Szendi Gábor: Mit jelent számomra a paleolit táplálkozás

Először pár szó Varga vitastílusáról. A konzervatív, tekintélyelvű tudomány földbedöngölős receptje ismerhető fel: szítsd fel az indulatokat, tégy úgy, mintha a józanész nevében szólnál, tulajdoníts alantas indítékokat a megtámadott kutatónak, vond kétségbe elemi ismereteit is, hiteltelenítsd el személyében, foszd meg emberi értékeitől és méltóságától – és lökd a hiénák közé.

 

És most lássuk Varga kifogásait!

Most átsiklanék azon, hogy Varga csalódott bennem, mert szerinte egy „Goldacre” veszett el bennem.

Hogy Goldacre szemét csípi a táplálkozástudomány, az az ő magánügye. Mi közöm is van nekem ehhez? A táplálkozástudomány is, mint minden diszciplína, konzervatív és haladó erőkből áll (Kuhn, 1984), a könyvem a két oldal érveinek ütköztetése.

Varga írásában már a második bekezdésben a lovak közé veti a gyeplőt, ilyen hangvételt tudós nem engedhetne meg magának. Egy majd 900 szakirodalmi hivatkozással alátámasztott, népszerű stílusú szakkönyvet összemosni a „tutidiéta” piac gyorsan letűnő irányzataival szándékos csúsztatás. Az pedig üres hatásvadászat, hogy a könyv „ügyesen kelti a szakkönyv illúzióját, igazi adatcunamit zúdít az olvasójára, és állításait látszólag szakirodalmi referenciák százaival igazolja.” Azt gondolja Varga, hogy elég az alapos szakirodalmi alátámasztást „adatcunaminak”, a szakirodalmi hivatkozásokat meg „állítólagosnak” nevezni és máris leleplezett engem? Nem gondolja, hogy ezzel meg a frédi-bénis poénnal leszállt az internetes fórumokon acsarkodók semmitmondó színvonalára?

 

Varga bevezetője valójában egy captatio malevolentiae, amelynek egyetlen célja az olvasó ellenem hangolása. Kétes eszköz, visszafele szokott elsülni. Nekem ismerős: a pszichiátria alkalmazta velem szemben az antidepresszánsokra adott kritikáim kapcsán.

Varga feltüzelt olvasóival hát nekilát kapirgálni!

Először remekül összefoglalja, hogy a paleolitikum 2,5 millió éve alatt az emberi szervezet a környezetben található élelmianyagok megfelelő emésztéséhez és hasznosításához alkalmazkodott, és a földművelésre való átállás óta túl rövid idő telt el egy komplex alkalmazkodáshoz (Cordain, 1999). Az újonnan bevezetett tápanyagokkal rengeteg alattomos gasztrointesztinális, immunológiai, hormonális probléma és mára pozitív energiaegyensúly keletkezett. Varga persze mindezt abszurdumnak igyekszik beállítani. Végül is a gravitáció törvényét is lehet gúnyos hangsúllyal emlegetni: „Naaa, peeersze, van tömegvonzás!”. És ugye, máris megcáfoltuk.

Varga szerint könyvem alfája és ómegája az, hogy „az emberi genom kb. 40 000 éve alig változik”, majd közli, hogy a biológiai alapismeretek is hiányoznak nálam, és én nyilván azt hiszem, hogy egy inuit és egy busman közti különbség csak „alig” genetikai eredetű. Az adatok Cordain 1999-es tanulmányából származnak. Sajnos Varga korrepetálását nem tudom vállalni, de érdemes volna a szövegértést gyakorolnia valakivel, mert ez a későbbiekben is gondot fog okozni. Könyvem „alfája” és „ómegája” közé ugyanis majd háromszáz oldalas tudományos érvelés szorult. Mielőtt az „alig” szócskát megkapirgálnák, hadd foglaljam össze saját könyvemet én is egy tételben. Eszerint, ha összehasonlítjuk a ma paleolit körülmények közt élő természeti népeket a nyugati emberrel, szembeötlő, hogy a természeti népeknél ismeretlen az összes civilizációs betegség. Ennek okát abban látjuk, hogy ők azt eszik, amihez évmilliókig alkalmazkodott a szervezetük, mi meg valami merőben mást. És akiknek paleo tapasztalatai eljutottak hozzám (olvashatók a Tények év tévhitek oldalon), azok igazolják várakozásaimat.

De kanyarodjunk vissza. Először is, az „alig” szócska annak fényében értelmezendő, hogy az ember és csimpánz genetikai anyaga 2%-ban különbözik, ez már önmagában is lehetetlenné teszi, hogy egy ember egy csimpánznőstényt teherbe ejtsen, míg az emberi faj bármely két ellenkező nemű egyede képes életképes utódot létrehozni.

