Téa Obreht: A tigris asszonya, fordította: Megyeri Andrea
Cartaphilus Könyvkiadó, 2012, 408 oldal, 3490 HUF
(Fotó: Graham Jepson/Writer Pictures)
Téa Obreht 2011-ben, első könyvével, A tigris asszonyával nyerte el a legrangosabb brit női irodalmi díjat, az Orange-t. A regény mágikus realista mese az országról, amit valaha Jugoszláviának hívtak. A fiatal írónővel beszélgettünk.
A tigris asszonya olyan, mintha Kusturica Undergroundjából nőtt volna ki. Közös motívumokból építkeztek, a könyvedben is megjelenik a belgrádi állatkert 1941-es bombázása. Hogyan viszonyulsz Kusturica filmjeihez?
Igazság szerint elég nagy rajongója vagyok Kusturicának, nehéz nem rajongani érte, olyan csodálatos mesemondó. Elképesztőek a történetei, és az, ahogyan elmeséli őket. Gyerekkoromban láttam először az Undergroundot, majd később felnőttként újra megnéztem. Az állatkert bombázása Belgrád történelmének egyik szimbolikus képe, egy olyan esemény, amelyről akkor is beazonosítható Belgrád, ha nem mondjuk ki a város nevét. Az első novellában, amelyből kinőtt a regény, a tigris egy cirkuszból szökik el, de úgy érzetem, ez túlságosan véletlenszerű megoldás lenne. Szerettem volna, ha a tigris életében van egy drámai, megrázó fordulat. Ahogy újra és újra végigolvastam a város történetét, eszembe jutott az állatkert bombázása, amely számos szerb film és könyv meghatározó momentuma. Izgalmas volt újra megírni, egy újabb fikciót alkotni belőle, új perspektívából megmutatni az akkori eseményeket.
A halhatatlan ember motívuma pedig a Macskajajhoz köti A tigris asszonyát.
Be kell, hogy valljam, nem láttam a Macskajajt. Sajnos Amerikában nehéz beszerezni Kusturica filmjeit. A halhatatlan ember motívuma nálam a szláv és germán mitológiából és folklórból ered. Azokból a népmesékből, mikor nagyon gyorsan döntést kell hozni, hiszen a halál ott áll a küszöbön. A szereplőnek különleges viszonya van a halállal, kitrükközi, becsapja, amiért az halhatatlansággal vagy azonnali halállal bünteti őt. A nagyapám halála volt a regény megírásának érzelmi kiváltóoka, akkoriban kezdtem el novellákat írni a halhatatlan emberről, de ezek nem voltak teljesen kidolgozott szövegek. Nagyon érdekelt a halhatatlanság mint büntetés gondolata, nem tudtam elszakadni ettől a képtől. Először egy nagyon sötét karaktert képzeltem el, aki rébuszokban beszél, senki sem érti. Ahogy alakult a regény, a figura egyre szórakoztatóbbá és félszeggé vált, aki minden miatt szörnyen aggódik, olyanná, aki próbál jófiú lenni, de nyilván senki sem akarja hallani azokat a híreket, amelyeket ő hoz, ezért mindenki rosszfiúként kezeli. A karakter saját életet kezdett élni, élveztem az írást és azt, hogy ily módon vissza tudtam kapcsolódni az eredeti népmesékhez.
