Szabó T. Anna határfeszegetésekről és gyerekkori szagtérképről, Takács Zsuzsa pedig a kimondás elementáris igényéről és egy sorsként osztályrészül jutó irodalmi családról is beszélt a Margó Irodalmi Fesztivál zárónapján.
Szabó T. Anna: A könyvem kulcsszava a szégyen
Fotók: Valuska Gábor, Posztós János
Szabó T. Anna új prózakötete, a Határ olyan szövegekből áll, amelyekben nehéz emlékek és meghatározó szag- és ízélmények keverednek a felnövés pillanataival. A személyes hangvételű, költői nyelvezetű könyvet tegnap délután mutatták be a Margó Irodalmi Fesztiválon, ahol az írót Török-Illyés Orsolya színművész kérdezte határátlépésekről, iskolai traumákról és megírnivaló családtagokról.
Bár két olyan művész ült egy asztalhoz, akiknek a határ szerepe meghatározta a fiatalkorát, már a beszélgetés elején kiderült, hogy a szó nem pont ugyanazt jelentette számukra. Szabó T. Anna nem álmodozott gyerekként a határátlépésről, egyrészt mert ragaszkodó típus, másrészt mert naiv volt. „Viszonylagos védettségben éltem, nem hallottam, csak éreztem a körülöttünk zajló dolgokat” – mesélte, felidézve, hogy családja fenyegetettségét azért érzékelte valamelyest, például emlékszik, hogy sokszor letakarták a telefont otthon a lehallgatásoktól tartva. A határfeszegetést másképp élte meg, a versekben, amikben rejtetten mégis megjelent az elzártság élménye. Első jónak tartott versét például félelemből nem jelentették meg, mert egy áttörhetetlen üvegfal motívuma tűnt fel benne.
Gyerekkori emlékei közül főleg az iskolai élményei kerültek szóba. Mint mondta, határozottan emlékszik például arra, hogy azt gondolta hétéves korában, „innentől kezdve telni fog az idő", ami valóban így is volt, mert nem szeretett iskolába járni. „Annyira féltem. Egy aljas talpnyalóvá váltam” – fogalmazta meg, hozzátéve, hogy tulajdonképpen az egész könyv kulcsszava a szégyen. Ezért sem merte újraolvasni gyerekkori naplóját írás közben. Viszont feltűnnek a szövegekben mindenféle szagok és érzetek is, amelyek egy része azóta már nem létezik. Szabó T. Anna szerint a kréta, a gázolaj és az izzadság például biztos szerepelne gyerekkorának szagtérképén.
A kötetben egyébként nagyon sok embernek emléket állított. Ennek kapcsán Török-Illyés Orsolya arról kérdezte, hogy tervez-e könyvet más családtagról is. Anna elmondta, hogy apai nagyapjának testvérét, Karcsit szeretné megírni, aki a család fekete bárányának számított bizonyos kártyabotrányok, művészi hajlamok és légiós múlt miatt. Nemrég előkerült egy láda tele a leveleivel és fotóival, amiket nemsokára „ki fog bogozni”. (Forgách Kinga)
Takács Zsuzsa szerint a kimondás végtelen optimizmusra vall
Takács Zsuzsát gyűjteményes kötetéről, a Vak Reményről Schein Gábor kérdezte a Margón, így a közönség két költő párbeszédének lehetett tanúja. E dialógus sajátos dinamikája, a hol komplementer, hol egymás hiányait megvilágító gondolatmenetek érzékeltették talán leginkább a kötet címadó allegóriájának talányosságát. Merthogy a Vak Remény egyszerre vak és látó, egyszerre azonos önmagával és két ikertestvérével, a Hittel és a Szeretettel, egyszerre tud a szeretetlenség keménységéről és a szeretni tudás kiszolgáltatott gyengeségéről.
Amint Takács életében, úgy költészetében is meghatározó erejűek a viszonyok és viszonyulások, melyek megteremtettek számára egy sorsként osztályrészül jutó irodalmi családot, melynek tagjai: Dosztojevszkij, Kafka, Pilinszky, Kertész Imre, Borbély Szilárd. Míg e szellemi rokonok Schein szerint azt kutatják, hogy Isten halála után mi történik a világban, Takács szerint tudni kell, hogy létezik a velü(n)k megtörténő botrányokon túli horizont is. A költőnő (még gimnazista korában Csokonainál végzetesen megszeretett) Vak Reményének arca egyszerre nyílt és maszkkal fedett: kételyektől sújtottan szeretne lehetőséget mutatni – akárcsak verseinek lelki szárazságtól gyötört Kalkuttai Teréze, aki önmagát fölszámolva gyakorolja hivatását. Takács hasonlóképpen misztikus, az odaadás nevében önmagát felszámoló, angyali figurának tartja Pilinszkyt is, akivel egyrészt kamaszkorában naponta találkozott a lépcsőházban, másrészt Harmadnapon című kötetéből életre szóló inspirációt merített.
Schein kérdésére, hogy költészetében miért rendkívül hangsúlyos a többes szám első személyben való megszólalás, Takács azzal az ars poetica súlyú válasszal reagált, hogy szövegei osztoznak az időben egymásra utaltak sorsában, ontológiai panaszként szólnak Istenhez. És míg újra és újra meggyötri a kétely, hogy érdemes-e alászállni létünk mélységeibe és szembenéznünk démonainkkal, a kimondás elementáris igénye mégis táplálja a bizalmat a megszólítottságban. Amint zárszóként kis, ironikus félmosollyal idézte Kafkát: rengeteg remény van, csak nem nekünk. (Szarka Judit)
