Fotó: Valuska Gábor
Tavaly februárban hirtelen egy verseskötet ugrott az eladási listák élére, pedig verseskötettel ilyen nagyon ritkán szokott megesni, főleg a megjelenése után egy évvel, teljesen váratlanul. Simon Márton Polaroidok című kötetéért sokan rajonganak, a Tumblr-en elképesztő mennyiségű idézetet gyűjtenek belőle az olvasók, sőt volt, aki magára is tetováltatta néhány verssorát.
Simon első verseskötete 2010-ben jelent meg Dalok a magasföldszintről címmel, újrakiadására pedig 2014-ben került sor. Úgy nézett ki, hogy kis lépésekkel elindul a sok újdonságot nem rejtegető klasszikus költői pályán, majd 2011-ben fellépett élete első slam poetryjén a Margó Irodalmi Fesztiválon. Győzködni nem kellett, de eléggé izgult, remegett a hangja, gyűrögette a papírját, próbálta eltalálni, milyen messze álljon a mikrofontól, milyen hangerővel szólaljon meg, illetve egyáltalán hogyan szólaljon meg, hogy hallják. Az első fellépés sikeres volt, mert a többi versenyzőtől eltérően közelítette meg a háromperces előadást, színes nyelvhasználat jellemezte, a nyelvi regiszterekbe könnyen beleolvadt, és még a verstanról is tudott mindent. Már ott látszott, hogy Simon megjelenésével felerősödik a hazai slam poetry költészeti hagyománya.
A slam poetry történetét sokan 2006-ra, egy Műcsarnokbeli műsorra vezetik vissza. Tehát csak jövőre lesz tízéves a műfaj, ami mára egyfelől erős, fiatalokkal teli underground közösség lokális sztárokkal, másfelől irodalmi showbiznisz, ami az egész országba szállítja a rímbe szedett kontentet falunapoktól a fesztiválokon át a színházakig. A slam poetry gyorsan eljutott odáig, hogy sokaknál kiverje a biztosítékot, az elmúlt hónapokban nem volt olyan hét, hogy ne vitatkozzanak róla valamelyik kulturális oldalon, pedig ez az egyik legdemokratikusabb műfaj, hiszen az eredeti szabályok szerint minden slammernek három perce van, hogy elmondja a szövegét, a közönség pedig értékel, visszajelez. A slam nem irodalom, hanem szöveg és előadás egyszerre, ezért a közönség reakciója nélkül nem is működik.
A slam folyamatosan dönti meg saját országos csúcsait, telt házas Trafó-estekkel, országos egyéni- és csapatdöntővel, miközben még a legjobb fellépők is folyamatosan tanulják a műfajt.
Simon Márton kettős életet él: van egy magányos, szorongó, kétkedő alkotói énje, amit mondjuk a Polaroidokkal lehet azonosítani, és van egy, a közönség elé bátran kiálló, lendületes, provokatív, viccelődő személyisége, amit a slam poetryből ismerhettünk meg. A kettő látszólag békésen megfér egymás mellett, de azért nem problémamentes a viszonyuk – erről is beszélgettünk vele.
2011. április 14., Corvintető, első slamed.
Azt sejtettem, hogy nem feltétlenül leszek nagyon jó, arra nem számítottam, hogy annyira béna leszek, amennyire. Furcsa pillanat volt. A szöveg megvan, utána el is mondtam még párszor, de a konkrét estéből szinte csak villanásokat tudok felidézni. Viszonylag korán kerültem sorra, ezt például tudom, mert nem örültem, szerettem volna a kör végére maradni.
2010-ben már megjelent az első köteted, a Dalok a magasföldszintről, folyóiratokban jelentek meg verseid, kaptál díjat, mégis átlépted a saját komfortzónádat. Mi izgatott akkor a slam poetryben?