Téa Obreht (eredeti nevén Tea Bajraktarević) 1985-ben született a volt Jugoszláviában, Belgrádban. A háború elől 1992-ben Ciprusra, majd később Egyiptomba menekültek családjával. 1997 óta az Egyesült Államokban él. A dél-kaliforniai egyetemen szerzett diplomát, majd a Cornell Egyetemen tanult kreatív írást. Írásai jelentek meg a New Yorkerben, a Harpers-ben, a New York Times-ban és a Guardianben. Novelláit beválogatták a The Best American Short Stories and The Best American Non-Required Reading antológiákba. A New Yorker beválasztotta a húsz legjobb, negyven év alatti amerikai író közé, tagja a National Book Fundation legjobb harmincöt év alatti írók Top5-ének is. Első regényével, A tigris asszonyával 2011-ben elnyerte a legrangosabb brit női irodalmi díjat, az Orange Prize-t, ezzel Téa Obreht lett a legfiatalabb nő, akinek ezt a kitüntetést valaha odaítélték. A kiemelkedően tehetséges, fiatal mágikus realista írónőre a legnagyobb hatással Gabriel García Márquez, a jugoszláv Nobel-díjas Ivo Andrić, Raymond Chandler, Ernest Hemingway, Isak Dinesen és Mikhail Bulgakov voltak. Téa Obreht jelenleg Ithacában, New Yorkban él.
Kusturica filmjei és A tigris asszonya is a mágikus realista művek. Mit gondolsz, mi köti össze ezt az irányzatot az országgal, amelyet valaha Jugoszláviának hívtak?
Azt hiszem, egyszerre több dolog. Köze van a történetmeséléshez, ahhoz, ahogy az emberek arrafelé elmesélnek valamit. Biztosan te is tapasztaltad már ezt, hiszen a magyar kultúra földrajzilag is nagyon közel van a szerbhez; hogy mikor valaki belekezd egy történetbe, még ha először is mondja el, elkezdi kiszínezni, a végén pedig már sárkányok is szerepelnek benne. Van ebben valami megható: az emberek érzelmileg kötődnek a hihetetlen, fantasztikus elemekhez. A történet valóságos részét, üzenetét is sokkal könnyebben elfogadod, hiszen a mágikus részek már nyitottá tettek. Mindenki szeretne hinni egy kicsit a csodában, még akkor is, ha az hihetetlennek tűnik, de vele együtt a valóság is könnyebben elfogadhatóvá válik.
Rátgéber László, Európa egyik legjobb kosárlabdaedzője szokta mesélni, hogy a 99 évet megélt nagymamája élete során tíz országnak volt az állampolgára úgy, hogy ki sem tette a lábát Újvidékről, a Vajdaságból. Talán ebben is segít a mágikus realizmus, feldolgozni azt a szürreális helyzetet, ahogy a politikai változások következtében valaki egyik napról a másikra már egy másik országban él.
Igen, mások döntései miatt az egész identitásodat meg kellene változtatni. A gyermekkor történetei pedig az identitásod részét képezik. Egyetértek azzal, hogy a történetmesélés módjának köze van ahhoz, hogy válaszokat keresünk arra, kik is vagyunk valójában ezen változások közepette.
Hogyan emlékszel vissza a gyerekkorodra, amelyben országról országra vándoroltatok?
Mindez egy hatalmas kalandnak tűnt akkor. Felnőtt fejjel már látom, hogy a családomnak nagyon nehéz döntéseket kellett meghoznia, mikor újra és újra útra keltünk, de gyerekként csak annyit gondoltam: De jó, megint valami klassz helyre megyünk! Imádom a történelmet. Valószínűleg azért, mert olyan országokban éltem, amelyeket nagyon erősen meghatároz a saját történelmük: Belgrádban születtem, aztán Ciprusra költöztünk, majd Kairóba. Mindegyik helynek egymástól egészen eltérő viszonya volt a történelméhez, és ez teljesen lenyűgözött. Most, hogy visszagondolok erre, nagyon szerencsésnek tartom magam, igazi kiváltság, hogy ezt megélhettem.
Egy korábbi interjúdban nyilatkoztad, hogy a helyszínek inspirálnak az írásban a legjobban, nyilván ezek után ez sem véletlen.
Pontosan. Nagyon erősen tudok kötődni helyekhez. Szeretek felfedezni, megismerni az emberek szokásait. Mikor utazok, folyamatosan írni akarok.
Több szinten is nagyon tudatos írónak tűnsz, ez megjelenik a nyelvhasználatodban is.
