen eset vagyok. Európai kiadók pedig sokszor mondták, hogy ezek jó és frappáns címek. De a sztorik is különbözőképpen hatnak, az Akvárium című regényemet például itthon többen komornak, nyomasztónak érezték, a cseh közönség viszont nagyon jól reagált az iróniájára: mintha ők fogékonyabbak lennének erre a fajta fekete humorra. Kínában egyszer megütközést keltett egy novellám, amiben a főhős abortuszon esik át. Éreztem, ahogy szinte kihűl a terem. Észtországban nem nevettek egy szerintem nagyon vicces szövegen, aztán amikor utólag megkérdeztem, hogy mi volt a gond, a kedves észt lány, aki fordította, azt mondta, hogy nagyon-nagyon jól szórakozott a közönség. Hm. Tudomásul kellett vennem, hogy ilyen az, amikor ők halálra röhögik magukat… A francia olvasók sokszor túl naturálisnak, barbárnak érezték a Vonalkód történeteit, de ez sem gond. Emlékezni fognak rá.
Kérem, válasszon ki egy magyar regényt, amit a legszívesebben fordíttatna le!
Kosztolányi Dezső: Néró, a véres költő. Vagy kortársat? Akkor Spiró Györgytől a Fogság. De miért csak regényt? Novellát vagy verset miért ne ajánljon senki, miért kell már a kérdéssel is kizárni a rövidprózát vagy a lírát?
Mi volt a legkedvesebb vagy legjobb emléke a külföldi szereplésekről?
Több kedves emlék is eszembe jut. Frankfurtban a műsorvezető olyan kérdéseket tett fel a Pixel című könyvvel kapcsolatban, amelyek a szöveg lényegét érintik és pontosan értik a szerzői szándékot. Szkopjéban a kiadó figyelmeztetett, hogy egy augusztusi könyvbemutatóra valószínűleg alig jönnek majd, ehhez képest dugig megtelt a helyszín. Toulouse-ban idegen, francia olvasók mondták el, milyen sokat jelentett nekik ez a könyv, és mennyire megváltozott a képük a nyolcvanas évek Magyarországáról. Ehhez tudni kell, hogy a francia baloldali értelmiségben még mindig van egyfajta hatvannyolcas idealizmus, pontosabban a saját egykori idealizmusuk és fiatalságuk iránti nosztalgia: na, ezt verte pofon a kötet.
A cikk a Balassi Bálint Intézet támogatásával jött létre.
