Kolozsi oknyomozó újságíróként dolgozott Szegeden a kilencvenes években, és úgy tűnik, (sokk)élményei legalább két regényre elegendő művészi munícióval látták el. Mindjárt két főhőse is van, ők azok, akik a Ki köpött a krémesbe? és a Mi van a reverenda alatt? lapjain a legmagasabb szintekig elérő, csavaros bűnügyeket – úgy-ahogy - felgöngyölítik. A szocializmus krimijeiben a rendőrség volt az egyetlen, szent és sérthetetlen bűnmegoldó szerv, monopóliuma azonban a rendszerváltással megszűnt. Kolozsi kitartó kopói újságírók, „minden lében két kanál” jellemek, személyiségük mint a tűz és víz, ám szívósságuk, bátorságuk és tántoríthatatlanságuk azonos. Általában több lépéssel a rendőrség előtt járnak, gyorsabbak és hatékonyabbak a hatóságoknál.

Egyikük Novák Gábor, aki igazi duhaj: mértéktelen alkoholfogyasztása alapvetően határozza meg jellemét, vedelés-etűdjei végigsorjáznak a regény szinte minden lapján. Hol söröket dobál be sötét kocsmák mélyén egymagában, félúton egyik helyszíntől a másikig, hol lepusztult szórakozóhelyeken tequilázik kurvák, kétes egzisztenciájú informátorok, félvilági alakok társaságában, hol töménytelen mennyiségű borral juttatja magát önkívületi állapotba (ez a motívum az egyik találkozási pont a skandináv krimikkel, ahol a nyomozók szintén előszeretettel viszik túlzásba a szeszelést).

Ellenpontja a valamivel idősebb és higgadtabb Lakan Péter, akinek azért szintén akad a múltjában sötét folt (az alkoholt ő sem veti meg). A perspektíva kettős: Gábor a regények narrátora, ő beszél egyes szám első személyben, gyakoriak azonban a nézőpontváltások, ilyenkor Péter szemével látjuk az eseményeket, sokmindenről értesülünk úgy, hogy csak ő van jelen, személyes érzelmekkel és gondolatokkal. A főhősök egymás nélkül nem sokra jutnának, munkamódszereik kiegészítik a másikét, máskor viszont nagyon hasonlóvá válnak egymáshoz (például amikor szorult helyzetükben erőszakkal kénytelenek rendet tenni).

Kolozsi első műve, a Ki köpött a krémesbe? 2011-ben jelent meg. A balkáni háború által fizikailag és erkölcsileg megtépázott közeg – alvilág, bűnüldözés és civilek tanyája egyaránt – olyan szövevényes és könyörtelen bűnügyet kínál tálcán az újságíró-nyomozóknak, amitől nemcsak a karrierjük, de az életük is komoly veszélybe kerül. Kolozsi nem szépeleg, akkor sem, ha a háború morálisan amortizáló hatásáról beszél: többek között a szerbek embertelen rémtettei is elborzasztó részletességgel idéződnek fel a szereplők visszaemlékezéseiben. Van itt minden, fetrengés a bűnben, gyilkosság, árulás, súlyos önbüntetések. A regény lényegében megtörtént események rekonstruálása, Magda Marinkóra például igen könnyű ráismerni, hiába neveztetik Mirko Tudornak, de a legyilkolt Pongrácz-família is kétsételenül azonos az 1994-ben megölt Z. Nagy Bálint cukrásszal (innen a sejtelmes cím) és családjával. Anélkül, hogy poént lőnék le: Kolozsi elképzelései vadul hangzanak, de egyáltalán nem egyedülállóak. Többen osztották annak idején azt a véleményt, hogy Marinko csak egy bábu, és a Z. Nagy família lemészárlását valójában a legmagasabb körök fegyverkereskedelemmel kapcsolatos érdekei diktálták. Hogy hogyan, és ki mozgatja a háttérből a szálakat, a könyv mesélje el, és ne egy kritika. Elég az hozzá, bűnből van elég, de ahogy egy tisztességes hard bolied krimitől elvárható, az igazi bűnhődés elmarad (a valóságban a mai napig nem tudni, kik követték el a vérengzést – Marinkót a Z. Nagy-gyilkosság vádja alól felmentették).

A Ki köpött a krémesbe? után idén jelent meg Kolozsi következő, valóságos események által inspirált, 300 oldalas hard-boiled krimije, a Mi van a reverenda alatt?, címében ismét egy kiegészítendő kérdő mondattal (lehet, hogy ezek védjeggyé válnak majd?). A Magda Marinko-ügy után a mostanában egyre több kínos kérdésre válaszolni kénytelen katolikus egyház viselt dolgait vetette papírra: egymásra utalt főhősei ismét fáradhatatlanul loholnak suhogó barna reverendák nyomában, hogy aztán olyan szuroksötét titkokra derítsenek fényt, amilyeneket még nem látott ez a kis ország. Az iszákos Gábor és az első regény óta a Hit Gyülekezetét is megjárt Péter a megszokott, cseppet sem színpompás szegedi miliőben üti bele az orrát abba, amibe épeszű ember nem tenné, és próbál újra megfejteni csavaros, életveszélyes bűnügyeket. Homályos szerkesztőségi szobákon, steril bankhelyiségeken, kocsmatúrákon, alterrockkoncerteken keresztül vezet útjuk a megrázó megfejtésig, a regény pedig szerencsére nem satnyul elnyűtt pedofildrámává, ahogy a pajkos cím utalása alapján talán várható. A kificamodott morált a bűnösök bűnhődésével persze itt sem lehet tökéletesen helyrerántani.„A regény szereplőinek nincs köze a mai magyar valósághoz” – olvashatjuk a könyv legelején. Hát persze, éppen úgy, ahogy az első esetében sem volt.