Az ismeretlen terep. Amennyi a slamből akkor látható lett számomra, mindenképp szimpatikus volt: laza és tökös, friss, na meg a színpad és az adrenalin. Ráadásul ezek többnyire kompetitív helyzetek, ami megint csak újdonság volt, hogy itt lehet villogni. Egyszer csak azt mondják, hogy mutasd meg, mit tudsz. Ilyen helyzetbe irodalmárként soha nem kerülsz. Már kiállni kihívás, az, hogy ez nem egy felolvasás, ahol csak le kell darálnod négy-öt verset, hogy mehess a fröccsödért. Ez így, egyben, kurva érdekes volt.
Könyves magazin 2015/2.
LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2015, 92 oldal, 10 pont + 199 Ft
Egy elsőkötetes költőnek nyelvileg, költészetileg mi volt izgalmas a slamben?
Tíz éve Babiczky Tibortól [a Magas tenger szerzője – a szerk.] kaptam meg ajándékba névnapomra Parti Nagy Lajos Grafitneszét, mert az ő példánya olyan régóta volt nálam kölcsönbe, hogy azt mondta, inkább kapok tőle egyet. Az Esti krétát addigra már ronggyá olvastam, viszont ezek sosem látszódtak a szövegeimen, mert úgy éreztem, hogy a verseimben nincsen helyük, hogy részemről ez ott nem is lenne önazonos. Viszont kiderült, hogy a zsonglőrködésnek, truvájkodásnak és túlhajtásnak is megvan a helye, mert bekerültem egy közegbe, ami ezt evidenciaként kezelte.
A hagyományos költő – ez az eposzi jelződ a slam közösségben. A név utal rá, hogy a slammereknek költő voltál, az irodalmároknak meg slammer. Mit jelent neked most ez a megnevezés?
Aki azt mondogatja magáról, hogy outsider, az többnyire pózerkedik, vagy simán csak marha béna, bár ettől függetlenül tényleg passzolni bárhova nekem baromi nehéznek tűnik. Elég sokat köszönhetek ennek az eposzi jelzőnek, szóval igaziból nincs bajom vele.
A Budapest Parkban adtad elő A hagyományos költő című slamed, amit (utóbb) tíz-tizenkét sorral meghúztál a fellépéseken. Verseket nem igazítanak az előadáshoz vagy a közönséghez, ez lehet az egyik alapvető különbség slam és vers között? A slamet a végletekig lehet alakítani a közönséghez?
A szöveget nem elsősorban azért írtam át, mert láttam, hol nem nevetnek, hanem érezhető volt, hogy néhol egyszerűen elfárad. Az ilyet jobb elengedni, szóval ez szerintem csak egy sima húzás volt. A közönséghez ténylegesen igazodni viszont csak apró részletekben szabad, aktualitások vagy plusz sorok betoldásával, helységnevek cseréjével stb. Ezek még az előadásnak is jót tesznek – bár tényleg olyasmik, amit sosem csinálnál egy verssel. Az alapvető különbség pedig szerintem minden esetben az előadás.
A slam poetry esetében fontos, hogy egy színpadon, közönség előtt előadják, a versnél csak az számít, amit leírtak és megjelent. A Dalok a magasföldszintrőlt vagy a Polaroidokat meg tudnád húzni ilyen radikálisan?
A Dalokhoz valamilyen formában kénytelen voltam hozzányúlni a második kiadásnál (mert át kellett tördelni), és eközben felmerült, hogy újraírhatnék egy-egy verset. Végül arra jutottam, hogy ez maradjon ilyen, és majd szeretnék ezeknél jobbat vagy sokkal jobbat. A közmondásos Szabó Lőrinc-i fiatalsághamisítást kissé túl erősnek érzem, én mindössze nem akartam úgy tenni, mintha tíz éve is azt tudtam volna, amit most. Egyetlen versben lettek csak végül számottevő változtatások, ami gyakorlatilag elviselhetetlenül rossz volt. A Polaroidokhoz talán még ennyire sem mernék hozzányúlni, annyira elszakadt már tőlem is, ilyen értelemben majdhogynem érinthetetlenné vált. Ami, ha lehetek őszinte, halálosan fárasztó, mert van, hogy szinte csak a hibákat látom belőle. Sok mindent kicserélnék már, változtatnék, finomítanék, de nem lehet, nem kezdhetem el újraírni ezt sem.
