Oroszország nincs többé, Európa belerokkant az iszlám elleni háborúba, Franciaország és Németország testén több tucat köztársaság osztozik, az istenadta nép pedig szöget veret a fejébe, hogy eljusson az időn kívülre. A hét könyve a Tellúria, melyben Vlagyimir Szorokin visszavett a jövőnek álcázott aktuálpolitikából, és törpékkel, zoomorf elnökszeretőkkel és robottestben támadó keresztes lovagokkal ágyazott meg a szürreálnak.
Megijedni azért nem szükséges, az orosz irodalom minden időben aktuális ezüst utazója nem törölte el a föld színéről az ihletadó múzsát, de jelentősen átalakította. Oroszország szuverén államok sokaságára bomlott, melyek közt találunk sztálinista turistaparadicsomot, tehetős polgárokat keblére ölelő oligarchiát, vagy épp pénzért elhagyható, középkorba révedő Moszkva-pótlékot, lovakkal, és feudális gyökerekkel. A szorokini antiutópia ezúttal messze túlmutat Oroszország anyácska idomain - Európa államait sem kíméli, és a Tökéletes Állam illúzióját kergető iszlamistákkal szórja tele, kiknek szándékai legalább annyira békések, mint a zöld trutyivá robbanó marsiak Tim Burton ’96-os űropuszában. A Tellúriában a néhai nagyhatalmak átrajzolt határait járjuk körbe, idegenvezetőül pedig maga Szorokin csapódik mellénk. A vaktérképet ötven változó terjedelmű és stílusú történettel varázsolja élővé, ám ha egybefüggő történet nyomaira vadászunk bennük, csalódni fogunk. Bár néhány szereplő neve több jelenetben is felbukkan, sőt három egymást követő fejezet egyetlen család tagjainak monológja, a teljes könyvön átívelő cselekmény a Tellúriába nem jutott. Jutott viszont némi erőszak és csöppnyi perverzió, vagyis minden, amit Szorokintól korábban megszokhattunk.
Vlagyimir Szorokin: Tellúria
Fordította: Gábor Sámuel, Gondolat, 2014, 346 oldal, 3500 HUF
Az egyetlen közös pont, ami összekapcsolja a népmeseként, nagymonológként, elkapott levélként, békés tüntetésre hívó röpiratként, mininovellaként, vagy épp drámafejezetként olvasandó szövegeket, az „a periódusos rendszer 5. periódusának 16. csoportjában 52-es rendszám alatt található elem”, közelebbről félfém, még közelebbről ritkaföldfém, egészen közelről pedig könnyen porítható, ezüstszürke tellúr. Illetve az abból készült szögek, amiket különböző korú, társadalmi státuszú és intelligenciahányadosú figurák üttetnek borotvált koponyájukba az ácsnak hívott mesteremberekkel. Jégcsákány helyett ezúttal aranykalapáccsal.
A tellúrszög a néhai Oroszország fuguja, ami egyszerre csábító és halálos, ám a többi narkotikummal ellentétben nem saját akaratát és álmait kényszeríti használójára, hanem használója legdédelgetettebb vágyait hívja elő. Hatása alatt rég nem látott rokonainkkal találkozhatunk, tobzódhatunk a testi örömökben, beállhatunk apostolnak Krisztus mellé, sőt még a múltba is visszarepülhetünk. A Sztálini Utopikus Köztársaság például ingyen tellúrtúrával ajándékozza meg látogatóit, melynek során a szerencsés utazók minden bajszok legbajszabbikával, magával a nagy Sztálin elvtárssal találkozhatnak, méghozzá az 1930-as évek Szovjetúniójában, ahol a kedves vezető állítólag még üzleti tanácsokat is osztogat.
Szorokin az időn kívülre kívánkozó törpék (kicsik) és óriások (nagyok), lázadók és pártkatonák, emberszabásúak és zoomorfok, múltban élők és futuristák életéből hasít ki egy szeletet, és dobja kontextus nélkül az olvasó elé. Hol kerek egészként (pl. a XLVIII. fejezetben Sztálinnal randevúzó meleg pár története), hol lehetséges jövőképként (pl. az I. fejezet forradalmat áhító kisemberei), hol sehová nem tartó, csattanóval, konklúzióval nem szolgáló jelenetként (pl. a XXII. fejezet filozofikus kannibáljai). Az olvasó nem tehet mást, kesereg, mert olvasná tovább a mások üzekedéseit kihallgató szobalány, az okoskáját visszaszerző bátor kiskamasz, és a lótuszvibrátorát áruba bocsátó törpefeleség kalandjait.
A közelmúltat, ami az olvasónak tulajdonképpen a fiktív közeljövő, az ötven fejezetben széthagyott történelmi puzzle-darabkákból kell összeillesztenünk. A törtelem viharai nem vezettek mindenhol fejlődéshez, az iszlám ellen már csak a keresztes lovagok képesek felvenni a kesztyűt, Moszkóviában pedig a lóval hajtott, felvilágosult középkor felé poroszkál az idő. A putyini Oroszország úgy robbant szét, mint egy elefántcsont biliárdgolyó, nincs rá semmi szükség, hogy a jövőből vizsgálgassuk, mert sokkal nagyszabásúbb események történtek a fényes homlokú KGB-tiszt bukása óta. Áthallásokat persze bőven találunk, a legviccesebbet például a 257. oldalon, ahová esküszöm, az van írva, hogy „megkérdeztem Orbánt ő aszondja van egy hely szép nagy gazdaság Svájcban”, pedig a könyv eredetileg 2013-ban jelent meg.
