A cikk írója Varga Máté, fejlődésbiológus, a Critical Biomass blog egyik szerzője. A cikk teljes verziója megtalálható itt.
Amíg csak a túlzott antidepresszáns-használatot kritizálta és a gyógyszeripar vadhajtásait igyekezett nyesegetni, azt gondolhattuk, hogy Szendi Gáborból egy magyar Ben Goldacre válhat. Olyan orvos-újságíró, aki racionalitással és logikával veszi fel a harcot azok ellen, akik anyagi haszon reményében keltik a tudományosság látszatát. Sajnos az elmúlt időszak azt bizonyítja, hogy Szendi nem ezt az utat választotta, hanem pont a Goldacre által leginkább kritizált csoport, a táplálkozástudósok prominens magyar képviselőjévé vált Paleolit táplálkozás című könyvével.
A "tuti" diéta keresése, az egészséges táplálkozást garantáló tanácsadás igénye mára hatalmas piacot generált, és Szendi jól mérte fel, hogy a Nyugaton terjedőben levő, honlapok tízezrei által protezsált paleolit diétát még senki nem karolta fel Magyarországon. A könyv ügyesen kelti a szakkönyv illúzióját, igazi adatcunamit zúdít az olvasójára, és állításait látszólag szakirodalmi referenciák százaival igazolja.
Mielőtt azonban elrohanunk a közeli könyvesboltba beszerezni a "Frédi és Béni" DVD-t, hogy ellessük Vilma tuti receptjeit, nem árt egy kicsit jobban megkapargatni azt a bizonyos "tudományos" felszínt.
A "paleolit táplálkozás" alaptézise szerint régenmindensokkaljobbvolt a paleolitikum során az emberi faj tökéletesen adaptálódott a környezetéhez, elsősorban táplálkozási szokásait tekintve, s minden változás, ami azóta következett be, táplálkozástani szempontból katasztrófa.
A könyv érveinek alfája és omegája, hogy "az emberi genom kb. 40 000 éve alig változik" (32. o.), így nem volt alkalmunk alkalmazkodni az olyan táplálékokhoz, amelyek azóta jelentek meg az étrendünkben. Az érv milliók kedvenc esti olvasmánya, a méltán világhírű "Paleolit Newsletter" egyik számából származik; a gond csak az vele, hogy nem igaz. Alapszintű biológiai ismeretek birtokában is elgondolkoztató kellene legyen, hogy ezek alapján az Afrikából kivándorló modern ember, miközben meghódította a Föld legkülönbözőbb zugait, genetikailag "alig" változott, vagyis egy inuit és egy busman közt megfigyelhető különbségek nem, vagy csak "alig" genetikai eredetűek.
A helyzet persze nem ez; a napról napra bővülő genomi információknak köszönhetően egyre világosabban látjuk, hogy az emberi génkészlet folyamatosan változik. Sőt, a paleolitikum óta gyorsulóban van a genom változása: az egyre nagyobb lélekszámú emberi populációk egyre több génvariáns (allél) kialakulását, majd elterjedését teszik lehetővé1. Számos olyan allélról tudunk, amely az elmúlt párezer év során jelent meg és terjedt el nagy sebességgel23. Ezek közül sok a helyi körülményekhez való alkalmazkodásban segített, például az adott területen gyakori kórokozók ellen nyújtott védelmet4, de számos olyan esetről is tudunk, ahol a táplálkozási szokások vagy szexuális preferencia teremtették meg a feltételeit az evolúciós változásnak5.
Miért is fontos tehát, hogy megfelelően táplálkozzunk? Természetesen, hogy sokáig és jól éljünk. Szendi lefutja az öregedéssel kapcsolatos kötelező köröket: míg az ókori átlagember harminc-negyven évben reménykedhetett, ma Nyugaton nyolcvan felett van a várható évek száma, jelentős részben a korai halálozás visszaszorításának köszönhetően.
Viszont, ha ma már most is kétszer annyi ideig élünk, mint akár csak másfél évszázada, miért kellene másképp táplálkoznunk, különösen annyira másként, mint azt Szendi propagálja? A látszólag nehezen áthidalható logikai szakadékot merész ugrással venné a paleolit táplálkozás magyar apostola: "a jóléti társadalmak bősége tehát olyan környezeti feltételeket teremtett, amelyben a "szaporodj gyorsan és halj meg korán" programja indult be." (29. o.). Csakhogy a valóságban épp a valóban rövid élettartam az, ami erre a programra kondicionálna egy fajt: ha biztos, hogy az egyed nem él sokáig, akkor nyilván muszáj hamar szaporodnia. Azok, akik nem így tesznek, azok nem örökítik tovább génjeiket.
