Szeretem a matekot az irodalomban – vallja meg Szabó Borbála, akit arra kértünk, keresse elő és mutassa meg az olvasóknak gyerekkori titkos füzetét. Nemcsak a füzet került elő – benne egy torzóként maradt regénnyel –, hanem egy napló is, melynek bejegyzései később a Margó-díj irodalmi longlistjére került Nincsenapám, seanyám című regénye cselekményét is inspirálták.
A kép egy iskolai fényképezésen készült, talán másodikban, és nyilvánvalóan kisfiúnak nézek ki rajta – hiába a fülembe erőltetett fülbevaló és a rózsaszín műszálas pulcsi. Olyannyira így volt ez, hogy egyszer, alsós koromban belém szeretett egy lány. Bátor lány volt, be is vallotta az érzéseit.
– De hát én lány vagyok!!! – mentegetőztem rémülten.
– Aha, persze – látott át ő a szitán –, akkor miért szólnak neked úgy a foci közben, hogy „Zoli, Zoli, passz!”?
Nem hitte el, hogy Bori vagyok. Végül meg kellett mutatnom a bokorban, hogy bugyim van és nem alsógatyám.
Ez a dolog valahogy az íróvá válásommal is összefüggött: mivel úgyse volt belém szerelmes egy fiú se, így ráértem más dolgokkal foglalkozni. Például olvasni és írni. Sokáig főleg könnyű irodalmat fogyasztottam, legnagyobb kedvencem volt Leslie L. Lawrence, Agatha Christie, és imádtam a Kaland-Játék-Kockázat sorozat „lapozgatós” regényeit. Természetesen, mikor írtam, ezeket a szerzőket és műfajokat másoltam. Modern Hamupipőke című, máig torzóként fennmaradt regényemben tizenegy év körüli hősnőm belekerül a híres mesébe, és ott rendet tesz. (Néha a kislány előránt egy 38-as Smith and Wesson-revolvert, ami nyilván Leslie L. Lawrence irodalmi hatása lehetett.) És írtam lapozgatós lovagregényt, ahol a Főhős Te vagy! Imádtam a matematikai szerkesztést, amit ez a műfaj megkövetelt – azóta is szívesen írok geometrikus szerkesztésű színdarabokat, prózát, filmet. Szeretem a matekot az irodalomban.
És ért egy elég szívfacsaró meglepetés is a tizenhárom éves naplóm olvasása közben. Ez éppen az az időszak volt, amiről olyan sokat írtam és gondolkodtam azóta (a Nincsenapám, seanyám című regényemben is ezt dolgoztam fel, bár a főhősöm ott kicsit idősebb), de akkor mintha semmit sem fogtam volna fel az egészből! Rettenetes jelenet zajlott le nálunk azon a szeptember 17-én, de a leírása az én naplómban így kezdődik: „Egész tűrhető volt ez a nap”, és láthatóan sokkal nagyobb gondot jelentett nekem, hogy tesin megrándult a bokám, minthogy részeg felnőttek garázdálkodtak a lakásunkban. Majd véleményem szerint jól végződik a nap, mert apukámtól kapok 600 forintot.
Jó is és kicsit ijesztő is, ahogy írjuk a múltunkat, újraéljük, átírjuk. És hogy már soha senki nem fogja megtudni, mi is történt azon a szeptemberi napon. Vagy hogy én mikor lettem író.