 

Másodszor, biológus létére tudnia kéne, hogy a véletlen mutációkból csak az marad fenn, amely valamiképpen fokozza az egyén sikeres szaporodását. Mutációk mindig keletkeznek, és minél nagyobb a népesség, annál több mutáció van. A kérdés az, mennyire marad fenn és terjed el egy mutáció. Ahogy Eaton és munkatársai (Eaton és mtsi., 2002) írják: a növekvő népesség, a régiók közti utazások, az adaptációt igénylő környezeti hatások kulturális innovációkkal való leküzdése lecsökkenti annak a valószínűségét, hogy az új mutációk stabilizálódjanak. Azaz, ezek a hatások lelassítják az evolúció gyorsaságát. Több kutatást összefoglalva leszögezik, hogy a jelenkor embere genetikailag alig különbözik a kőkor emberétől. Ha a földművelésre való áttérés jelentős genetikai változásokat idézett volna elő, akkor a nem olyan rég még halászó-gyűjtögető életet élő busmanok, ausztrál bennszülöttek, inuitok jól beazonosítható, szisztematikus genetikai eltéréseket kéne mutassanak a közel-keleti vagy kínai emberekkel összehasonlítva. Ilyen különbségekre nincs bizonyíték. A laktóz- és gluténtolerancián kívül a földművelés hatására nem történt változás kőkori genomunkhoz képest. (Eaton és mtsi., 2002).

Vajon miért nem történt a földművelés elterjedését követően lényeges változás az ember tápanyag-feldolgozó és -hasznosító rendszerének genetikájában? A válasz roppant egyszerű, alapfokú biológiai ismeretekkel meg lehet válaszolni. A földműveléssel bevezetett táplálékok elsősorban hosszú távon, 40-50 év után károsítják komolyan az egészséget. A „lassan ölő mérgek” így nem gátolják meg az egyedet a sikeres szaporodásban, következésképen a civilizációs betegségekre hajlamosító gének nem tudnak szelektálódni. Ráadásul a civilizációs betegségek (kardiovaszkuláris, rákos, autoimmun betegségek és a diabétesz) gyakorisága az utóbbi száz évben növekedett meg hihetetlen mértékben.

A bármiféle szaporodás feltétele természetesen az ivarérett kor elérése. Ez azt jelenti, hogy az emberi faj vándorlásai során csak ahhoz alkalmazkodott, ami közvetlen túlélését vagy sikeres szaporodását veszélyeztette. Ilyen természetesen a bőrszín (Jablonski és Chaplin, 2000), a parazitákkal szembeni védelem, pl. sarlós vérszegénység, AB0 vércsoport eloszlás (Armelagos és Harper, 2005), ill. a tápanyagokkal szembeni, közvetlen ártalmak kivédése. A megváltozott tápanyag-összetételhez való alkalmazkodásban igen gyér változások történtek. Ilyen a laktóztolerancia megtartása felnőttkorra is (Govindaraju és Jorde, 2008), bizonyos keserű ízekre (pl. a feniltiokarbamid és rokonvegyületeire) való érzékenység, amely a növekedést gátló toxinok elkerülését tette lehetővé (Armelagos és Harper, 2005), és ide sorolható még az alkohol megfelelő lebontását szolgáló enzimek felszaporodása (Armelagos és Harper, 2005). A táplálkozással kapcsolatban körülbelül ennyi a beazonosított direkt genetikai alkalmazkodás (Armelagos és Harper, 2005). Erre értem én azt, hogy „alig”.

A „felgyorsult evolúció” csupán azt jelzi, hogy genetikai anyagunk képes változásokra is. Mivel azonban az orvoslás egyre hatékonyabban lép közbe, ez még több tízezer év alatt sem jelentene komolyabb genetikai adaptációt a jelenlegi táplálkozásunkhoz.

Most persze Varga mondhat valamit vicceset, hogy „na ne már”, vagy azt, hogy „Szendi csak a tudomány illuzionistája”. Ekkor mi, olvasók majd fogjuk a hasunkat a nevetéstől, fügét mutatunk Szendinek, és a civilizációs betegségek elmúlnak, mint egy rossz álom.