Az idézett okfejtés (az élettartam és a szaporodás közti negatív összefüggés) egyébként állatkísérletek eredményeit igyekszik egy az egyben alkalmazni emberre, ám egy kritikus ponton megbicsaklik: az empirikus adatok nem támasztják alá. Demográfiai adatok statisztikai elemzése rendre azt mutatja, hogy a szervezet öregkori hanyatlása nem nyúlik egyre hosszabb időszakra, hanem egyszerűen későbbre tolódott6. Ez persze nem azt jelenti, hogy az idősek számával párhuzamosan ne nőtt volna meg az öregkorra jellemző betegségek gyakorisága, de ezzel együtt ma egy átlagos nyolcvanéves kb. ugyanúgy él, mint néhány évtizede a hetvenévesek.
Ettől persze még nem mindegy, hogy miből és mennyit eszünk, mértékletes és egészséges táplálkozással hosszú éveket adhatunk az életünkhöz. Ugyanakkor az utóbbi időben terjedő kalória-fetisizmus, amely a hosszú élet titkát a bevitt kalóriamennyiség drámai csökkentésében véli felfedezni, tudományos szempontból egyelőre meglehetősen bizonytalan lábakon áll. S bár Szendi korrektül ismerteti a túlzott fogyókúrázás potenciális veszélyeit, érezhetően maga is a kalória-restrikció mellet tör lándzsát.
Az okinawai élettartam-adatok kétségtelenül figyelemreméltóak, ugyanakkor nem tudjuk száz százalékos bizonyossággal értelmezni őket. Más megfigyelések ugyanis azt sugallják, hogy a kalóriabevitel csökkentésének hatásai fajspecifikusak7 és idős korban veszélyesek is lehetnek8. Nem mindegy például, hogy melyik komponensét hagyjuk el a muslicák tápjának, ha azt szeretnénk, hogy tovább éljenek: a fehérjemegvonás sokkal nagyobb hatású, mint a cukormentes diéta9 . Kérdéses persze, hogy mindebből mennyi alkalmazható emberre is. Mindenesetre akad olyan, sokat idézett tanulmány is, amelyben hosszú ideje kalóriarestrikciós diétán élőket vizsgálva arra jutottak, hogy pont a fehérjebevitel növelése az, ami csökkenti az élettartalmat10. Ezt látszik igazolni az a vizsgálat is, amelyben közel négyszázezer ember étkezési szokásait vizsgálva a húsfogyasztás és az elhízás közt fedeztek fel (pozitív) összefüggést11- Atkins-diétások, szevasztok! Mindezek azt igazolják, hogy bár Szendi szeret azzal kérkedni, hogy ő a nyugati táplálkozás tudományos kritikáját végzi, az általa hirdetett fehérjedús paleolit diéta igazolásához csak a könyvtárnyi, ellenkező előjelű eredményekről beszámoló irodalom elhallgatásával lehet eljutni.
Miután felvezette, hogy miért is lenne jó sürgősen változtatni táplálkozási szokásainkon, Szendi arról győzködi olvasóját, hogy táplálkozásának főbb összetevőitől kifejezetten óvakodni kellene. Az alkalmazandó ökölszabály egyszerű: minden, ami gabonafélékből készül, káros, mert "az emberi szervezet az evolúció során nem készült fel az állandó, nagy szénhidrátterhelésre" (39. o). Ergo a kenyér rossz, a mezőgazdaságra való áttérés pedig igazából titkos sötét foltja fajunk történetének. Valamennyire inkoherens módon csak a zab kap felmentést Szendi értékelésében a gabonafélékre vonatkozó általános megbélyegzés alól: a magyarázat szerint ebből hiányzik a glutén nevű fehérje, vagyis gluténérzékenyek is fogyaszthatják. Ez önmagában rendben is lenne, de arra mégsem ad magyarázatot, hogy a zab szénhidráttartalma miért is paleolitdiéta-kompatibilis... És persze az is furcsa, hogy az evolúciós összeférhetetlenség hangsúlyozása után a fejezet számos bekezdése van az előbbiekkel nem éppen összhangban levő érvre felfűzve: minél régebben folyik a mezőgazdasági termelés egy-egy térségben, az ott élők annál inkább alkalmazkodtak a gabonafélék fogyasztásához genetikailag is.