Hogy pontosan miért lehetetlenült el a régi világrend, és mi vezetett Oroszország széthullásához, arról csak néhány háborúból, és tizenkét korábbi keresztes hadjáratból következtethetünk. Ám ahogy Szorokin előző könyveinél, az okokat most is az ország múltjában kell keresni. „Az orosz történelemnek két fontos kérdése van: „ki a hibás?” és „mit lehet tenni?” Putyin esetében természetesen lehet azt mondani, hogy a hibás nem más, mint maga a Történelem. Természetesen ez is igaz, nekem mégis úgy tűnik, hogy az értelmiség bűne nagyobb ebben a helyzetben. A kilencvenes években, amikor a demokraták hatalomra kerültek, nem mentek el a végsőkig, nem költöttek pénzt az átvilágításra, nem temették el a totalitárius múltat, mint ahogy például megtették ezt a németek az ötvenes években. A Szovjetunió holttestét egyszerűen besöpörték a sarokba, beszórták fűrészporral, és azt mondták: rohadjon csak, de a mi segítségünk nélkül. Ám az nem rohadt el, hanem, mint egy zombi, felemelkedett. Most az egész világ a csodájára jár ennek a rothadt szörnynek.” – nyilatkozta a KönyvesMagazin téli számában adott interjújában a putyini diktatúráról. Putyin a Tellúriában csak jelentéktelen mellékszereplő, a rothadó zombi pedig darabokra hullva fertőzi tovább a világot. Hogy mindez hová vezet, arra Szorokin sem kínál válaszokat, és ha kínálna is, azok közt sem lenne opció a szebb jövő. A Tellúria kórkép egy olyan világról, amit ma még elképzelni sem tudunk, mert ahhoz túl kellene lépnünk a Kreml kortárs ámokfutásán.
A kötet szereplőinek sorsa legalább annyira független egymástól, mint a néhai Oroszországot felszámoló államok, melyek teljes izolációba burkolózva őrzik nyelvük tisztaságát, polgáraik gazdagságát, és tartják fent a nép előtt a szerethető elnök látszatát. Tellúria elnöke, Jean-Francoise Trocard például néha betér kjocsót enni egy-egy helyi családhoz, a Kreml álruhás méltóságos asszonya pedig mindent megtesz, hogy kivívja népe rajongását. Análisan és orálisan egyaránt.
-Ó, Glasenyka, hogy mindez mennyire fontos! Hogy adjunk a népnek! Hogy ez mennyire fontos…
-Hogy meg ne csaljon? – kérdezte buja mosollyal Aprakszina.
Tatjana a freskókat nézegette a mennyezeten. Elgondolkodott.
-Hogy szeressen. (280.oldal)
Szorokin előszeretettel idéz nagy orosz elődöket, a Tellúriában pedig Kafkát és Ginsberget (esetleg Nabokov Lolitáját) is a huszonegyedik század közepére citálja. Gregor Samsája, Agafja Viktorovna nem szörnyű féreggé, hanem homoki darázzsá változik, üvöltésének lírai énje pedig nem nemzedéke legjobb elméit látja az őrület romjaiban, hanem a legsötétebbeket tellúrmámorban. Szorokin legzseniálisabb húzása azonban mégsem a rendszerhű átváltozás, vagy a ruszkaja beatmanifesztó, hanem a XXXIII. fejezet, melyben egy bizonyos Viktor Olegovics tellúrkalandját követhetjük végig. Viktor Olegovics, akit rajongói leginkább Pelevinként szoktak emlegetni, stimulált aggyal, elmaradhatatlan napszemüvegben rágcsálja saját farkát, Szorokin pedig a megfelelő pillanatban olyan elegánsan cseréli le Jézus Krisztust az ősi Uroborosra (245.o.), hogy egy pillanatig még az is eszembe jutott, hogy felállok tapsolni.
Szorokint akár önismétléssel is vádolhatnánk, de rengeteg ötletet vonultat fel, és prózája életművének legjobb, legfrissebb pillanatait idézi. A Tellúria úgy illeszkedik univerzumába, mint mondjuk az Egy nő Esterházyéba. Ujjgyakorlat, jutalomjáték, de bevezetésnek a Szorokiniádába tökéletesen megfelel. Korábbi munkáihoz képest kevésbé politikus, de annál szürreálisabb. Ha műfaji keretek közé kellene szorítani, akkor a legtöbb fejezethez talán a sci-fi szatíra passzolna leginkább- szamárfülű fejőnőkkel, csekélyértelmű beszélő lovakkal, hologramszex helyett igazi érintésre vágyó tinikkel, és kisemberekkel, akik utolsó fillérükből kergetik koponyalékeléssel elérhető álmaikat. De az is lehet, hogy egész könyv nem több, mint egy kaleidoszkópszerű trip a szorokini univerzum legmélyére, melynek első pillanataiban a szerző úgy veri a fejünkben a csillogó tellúrszöget, hogy közben fel sem szisszenünk.
A KönyvesMagazin téli számában a felelősség mellett az almafestésről és a történelemhez való viszonyról faggattuk Szorokint, aki azt is elárulta, milyen ízű az orosz lélek.