 

„…ha ma már most is kétszer annyi ideig élünk, mint akár csak másfél évszázada, miért kellene másképp táplálkoznunk?”, kérdezi Varga. Ezzel úgy tesz, mintha a táplálkozásunk változása okozná a növekvő élettartamot. Tudjuk, hogy 1856 óta minden évben 3 hónappal nő a civilizált világban az átlagos várható élettartam (Oeppen és Vaupel, 2002). Eszerint 150 éve szinte napról-napra egészségesebb ételeket eszünk? Hát nekem épp ellenkező a benyomásom, és ezt szerintem osztja az is, aki nem a paleolit táplálkozást tekinti mércének, hanem a vegyszermentességet. Valójában egyre betegebbek vagyunk, de betegen egyre tovább élünk. Az igazi vívmány az volna, ha egészségesen élnénk sokáig.

Az egyre növekvő várható élettartam elsősorban a javuló higiénés viszonyoknak, a növekvő közbiztonságnak, és az orvoslás fejlődésének tulajdonítható, nem pedig a táplálkozásnak.

 

Varga ellentmondásként idézi tőlem a „szaporodj gyorsan és halj meg korán” genetikai program modernkori aktiválódását. Szerintem csak egy biológiai alapismeretekkel nem rendelkező ember tekinti ezt összeegyeztethetetlenek a megnövekedett élettartammal. Ugyanis ma nem azzal függ össze. Az ilyen program több százezer évvel ezelőtt kódolódott be génjeinkbe, amikor még a várható élettartam jóval alacsonyabb volt. Jól ismert a környezet eltartóképessége és a termékenység kapcsolata. Éhínség esetén csökken a termékenység, bőség esetén nő, és tartós bőség hatására egyre korábbra tolódik ki az ivari érés (Szendi, 2007). Érdekes mód az előrehozott termékenység másik kiváltó oka a szülők korai válása (Alvergne és mtsi., 2008). Gluckman és Hanson elemzése szerint a paleolitban a várható rövid élettartam miatt a lányok már 7-13 évesen menstruáltak, és 9-14 éves korukban már szültek. A várható alacsony élettartam miatt volt ennyire sietős. A földművelés okozta alultápláltság miatt azonban a pubertás fokozatosan egyre későbbre tolódott ki. Az elmúlt pár ezer év alatt a pszichoszociális érés ehhez igazodott. Ma, a bőség korában ismét aktiválódott a „szaporodj korán” program, viszont így szakadék keletkezett a biológiai érés és a pszichoszociális érés között, írják a szerzők (Gluckman és Hanson, 2006). Mindez érdekes lehet egy fejlődésbiológusnak, ha már eddig kimaradt a tanulmányaiból.

 

Szeretnék további tanácsokat is adni Vargának, van még mit fejlődnie. Állítólag én kérkedek azzal, hogy a nyugati táplálkozás tudományos kritikáját írtam meg. Nem tudom, miért kérkedés, ha tényleg megírtam, de mindegy. Varga megint abba a csapdába esik, hogy azt hiszi, ha valamit gúnyosan fogalmaz, azzal már rögtön meg is cáfolja a dolgokat. A tanácsom a következő lenne: mielőtt kritikusan kezd írni, tanuljon meg kritikusan olvasni. Ez, úgy látom, döcögve megy neki. Nemcsak a könyvem félreolvasása miatt gondolom ezt, hanem abból is, ahogy az állítólag általam elhallgatott fantasztikus tanulmányokat kritikátlanul átveszi és idézi. Varga beszámol egy 2010-es tanulmányról, mely szerint 370 000 ember ötéves követése alapján a több húst fogyasztók a vizsgálat végére két kilogrammot híztak (Vergnaud és mtsi., 2010). Szevasztok, Atkins-diétások, írja – szerinte szellemesen.

