Látás- és kapcsolatgyilkos, elmagányosodáshoz vezet és fals képet generál. Leírhatatlan örömforrás, erotikus szédülés és tökéletes hízókúra. A Sorvezetőben ezúttal arra voltunk kíváncsiak, mennyire egészségtelen az írás. Ezúttal Tisza Kata válaszol. (Nemes Z. Márió válaszát ITT, Karafiáth Orsolyáét pedig ITT olvashatjátok.)
Az írás az egyik legpolarizáltabb tevékenység, amit valaha ismertem. Izolál és összeköt, betegít és gyógyít egyszerre.
Minden magányomban társam, de mivel sokszor jobb társam bárkinél, hajlamos lehetek az írást választani.
Sokáig hittem azt, hogy én mászom a karaktereim fejébe, lelkébe, de ez nem így van. Ők másznak belém. Hallani fogom, amit mondanak, éreznek, gondolnak, és ott akarok lenni velük, köztük, és nem máshol. Ez persze veszélyforrás, a belső képeimbe feledkezem, nem hallom meg olykor, amit mások mondanak nekem, sietek, és akkor jön rám egy történet, meg kell állnom a metróaluljáróban leírni gyorsan a telefonomba, aztán elkések. Amikor a kéziratot befejezem és leadom, a szereplők persze nem halnak meg, jönnek tovább velem, bennem, felébresztenek éjjel, és mondják a szövegüket.
Én azt látom a saját életemben, hogy mindig van egy kifelé iránya és egy befelé iránya is a hangoknak. Amikor írsz, akkor épp kihangosítod a belsőt, ebből teremtődik egy hálózat, amiben társakra lelsz, de ez is elérhet egy telítődési pontot, amikor elhallgatsz. Nekem volt is egy majdnem tízéves időszak, hogy kizárólag befelé folytattam párbeszédet, nem írtam. És azt hittem, hogy vége is van ezzel az írásnak. Hogy elmúlt. Sok minden történt, leginkább talán az anyaság hatására indult el ez a befelé építkező folyamat. És amikor a gyerekek nagyobbak lettek és önállóbbak, a történetek újra megszólaltak, és a fejemből kiszóltak. Bennem jó egyensúlyt teremtett, hogy ezeket a hangokat váltogattam. Most éppen a belső hang telítődött, és megszólaltam. Fontos szerintem, hogy figyeljünk ezekre a jelzésekre. Ne írjunk, ha nincs mit.
Könyves Magazin 2017/2.
LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 72 oldal, 5 pont + 199 Ft
Az írásnak, szerintem, az egyik legértékesebb alkotóeleme az önismeret, aminek folyamatosan fejlődnie kell. A váltások, az elvonulások, a más irányú töltekezések sokat segíthetnek. Az írás maga számomra leírhatatlan örömforrás, a dolgok megértése nyílik ki belőle, de a vele járó körítés, a szereplések, a nagyon sokféle interpretációja a szövegnek, a rengeteg előítélet és sztereotípia, amivel egy író találkozik, különösen, ha nő, különösen, ha valamilyen, rendkívül beszűkítik az írót, és elszívják az alkotástól az energiát. Nekem például hosszú folyamat volt rájönni, hogy nem azért vonultam el, mert az írást gyűlöltem meg, hanem magamat az írással járó mellékfolyamatban, amely során számomra nem önazonos kép termelődött. Szét kellett választanom magamban, hogy mi szól nekem, mi a saját fiatalkori tévedéseimnek, tapasztalatlanságomnak és rutintalanságomnak, mi a fejleszthető mulasztásaimnak, és mi szól tőlem független mechanizmusoknak, amelyeket jó lesz minimalizálni a jövőben.
Elvonultam tehát egy belső munkára, amelyben értelmeznem kellett magam az írószerepben, és akkor még nem tudtam, hogy ez merre dől majd el: a menekülésbe, vagy a megbékélésbe. Tele voltam bizonytalansággal és kétellyel, úgy éreztem, az írás annyira szubjektív, annyira védtelenné válik az egyén a támadásokkal szemben, hogy úgy döntöttem, kizárólag tudományos jellegű szöveget fogok csak írni, aminek elsajátítottam a módszertanát, és amely kézzelfogható szabályok mentén objektíven nyomon követhető. Ledózeroltam tehát a fájó írói identitást, és építeni kezdtem egy neutrális kutatóit. Miközben ez épült, eljött az a felismerés is, hogy ezzel a túlszabályozott műfajjal, az egymásnak ellentmondó elméletekkel, az egyetemi rendszerrel, hierarchiával, keretekkel és a magát objektívnek valló szubjektivitással is ugyanúgy lehet telítődni. Eltelt tíz év, és váratlanul, mindaz, amit tudományosan kutattam azért, hogy majd tudományosan írjam meg, történetek formájában tört fel belőlem, megmutatva az irányt számomra: szabad akartam lenni újra! Úgy akartam írni, ahogy én írok, és nem úgy, ahogy elő van írva.
Akkor még nem tudtam, hogy ez visszatérés lesz, bátorságom sem lett volna hozni egy ilyen döntést, de a döntés hozta magát, és vele együtt engem is vissza. Felkeltem egy reggel, és hallottam, hogy valaki valamit diktálni kezd, egy hang, amit már nagyon régen nem hallottam. Akkor én azt leírtam, és láttam, hogy ez a szöveg valójában az elakadt tudományos disszertációm egy áramlatba került művészi formában. Akkor értettem meg, hogy mit is akar tőlem ez a szöveg. Egyrészt, gyógyítani akar engem, azt akarja, hogy megbékéljek múlttal és jelennel, azt akarja, hogy elfogadjam magam, a különböző szerepeimben, azt akarja, hogy a pszichológia tudományát és az írás művészetét ötvözzem, hidat képezzek önmagamban és megszólaltassam. Azt akarja, hogy ugyanazt írjam, amit régen is írtam, de míg régen egyetlen perspektívával dolgoztam, ma többel is szimultán dolgozhassak. Amikor döglődtem az írásban, a csend mentett meg, amikor a csendben döglődtem, az írás lett az élet válasza. Kiengedtem hát a madarat, megadtam neki magam, hadd szálljon csak, s én csak követem, amerre jár.
A válasz rövidített változata a Könyves magazin 2017/2. számában jelent meg. Tisza Katáról a fotót Reviczky Zsolt készítette.