Azt mondod, az első köteted óta nőttél fel. Mi történt a Polaroidok óta? Ha az első a felnövés korszaka, akkor mi a következő szakasz?
A Dalok után Walesbe költöztem, melós lettem, az egy másik élet volt. Fenntartottam magam, rengeteget voltam egyedül, igyekeztem minél több dolgot megtanulni. Volt egy működő mindenem – hihetetlen érzés kijönni a fizetésedből. Utána persze minden más lett itthon is, ezt zárta le a Polaroidok kötet.
Azóta néhány változóan sikerült verskísérlettől eltekintve a slamre került a hangsúly. Elkezdtem mindenestül komolyan venni: megtanultam fejből a szövegeim, írtam egész sor újat, koncepciózus, beszólogatós, néhol vérlázítóan ízléstelen darabokat. Valószínű lett, hogy még sokszor ki fogok állni a színpadra, ezért pontosan tudnom kell, ott mi és hogy működik három percben.
Ki kellett találni a színpadon szereplő Simon Marcit, a hagyományos költőt Simon Mártonhoz képest?
Valamit mindenképp ki kellett találni, mert nem értettem az egészhez. Mondták már többen, hogy azért szerették meg a slamjeim, mert olyan aranyosan bénáztam a színpadon, és ez mennyire őszinte és trú volt. Ez nagyon-nagyon jó, persze, de elég kétélű. Az első Pilvaker miatt hirtelen meghívtak minket mindenhova, egy félév alatt többször léptem fel, mint előtte összesen, és ezért még fizettek is. Aztán amikor egy idő után elmúlt a „hú, de kurva jók vagyunk" érzés, akkor az maradt, hogy igaziból itt emberek azt várják tőlünk, hogy teljesítsünk. Lehet viccelődni, barátkozni, meg mindent, de egy színvonalas, fizetett produkciót hosszú távon nem lehet az aranyos bénaságra építeni.
Hogy lett az underground, kis közösségi slamelésből olyan produkció, aminek profi produkcióként fesztiválokon és színházban is meg kell állnia a saját lábán?
Van ennek egy technikai része, amit egyszerűen meg kellett tanulni azoktól, akiknek volt színpadi rutinja. Én gyakorlatilag – néhány erős előképtől eltekintve – Színész Bobtól és Saiidtól tanultam meg, többnyire élesben, hogyan kell kiállni egy színpadra. Előtte még gimnáziumi szavalóversenyen is csak egyszer voltam, ahol megbízható utolsó helyezettként végeztem a balfasz versválasztással meg a szörnyű előadással. Tizennégy évesen Az akasztottak balladája Villontól, el tudod képzelni. Egyébként kb. úgy történt, ahogy Szolcsányi Ákos írta nagyon jól : „Megijedni sincs idő". Nem volt. Azt mondták, hogy akkor kedd Orfű, szerda Kishegyes, csütörtökön verseny az Akváriumban, pénteken Orosháza, szombaton vissza Kishegyesre. Heti 5-6 fellépést letoltunk úgy, hogy előtte két hónappal a kutya sem tudta, kik vagyunk. Közben otthon éjszakánként egyfolytában a videóim néztem, és azt figyeltem, hol rontok, mi nem jó, melyik működik.
Hogy tudod ezt a sok fellépést, a rapsztár életet összeegyeztetni azzal, hogy más típusú szövegeket is írjál, elmélyedj, kísérletezz? A Polaroidoknak óriási sikere van, az irodalmibb, költőibb vonalat is várják tőled az olvasók.
Rapsztár… Ja. Hát, ez akkor működik jól, ha olyan szövegeket várnak tőlem, amilyet amúgy is épp van kedvem írni. Tavaly nyáron nagyon rajta voltam a slamen, két hónap alatt írtam öt-hat szöveget. Most újra valami hasonlót kéne csináljak, mert jön a nyár és a fellépős szezon, csakhogy most verseket szeretnék már írni, de emiatt nincs időm. A vers nagyon más. Kimondottan jó érzés, amikor nem „kell” tetszeni, nem kell a figyelemért harcolni, lehet introvertáltnak lenni, és apróságokon szöszölni. Amikor olyan szöveget írsz, aminek az egyetlen mércéje, hogy szerinted jó legyen, aztán majd aki akarja, eldönti, tetszik-e neki vagy sem.
Milyen gyakran írsz? Sokat foglalkozol az írással?
Nagyon sokat jegyzetelek, többnyire szövegeken agyalok. Van egy ezer éves „vers” mappám, szanaszéjjel néhány száz dokumentum, meg rengeteg jegyzet mindenhol, általában csupa hülyeség, amikre mindig úgy emlékszem, hogy tök jó, már csak meg kell írni. Aztán persze hagyjuk is. Olyan nap nincs, hogy ne nyissak meg egy-egy ilyen dokumentumot, viszont olyan sem tudom, mikor volt, hogy úgy éreztem volna, befejeztem valamit. Talán a Borbély Szilárd emlékére készült vers a legutóbbi. Valószínűleg rossz hatásfokkal dolgozom, vagy ez eleve így működik, nem tudom. A baj csak az, hogy jól látható, mondhatni üvöltő különbségeket eredményez, ha egy működő ötletet „csak úgy” gyorsan megírok holnapra, és nem rendesen napokig, hetekig, hónapokig dolgozom vele. Szorongok ezektől a holnapoktól, nem akarok holnapra írni. Viszont eközben megbeszélések, fellépések, szeminárium, levelezés, szervezés – csütörtök estére általában nyugodtan rám lehetne kaparni a földet. Ehhez őrültnek kell lenni, vagy amfetaminon élni.
A saját sikeredhez hogyan viszonyulsz? Pörög a slamkarriered, a Polaroidok óriási eladási siker is, újra kiadták a Dalok a magasföldszintről című kötetedet, rengeteg fellépésed van. Elkezdtél gyanakvással fordulni az írásaidhoz, hogy ne ismételd magad, ne a nézők, olvasók elvárásainak felelj meg? Ne a könnyebb úton járj, hanem mindig újat és pluszt hozzál ki magadból?
Szívesen mondanám, hogy nem foglalkoztat, mit várnak el tőlem, de ez nem igaz. Legbelül irtózatosan konformista vagyok, csak tudom, hogy nem engedhetem, hogy ez határozzon meg. Petri mondja valahol, hogy ő valójában mélységesen érzelmes, csak nem hagyja ezt beszüremkedni a verseibe. Nagyjából ezzel próbálkozom én is, mondhatni ezen görcsölök. Ezt muszáj kivédeni, mert az viszont a legrosszabb, ha azt érzem utólag egy szövegről, hogy na, itt meg itt elkezdtem tetszelegni, szépelegni, nyavalyogni benne – mert ezt egyrészt nagyon cikinek tartom, másrészt többségében egyszerűen rossz. És ilyenkor csakis magamra lehetek kurva ideges.
Miért nem írsz prózát?
Szerintem ócska prózaíró lennék. Az ember lássa be a korlátait, nem akarok úgy tenni, mintha mindenhez értenék. Írtam néhány verset, bízom benne, hogy nem sikerültek nagyon rosszul, de ez nem jelenti azt, hogy értek a regényíráshoz, újságíráshoz vagy agysebészethez. Egyszer felkérésre írtam egy novellát valami szexuális témáról az Olvasás Éjszakájára. Sikerült rendkívül hosszan, laposan és bonyolultan megírnom egy közepes dugást. Nem érzem, hogy Ottlik a kezét tördelve várná odafönt az első regényem, ennyi biztos.
A Polaroidok struktúráját vagy nyelvezetét talán nem lehet folytatni. A versírás esetében milyen hangulatok, témák foglalkoztatnak most?
A Polaroidok darabosságának felolvasva egyébként van egy sajátos ritmusa, amit hosszabb, koherens szövegekbe simán át lehet ültetni. Újabb versekkel való kísérletezés közben meg is kaptam néha a legvéreskezűbb kritikusomnak számító Petitől [Závada Péter – a szerk.], akinek az oltásai nélkül sehol nem lennének a szövegeim, szóval hogy azt mondta, olyanok, mintha Polaroidokat írtam volna egymás után. Most a nagyon egyszerű, költőietlenséggel „provokáló” szövegek érdekelnek. Amilyet tudok, olyat már nem akarok írni.
Említetted, hogy Parti Nagyot sokat olvastál, Borbély Szilárd emlékére írtál legutóbb verset. Kik voltak még rád hatással?
Nagy hatással elég sok mindenki volt rám, ki így, ki úgy. Globálisan Petri és Kemény István, de rögtön Orbán Ottó, Tolnai Ottó is, rengeteg mindenben Kántor Péter, Kukorelly Endre és az egyre mélyebbre húzó Szijj Ferenc, Borbély Szilárd. Oravecz Imre, Tóth Krisztina. KAF és OJD. A Bentlakás és az Ő. Németh Gábor prózái. Esterházy. Bartis Attila. A Szerezni egy nőt meg a Lojangi kutyavadászok. A saját generációmról nem is beszélve, vagy arról, hogy évekig Babiczky Tibor „nyesegette” a szövegeim, tőle is rengeteget tanultam. És még folytathatnám.
Hogy fejlődött volna a slam poetry 2006 óta, ha nem rohad így el a közéletünk? Azt mondják, a fiatalokat nem érdekli a közélet, de a slamben pont ők jelennek meg, hangot adva a társadalmi ügyeknek is.
Nekünk ezzel – kimondani is rossz – szinte „szerencsénk” van. Szintén Petri mondta, hogy „elvették tőlem kedvenc játékomat, a diktatúrát”, hát, érdekelne, most mit szólna. De nem, ez nem diktatúra és nem Kádár-rendszer, nyilván, mondjuk ettől szerintem csak még rosszabb. Szóval a politikával és társadalmi kérdésekkel hagyományosan sokat foglalkozó spoken word és slam pillanatnyilag nem szűkölködik témákban. Csak ez ugye közben szörnyű.
Egyébként meg nem is mindig sikerül, nem tudsz mindig igazi lenni, nem lehet minden szöveggel betalálni, nem lesz mindig igazad. Viszont az akkor is vonzó, hogy itt még egyáltalán mernek emberek nyíltan beszélni, mintha a kimondott szónak visszaadhatnánk egy kicsit a súlyát. Miközben gyakorlatilag mindent, amit a médiában hallunk, elkezdtünk úgy kezelni, mintha lenne egy szavatossága, ami le fog járni. Csak meg kell várni, hogy kiderüljön, mi miért nem igaz, és előbb-utóbb mindenről kiderül.
A slam közvetlen hatása egyébként számomra az, hogy nem bolondulok meg. Abban, hogy viszonylag épeszű vagyok, vannak céljaim és működtetek egy életet, oroszlánrésze van ennek. A mostanában átlagosnak számító napi hírek lassan elérik a rákkeltő szintet, ha nem lenne egy ilyen szelepünk, nem nagyon bírnám. Így meg, ha épp nem én állok ki, kiáll más. Ilyen szempontból ez tiszta csoportterápia. Nemrég az Örkény Színházban volt egy estünk, ahol a színpadról az első pillanatban feltűnt, hogy a majdnem telt háznyi néző túlnyomó része húsz év körüli. Ez egyszerre volt fantasztikus és hihetetlenül ijesztő. Csak képzeld el, a jövő itt van, és ül és nagyon figyel. Nem mindegy, ha kinyitod a szád, mi esik ki belőle.
A cikk eredetileg a Könyves Magazin tavaszi számában jelent meg.
