Az Könyves Magazin őszi számában elindult Sorvezető című rovatunk, amelyben bevezetjük az olvasót oda, ahol még sosem járt. A könyvek kulisszái mögé. Így készül az irodalom - a címtől az utolsó mondatig. Most az első mondatot körüljáró cikk első részét olvashatjátok.
Hamis ígéret, a legfontosabb néhány szó, a szöveg magja, vagy csak egy túlértékelt reklámfogás. Tizenhárom író mesélt az első mondathoz való viszonyáról, saját első mondatai születéséről, és arról, hogy kinek az első mondatait irigylik, csodálják a leginkább.
Závada Péter
"Élek, s ez ritka alkalom." (Ahol megszakad)
Ha visszafelé olvassuk a verset, az első mondat a vers zárlata. Egy zárlat pedig nem lehet akármilyen. Így tehát az első mondatnak nehéz dolga van: egyszerre kell nyelvileg, képileg és hangulatilag is figyelemreméltónak lennie. Nem irigylem az első mondatot. És mégis, jelenleg talán Korpa Tamás és Kerber Balázs első mondatait irigylem a leginkább. Ez persze csak egy marnói értelemben vett irigység, ami hamar az olvasás fölött érzett örömmé oldódik.
Tóth Krisztina
"Fel akartam hívni valakit, de már megint foglalt a telefonfülke." (Pillanatragasztó)
A versnek többnyire van egy sűrűsödési pontja: egy kép, egy különös szófordulat. Ez a sűrűsödési pont többnyire a kész mű esetében is jelzi, honnan sarjadt ki a többi rész. Nekem gyakran a versek kezdő és zárómondatai jutnak először eszembe, innen építkezem tovább, vagy bontom ki visszafelé a többi sort. A verset indító mondat sugallatos és erős, mintha az ember egy leletre bukkanna, amiből csak egy darabka hozzáférhető a tudat számára. Néha értelmetlen darabka, használhatatlannak látszó apróság. A többit, a tulajdonképpeni verset aztán ki kell ásni türelemmel, óvatosan. Prózánál a kezdőmondatnak úgy kell szólnia, hogy az olvasó hirtelen belépjen a történet terébe, és ne akarjon sarkon fordulni, sőt, töprengve álljon, mint aki szokja a félhomályt. Vagyis hívogatónak és mégis idegennek kell lennie, és persze érdekesnek is, a mesterkéltség és kimódoltság látszata nélkül.
MEGJELENT AZ ÚJ Könyves magazin 2014/3.
Libri-Shopline, 2014, 104 oldal, 870 HUF/5 pont + 199 HUF
Mit találsz a magazinban? 5 exkluzív Gyarmati Fanni-fotó
Tévésorozatok és irodalom, Putyin és a legfontosabb orosz írók
Interjú Vámos Miklóssal, Háy Jánossal, Irvine Welshsel, Vlagyimir Szorokinnal
Szvoren Edina
"Délután esett." (Nincs, és ne is legyen)
Bár szeretem a beretvapengével kivágott első mondatokat, jó volna, ha nem ígérnének olyasmit, amit maga a mű nem tud beteljesíteni. És ez voltaképp minden mondatra igaz kellene hogy legyen: mivel mindent egyetlen műalkotás sem mondhat el, és amikor mondunk valamit, egyúttal hallgatunk is valamiről, mindig fönnáll a veszély, hogy a dimenziók illuzórikus kikerekítése közben a mondatot épp a nem elmondott mondatok hátországa teszi nagyot mondóvá vagy hamissá. Természetesen egy novellában, elbeszélésben a mondatnak ez a hallgatástartalma, holdudvara sokkal nagyobb, mint egy regényben, ott ezért a nagyot mondás veszélye is nagyobb, és az első mondat némileg hasonló fenomén, mint maguk a novellamondatok. Legalábbis ebből a „néma tartományból” néha iszonyatos nyomás tud nehezedni a mondatra. Herta Müller például mintha csupa első mondatból álló prózát írna. Egyébként kifejezetten vonz az a (más)fajta szövegépítkezés is, ahol a bekezdés egy kicsinyített novella – saját első és utolsó mondattal, ritmussal, ökonómiával, sőt ökológiával, sűrű és kevésbé sűrű mondatok hullámzó egymásutánjával. Irigyelni azokat az első mondatokat szoktam, amik tulajdonképpen mindent elmondanak előre, és amilyeneket sosem írok.