Szendi a gabonafélék károsságát azzal igyekszik bizonyítani, hogy a rendelkezésünkre álló csonttani leletek szerint a mezőgazdaságra való átállás körülbelüli időpontjában az emberek "összementek", vagyis több centiméternyi csökkenés következett be az átlagos testmagasságban. Ez tény, viszont két esemény együttes előfordulása még nem jelent ok-okozati viszonyt. Valamiért a jelenség legkézenfekvőbb magyarázatát Szendi nem említi meg: a mezőgazdaság elterjedését lehetővé tevő felmelegedés egyfajta globális evolúciós tényezőként is működött, lehetővé téve a kisebb testméret elterjedését, a Bergman-szabálynak megfelelően. (Valami hasonló figyelhető meg napjainkban Szt. Kilda szigetén, ahol a Soay birkák mérete kezdett lecsökkenni az utóbbi években. Ennek magyarázata az, hogy a klímaváltozással járó enyhébb éghajlat kedvezett a kisebb, télire kevesebb zsírt felhalmozó állatok életbenmaradásának12.) Ezt támasztja alá, hogy ismereteink szerint ez a csökkenés nemcsak Mezopotámiában és Európában játszódott le, hanem ezzel párhuzamosan Ázsiában is, vagyis a táplálékösszetételtől független, globális jelenség volt.
A gabonafélék mellett a tej, mint "emberi fogyasztásra alkalmatlan" produktum van még főgonoszként kipécézve. Ami különösen érdekes, hiszen az emberiség történetében minimum háromszor terjedt el különböző földrajzi régiókban olyan mutáció, melynek eredményeként képesek vagyunk a csecsemőkor után is megemészteni a tejet1314. Szendi szerint azonban "ez nem jelent anyagcsereszintű alkalmazkodást a tehéntejhez" (89. o.). A paleolit-logika szerint ez a mutáció csak a kisebbik rossz elvén jelent meg (vagyis a nagy éhínségek közepette a halál és az életben maradás közti különbséget jelentette, hogy egy törzs képes volt-e fogyasztani a tejet), de összességében, normális környezetben egészségkárosító hatású. Csakhogy, ha nem jelentene komoly evolúciós előnyt (igen, anyagcsereszintűt is) a mutáció, aligha terjedhetett volna el ekkora területen, ekkora sebességgel. Ráadásul, a fejezetben hosszan bemutatott igazán súlyos hatások közül egyiket sem igazolja egyértelműen a szakirodalom.
A tejfogyasztás nem növeli a halandóságot15, nem hozható összefüggésbe sem a szív- és érrendszeri megbetegedések gyakoriságának növekedésével16, sem a mellrákéval1718. Sőt, számos meta-analízis (több tanulmány eredményeit összesítő vizsgálat) jutott ellenkező eredményre1920.
Természetesen van, aki genetikai okokból érzékeny bizonyos élelmiszerek fogyasztásra, és ilyenkor indokolt az óvatosság. De kérdés, hogy ebből logikailag az következik-e, hogy mindannyian lemondunk adott táplálékforrásokról? A sóról szóló fejezetben Szendi maga is elismeri ennek az abszurditását: "de mit szólna az olvasóm, ha központilag [...] betiltanák a mogyorót, mert egy allergológusnak több betege meghalt tőle anafilaxiás sokkban?" (163. o.). Ennek alapján még érthetetlenebb, hogy a könyv miért szentel teljes fejezeteket a gabona és a tej démonizálásának, miközben például a magyar társadalom többsége se nem gluténérzékeny, se nem laktóz-intoleráns.
Nincs szándékomban Szendi minden állítását kétségbe vonni, hiszen számos esetben igaza van. A só túlzott restrikciója, vagy a napfénytől való szélsőséges ódzkodás inkább növeli, mint csökkenti a megbetegedések kockázatát. Az omega-3 zsírsavak sokkal egészségesebbek és fontosabbak, mint az omega-6 családba tartozó társaik, és a koleszterinről is tudjuk, hogy nem fekete-fehér vele kapcsolatban a kép: különböző formáinak egymáshoz viszonyított aránya az, ami az egészségügyi szempontból mérvadó. Viszont az apró részigazságok egy bizonytalan valóságú alaptörténetre vannak erőszakkal felfüggesztve, érezhetően azzal a céllal, hogy elfedjék annak gyenge pontjait.
A valódi tudományos kritika hiányát akkor is tetten érhetjük, amikor épp nem a paleolit diétáról van szó. Szendi számos unalomig megcáfolt "elmélet" lelkes vezérszurkolójaként mutatkozik be. Például Linus Pauling C-vitamin fetisizmusa (26. o.) éppúgy pozitív tükörben jelenik meg, mint Pusztai Árpád botrányos metodikájú GMO kísérletei (46. o.). De előkerül a "vízimajom-elmélet" is (162. o.), ami ugyan Magyarországon Csányi Vilmos munkásságának köszönhetően igencsak népszerű, de az antropológusok világszerte legalábbis szkepticizmussal tekintenek rá.