Ó, köszönöm! Azt vettem észre magamon, hogy mikor írok, ez valóban így van, míg mikor beszélek, nem én vagyok a világ legkoherensebb és legartikuláltabb embere. De az írás közben nagyon aprólékos vagyok, és ez néha nagyon stresszes is tud lenni. Ha nem érzem azt, hogy az adott mondat olyan jó, amennyire csak jelen pillanatban képes vagyok azt megfogalmazni, nem tudok továbblépni rajta. Mikor másnap újraolvasom, persze kiderül, hogy az egész nem is kapcsolódik a történethez, dobhatom ki, miközben elvesztegettem hat órát egyetlen mondatra. Azt hiszem, ennek köze van ahhoz, hogy az angol nem az anyanyelvem, küzdök ezzel, mert van, hogy valami teljesen evidens szerbül, de nem tudom átültetni angolra. Ez egy nagyon furcsa folyamat.
Felmerült benned a kérdés, hogy ne angolul írj?
Nem, mert nagyon otthonosan mozgok az angol nyelvben. Viszont néha előjön a szerb is, pláne most, hogy a volt Jugoszláviáról írtam, sok gondolat természetesebb volt szerbül, mint angolul, ilyenkor meg kell találni a megfelelő fordítást.
Olvastad A tigris asszonyát szerbül?
Igen, és a fordító lenyűgöző munkát végzett!
Korábban tanítottál kreatív írást fiataloknak. Hogyan lehet megtanítani valakit írni?
A kérdés szerintem inkább az, hogyan tanítasz meg valakit olvasni. Én azt tanultam az iskolában, hogy ne kritikai szemmel olvassam az irodalmat, ne azért, mert mondjuk egy jelentős műről van szó. Ezeken túl kell lépni, és feltenni magadnak a kérdést: Miért jó, miért működik ez a történet? Miért érintett meg, és hogyan érte ezt el az adott párbeszéd? Az olvasás tanítható. Ha pedig megtanulsz jól olvasni, el tudod olvasni a saját írásaidat és megválaszolni a kérdéseket, amelyekkel küzdesz írás közben. Mindeközben megtanulod, hogy tudatosabban kezeld a saját szövegeidet. Ami pedig az írás tanulását illeti, ott mindig a hibáiból tanul az ember, az egy próba-szerencse játék.
Nagyon fiatal vagy, de már az első regényed hatalmas sikert aratott mind az olvasók, mind a kritikusok körében. Nem érzed a nyomást a következő regénnyel kapcsolatban?
De, persze, de ezt pozitív nyomásként élem meg, inkább örülök neki, mint sem. Rá kellett jönnöm, milyen elképesztően szerencsés vagyok, hogy az első regényem ekkora siker lett, és van egy hűséges olvasótáborom. A tigris asszonya úgy íródott, hogy nem volt a fejemben semmilyen leendő olvasótábor, mindössze három embernek kellett volna elolvasnia az egészet, akik közül az egyik az anyukám. Az a tény, hogy világszerte rengetegen elolvasták, és talán szerették is annyira, hogy elolvasnának tőlem egy második regényt is, megváltoztatta azt, ahogyan a munkám természetére gondolok. Most már más helyen kell kezelnem. Azt szeretném, ha olyat tudnék írni, amit mondjuk öt év múlva nem fogok utálni. Nagyon kritikus vagyok magammal szemben. A tigris feleségéről viszont tudom, hogy a legjobb volt, amit az akkori képességeim szerint írni tudtam. És lehet, hogy húsz év múlva azt mondom majd rá, hogy jézusom, csak ezt ne, de most tényleg ez volt a legtöbb, amit kihozhattam magamból. A második könyvemnél is ezt szeretném érezni.
Jelenleg épp a második regényeden dolgozol. Mit lehet tudni róla?
Szintén a Balkánon fog játszódni, de nagyon más lesz. A történet nagyon gyorsan játszódik le egy kis közösségben, nem ölel át generációkat. Remélem. De lehet, hogy kidobom, és jövő héten elölről kezdem az egészet! (nevet)