Tanács: idézzünk pontosan! A vizsgálat nem hízásról beszél, hanem súlynövekedésről. Az pedig éppen lehetne akár izomnövekedés is. Ha egyáltalán hihetünk az adatoknak. Újabb jó tanács: minden vizsgálati eredményt értékelni kell biológiai plauzibilitás és a vizsgálati módszertan alapján. Amikor ugyanis az Atkins-étrend hatását egy éven át ellenőrzött körülmények közt összevetették más egészségesnek tekintett étrendek hatásával, kiderült, hogy az Atkins-diétások átlagosan 4,7 kilót fogytak, míg a többi egészséges étrenden élők csak 2 kilogrammot (Gardner és mtsi., 2007). Ennek alapján nehéz elképzelni, na meg a józan észnek is ellentmond, hogy a fehérje jobban hizlalna, mint a szénhidrát. Tudták ezt a tanulmány szerzői is, mert maguk is idéznek vizsgálatokat, amelyek azt bizonyítják, hogy a szénhidrát fehérjével helyettesítve súlycsökkenést eredményez. Az egész lowcarb kutatás ezt bizonyítja, ezt elég rendesen idézem én is. A vizsgálati módszertannal ugyancsak nagy gáz van. 370 000 ember öt éves táplálkozását egy induláskor bemondásra felvett táplálkozási szokás kérdőívvel mérték fel, majd öt év után ugyancsak bemondásra fogadták el a testsúly adatokat is. Öt év alatt rengeteg változás történik emberek életében és szokásaiban, az ilyen adatok teljesen megbízhatatlanok. A testsúlyukat sem tudják az emberek pontosan, hacsak nem épp aznap méredzkedtek. Ez a rengeteg ember 16 populációt jelentett, és amikor a szerzők egyenként vizsgálták a populációkat, mindössze hatban találtak növekvő húsevésre növekvő testsúlyt. A többi tízben ilyen összefüggés nem állt fenn. Teljesen bizonytalan adatokból kiindulva 16 populáció eredményét kiátlagolni úgy, hogy abból tíz cáfolja a végső konklúziót, az olyan, mintha a hét törpe és Hófehérke adataiból következtetnénk az átlagos testmagasságra.

Tulajdonképpen az egész könyvem másból sem áll, mint ilyen, Varga által idézett látszatigazságok kritikájából.

A gabonafélék, a burgonya, a kukorica, a cukor, a fruktóz többek közt azért problematikus, kedves Varga Máté, mert az evolúció valóban nem készített fel minket ekkora szénhidrátterhelésre. Erre hoztam példának az ősi életformából most áttérő népeket, akiknek a körében 25-60%-os a cukorbetegség és szövődményei, míg a földműveléshez állítólag leginkább alkalmazkodott déli országokban 6-8%-os a lakosság körében a cukorbetegek aránya. Gyakorlatilag már komoly veszélybe került a sikeres szaporodás is, a nyugati étrend következtében immáron 10-15%-os gyakoriságú a policisztás ovárium szindróma (Hart, 2008). Elég sok adatot idézek arra is, hogy a kifejlett metabolikus szindróma a középkorú lakosság körében 20-40%-os gyakoriságú. A gabonafélékkel, burgonyával, hüvelyesekkel a másik probléma a lektinek. Ezek a gabonafélékben található gluténnel együtt igen sok emésztőrendszeri és autoimmun betegségért felelősek. Nem ismétlem meg a könyvemet, ha már egyszer érdektelennek ítélte ezt a részt. De a meddőségi problémákkal kezelt nők körében 3 százalékos, az ismeretlen eredetű meddőséggel kezeltek körében 8 százalékos gyakoriságúnak találták a szubklinikus, diagnosztizálatlan gluténérzékenységet (Meloni és mtsi, 1999). A gluténérzékenység az elmúlt 50 évben konzervált vérminták vizsgálata alapján négyszer gyakoribbá vált (Rubio-Tapia és mtsi., 2009). A rejtett gluténérzékenység a számítások szerint a nem gluténérzékenyekhez képest négyszer nagyobb halálkockázatot képvisel. Na, most hogy is van ez az alkalmazkodás a földműveléshez? Hogy lehet, hogy nem kihaltak, hanem még mindig jelen vannak a gluténérzékenyek, mi több növekszik a gyakoriságuk? Pedig a súlyos gluténérzékenység még a 20 század elején is halálos gyermekkori betegség volt. Az a bibi, hogy a gluténérzékenység ott lapul az emberek felében-harmadában. Akik az évezredek alatt enyhe tünetekkel megúszták, azok látszólag alkalmazkodtak a gabonafogyasztáshoz. Azonban a HLA DQ2 és DQ8 gének a kaukázusi típusban 35-45%-ban fordulnak elő, és ez a gluténérzékenyek 98%-ban van jelen. Vagyis durván a lakosság felében időzített bombaként ketyeg az örökségül kapott gluténérzékenység-kockázat, amelyet valószínűleg az egyre inkább a gabonafélékre koncentráló táplálkozás provokál (Braly és Hoggan, 2002; Scot, 2006). Egy székletvizsgálaton alapuló gliadinteszt szerint az egészséges amerikaiak 35%-a rejtett gluténérzékeny. Nem a földművelés kialakulásával párhuzamosan lecsökkent testmagasság tehát a fő bizonyíték, ez csupán egy érdekesség volt. De ha már itt tartunk, a földműveléskori csontvázak nem csak alacsonyabb testmagasságuk, hanem a mindenféle betegségek gyakori nyomai miatt is erősen különböztek a paleolitikum leleteitől. Az emberek viszonylag gyors méretcsökkenése legkézenfekvőbb magyarázatának Varga a Bergmann (helyesen két n-nel!)-szabályt tartja. A Bergmann-szabály szerint minél melegebb az éghajlat, annál kisebb testűek az élőlények. Vitatható, ahogy Varga idézi a Bergmann-szabályt, mert az nem a testmagasságra, hanem a testtömegre tesz jóslatot, ugyanis a teória a hőleadással van kapcsolatban (Gustafsson és Lindenfors, 2009). Ez a szabály azonban még ilyen formában is rendkívül vitatott. Pl. Meiri és Dayan 149 emlős fajt vizsgálva 65%-ban találta helytállónak a Bergmann-szabályt (Meiri és Dayan, 2003). Gustafsson és Lindenfors (2009) nagy mintán vizsgálták az emberi testmagasság és a szélességi fokok közti kapcsolatot, és csak gyenge összefüggést mutattak ki. A szerzők másokkal egyetértve hangsúlyozták, hogy a testmagasságot egészen biztosan a táplálkozás is erősen befolyásolja. Ha a Bergmann-szabály a paleolit ember 5-10 centis méretcsökkenését meg tudná magyarázni, akkor az inuitok volnának a világ legmagasabb emberei. Az, hogy a táplálkozás erősen meghatározza a testmagasságot, mint fenotipikus jellemzőt, arra legjobb példa a civilizált világban nemzedékről nemzedékre megfigyelhető növekvő átlagos testmagasság. A törpének gúnyolt Napóleon átlagos magasságú férfinek számított a 19. század elején, ekkor az átlag ugyanis 165 cm volt. Igazán nem gondolhatjuk, hogy azóta folyamatosan hűl az éghajlatunk, és ezért nőttünk átlagosan 10 centit.