Krusovszky Dénes
"Mielőtt apámat kettéfűrészelték, úgy emlékszem, egészen boldog volt." (A fiúk országa)
Hogy milyen a viszonyom a saját első mondataimmal? Leginkább izgatottan várom őket. Sokszor már egészen körvonalazott az anyag, amit meg akarok írni versben vagy prózában, csak épp egy első mondat hiányzik, hogy neki tudjak fogni. Máskor meg csak a munka végén válik nyilvánvalóvá, hogy valahogyan másképp kell kezdenem, erősebben, mert a vége felé „billen” a szöveg. Olvasóként (és így nyilván íróként is) a leginkább az enigmatikus, de nem túlbonyolított, megkapó, de nem hatásvadász, emlékezetes, de a szöveg hátralévő részén nem eluralkodó első mondatokat szeretem, szeretném. Nem jó, ha túl nagy a súly rajta, nem itt dől el minden, de az sem szerencsés, ha túl könnyű átsiklani fölötte. Néha a legegyszerűbb üt meg a leginkább: „Ma nem mentem iskolába.” És máris kizökkent a világ menete. Vagy: „Volt idő, amikor sokat gondoltam az axolotlokra.” Ezzel pedig rögtön egy különös, idegen világba kerültünk. „Késő éjjel a törökszentmiklósi parkban ültem.” Hát ettől rögtön kiráz a hideg, mert mit is keres valaki késő éjjel egy parkban éppen Törökszentmiklóson? Ennek nem lesz jó vége. És még egy: „Szívélyes fölkérést kaptam, hogy csatlakozzam a zsigeri realizmushoz.” Elolvasom, és én is rögtön szeretnék csatlakozni hozzá. Éppen ezért már megyek is tovább, a kezdőmondat, mint csalétek, tehát bevált. Ugyanakkor a versekkel kissé mégis más a helyzet. Egyrészt a kezdő mondat és a kezdő sor gyakran nem esik egybe, s a kezdő sor mintha fontosabb lenne, mint a mondat, ha van mondat egyáltalán. Persze itt is meg kell, hogy ragadjon rögtön a szöveg, mégis, hiába a vers a rövidebb általában, a líra esetében mégis egy lassabb és kiszámíthatatlanabb folyamat, amíg beavatottá válik az olvasó. Kicsit olyan, mintha az olvasó a költővel együtt írná a verset, legalábbis ott állna a válla fölött, amíg az gépel, és figyelne, olykor közbe-közbeszólna. Egy vers kezdő sorához tehát biztosan két aktív ember kell, ilyen értelemben valóban: „A kezdő sort soha nem én / írom, aztán a többire / is csak engedélyt adok.” Illetve, remélem, kapok.
Gergely Ágnes
"Teljesedjék be a sorsunk: elmondom neked ezt a történetet." (Két szimpla a Kedvesben)
Életem első mondatát – versmondatra gondolok – későn írtam le, huszonnyolc évesen. Addig – tizenhét éves koromtól – csak fordítottam. A csak arra vonatkozik, hogy múlt az idő, és én rettegtem attól, hogy önállóan írjak. Mégis, sokat köszönhetek a fordítás művészetének. Bátorságot például. Első versem egy festőről beszélt, aki szürkének látja az alkonyatot, a tájat, a tárgyakat és az ütést: „és addig mélyült szürke ecsete / ameddig képtelen a fekete.” A verset később átírtam, de ezt a két sort most is szeretem. Hogyan születnek ezek a mondatok – sohasem tudtam megfigyelni. Több író első mondatára féltékeny vagyok, a legjobban Gabriel García Márquez Száz év magányának kezdőmondatára. Az a mondat sokáig álmomban is kísértett. A tragédiaérzet az idő többszörös vetületében jelenik meg, szinte eljut a teljes megsemmisülésig. Az olvasót is leteperi, megsemmisíti. Gyönyörű.
Szécsi Noémi
"Amikor tizenhat éves lettem, apánk értésemre adta, hogy ezentúl húgomnak kell hívnom a nővéremet." (Gondolatolvasó)
Az erős első mondat éppen olyan pszichológiai hatással tud lenni az íróra, mint a jó cím: már ez a néhány szó magabiztosságot adhat, lendületet a mű továbbgondolásához. Ennek ellenére az első mondatot gyakorta nem a munka kezdetén dobja fel a víz, nem egyszer előfordult, hogy már mélyen benne jártam az írásban, amikor leírtam azt a mondatot, amely aztán a regény legelejére került.
A legutóbb viszont az éjszaka közepén sugallatszerűen jelent meg előttem az, ami a legutóbbi regényem, a Gondolatolvasó első mondata lett. Hajnali kettőkor fel kellett kelnem, és kirohannom a konyhába, hogy feljegyezzem a szavakat, amelyeket Fülöp „mondott” nekem, mert egy dolog biztos: a jó első mondat sosem jön kétszer. A felejthetetlen első mondat – ha mogyoróhéjban is, de – hordozza az azt leíró szerző munkásságának alapgondolatát. Ezért a kortárs magyar irodalom egyik legemlékezetesebb első mondata számomra az, amellyel Parti Nagy Lajos kezdi A test angyalát, „Margittay Edina még soha nem volt egymáséi” – egyszerű, de ígéretes, csavaros és abszurd. De itt villan eszembe, hogy felvételemet az angol szakra is egy felejthetetlen első mondatnak köszönhetem, vagyis annak, hogy az éles helyzetben saját magamat is meglepve fel tudtam idézni a vizsgabizottságnak a Büszkeség és balítélet kezdő mondatát.
A cikk eredetileg a Könyves Magazin őszi számában jelent meg.