Összességében végezetül elsüthetjük az ilyenkor jól bevethető közhelyet: ami jó Szendi könyvében, az nem új, ami pedig új, az nem jó. Az egészséges életmód alappillérei továbbra is a mértékletesség és a rendszeres testmozgás maradnak. Egy másik táplálkozásguru (ha valaki csak ilyenekre hallgatna), Michael Pollan szerint: "Együnk ennivalót. De ne sokat. És főként zöldségeket. [...] Ne együnk olyasmit, amit az ükanyánk nem ismert volna fel ennivalóként."
A hivatkozott irodalom:
1 Hawks J, Wang ET, Cochran GM, Harpending HC, Moyzis RK (2007) Recent acceleration of human adaptive evolution. PNAS 104: 20753-20758.
2 Voight, B. F., Kudaravalli, S., Wen, X., Pritchard, J. K. (2006) A map of recent positive selection in the human genome. PLoS. Biol. 4, e72.
3 Barreiro LB, Laval G, Quach H, Patin E, Quintana-Murci L. (2008) Natural selection has driven population differentiation in humans, Nat Genet. 40(3), 340-5.
4 Barreiro LB, Quintana-Murci L. (2010) From evolutionary genetics to human immunology: how selection shapes host defebce genes. Nat Rev Genet 11, 17-30.
5 Laland KM, Odling-Smee J, Myles S (2010) How culture shaped the human genome: bringing genetics and the human sciences together. Nat Rev Genet 11, 137-148-
6 Vaupel JW (2010) Biodemography of human ageing. Nature 464, 536-542.
7 Mockett RJ, Cooper TM, Orr WC, Sohal RS (2006) Effects of caloric restriction are species-specific. Biogerontology 7(3): 157-160.
8 Morley JE, Chahla E, Alkaade S (2010) Antiaging, longevity and calorie restriction. Curr Opin Clin Nutr Metab Care 13(1): 40-5.
9 Mair W, Piper MDW, Partridge L (2005) Calories Do Not Explain Extension of Life Span by Dietary Restriction in Drosophila. PLoS Biol 3(7): e223.
10 Fontana L, Weiss EP, Villareal DT, Klein S, Holloszy JO. (2008) Long-term effects of calorie or protein restriction on serum IGF-1 and IGFBP-3 concentration in humans. Aging Cell. 7(5):681-7.
11 Vergnaud AC, Norat T, Romaguera D, Mouw T, May AM et al. (2010) Meat consumption and prospective weight change in participants of the EPIC-PANACEA study. Am J Clin Nutr 92(2):398-407.
12 Ozgul A, Tuljapurkar S, Benton TG, Pemberton JM, Clutton-Brock TH, Coulson T. (2009) The dynamics of phenotypic change and the shrinking sheep of St. Kilda. Science 325: 464-467.
13 Tishkoff, SA, Reed, FA, Ranciaro, A, Voight, BF, Babbitt, CC et al. (2007) Convergent adaptation of human lactase persistence in Africa and Europe. Nat Gen 39: 31-40.
14 Enattah NS, Jensen TG, Nielsen M, Lewinski R, Kuokkanen M, et al. (2008) Independent introduction of two lactase-persistence alleles into human populations reflects different history of adaptation to milk culture. Am J Hum Genet 82(1): 57-72.
15 Bonthuis M, Hughes MC, Ibiebele TI, Green AC, van der Pols JC (2010) Dairy consumption and patterns of mortality of Australian adults. Eur J Clin Nutr 64(6):569-77.
16 German JB, Gibson RA, Krauss RM, Nestel P, Lamarche B, van Staveren WA, Steijns JM, de Groot LC, Lock AL, Destaillats F (2009) A reappraisal of the impact of dairy foods and milk fat on cardiovascular disease risk. Eur J Nutr 48(4):191-203.
17 Parodi PW (2005) Dairy product consumption and the risk of breast cancer. J Am Coll Nutr 24(6 Suppl): 556S-68S.
18 Moorman PG, Terry PD (2004) Consumption of dairy products and the risk of breast cancer: a review of the literature. Am J Clin Nutr 80(1): 5-14.
19 Pfeuffer M, Schrezenmeir J. (2007) Milk and the metabolic syndrome.
Obes Rev. 8(2): 109-18.
20 Elwood PC, Givens DI, Beswick AD, Fehily AM, Pickering JE, Gallacher J (2008) The survival advantage of milk and dairy consumption: an overview of evidence from cohort studies of vascular diseases, diabetes and cancer. J Am Coll Nutr 27(6): 723S-34S.