 

Nem akarom sokáig ragozni a dolgot, a tej kapcsán csak jelzem, hogy a laktóztolerancia egygénes mutáció, és nem azonos a tej tökéletes emésztésével. Nem ismétlem el a könyvemet, a fejezet a szájtomon is olvasható, rövidített formában.

 

Zárógondolatként szeretnék kicsit a good és a bad science-ről szólni, ugyanis látom, Varga odáig van Goldacre Bad Science blogjáért. Az iparral szorosan érintkező élettudományok, mint az orvostudomány vagy a táplálkozástudomány, mára elveszítették hitelüket, mert jórészt az ipari érdekek határozzák meg az elméleteket és a kutatási eredményeket. Természetesen mindig vannak kivételek, ők azok, akiket idézni tudok a könyvemben is. Mindig voltak és lesznek olyan becsületes kutatók, akiknek a tudományos igazság és a közösség érdeke a fontos, és mindig voltak és lesznek olyanok, akik a talmi sikerekért eladják a lelküket is. Én nem szándékozom a hivatalos tudomány képviselőivel vitatkozni, mert megtapasztaltam, hogy nem az érvek, hanem az érdekek döntenek. Depresszióipar című könyvem óta az a célom, hogy az embereket informáljam arról, hogyan tévesztik meg, hogyan teszik beteggé őket. A Paleolit táplálkozás, és a Boldogtalanság és depresszió e könyvek sorába tartozik. Már fél év alatt nagyon sok embernek látványosan javult az egészsége a paleolit táplálkozástól. Nem nyitok muffinüzletet, nincs levédve a paleolit márkanév, örülök, ha minél több ember lát az egészséges életmódban akár üzleti fantáziát is. Mert ha jól csinálják, ez hasznos lesz nekünk, embereknek. Vargának, ha még fiatal, van ideje megtanulni, melyik a jó oldal és melyik a rossz, és eldöntheti, hova áll. Annyi tiszteletet azonban tanulhatna, hogy ne űzzön gúnyt egy kétszeres Nobel-díjas tudósból, és Pusztai Árpádnak is jobban utánanézhetne, mielőtt botrányosnak meri nevezni kutatását. Pusztai a lektinkutatás világszerte elismert tekintélye volt, s a Rowett Kutatóintézetben folytatott vizsgálatai során felfedezte, hogy az angolok által előállított génmódosított burgonya a patkányoknál súlyos mérgezést okoz. Mikor ez kiderült, Pusztait és húszfős kutatócsoportját azonnal elbocsátották, őt magát meghurcolták. Pusztainak mégis sikerült eredményét a Lancetben publikálnia. A lektori folyamatban szokatlan módon hat kutató kértek fel, ebből öt egyetértett a publikációval, a kormánynak dolgozó hatodik kutató szavazott csak ellene.

 

Hivatkozott irodalom: