A jelentős francia filozófus és művészettörténész, Georges Didi-Huberman 2015 augusztusában egy 25 oldalas esszélevelet írt Nemes Jeles Lászlónak, a Saul fia rendezőjének. A Sortir du noir magyarul Túl a feketén címmel jelent meg a Jelenkor Kiadó gondozásában, Forgách András fordításában. A Didi-Huberman-esszé középpontjában a feketeség-sötétség motívuma áll, melyhez időről-időre visszatér. A komplex szimbólum a mesterien felépített, érzékletes elemzésben egyszerre kapcsolódik Adorno „Schwarz” fogalmához, illetve a „fekete lyuk” képzetéhez, a halálhoz és a fény-árnyék viszonyához, de a moziterem sötétjéhez is. Didi-Huberman szerint Nemes Jeles filmje nem radikális fekete, épp hogy világosságot derít egy náci halálgyár működésére, amelyet nézve sokszor inkább becsukná a szemét a néző, maradna a sötétben a fény helyett. Magyar idő szerint holnap hajnalban derül ki, hogy díjra váltja-e a Saul a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscar-jelölését. Mutatunk egy részletet a Túl a feketénből.
Párizs, 2015. augusztus 24-én
Kedves Nemes László!
Az Ön filmje, a Saul fia, egy szörnyeteg. Szükséges, koherens, áldásos, ártatlan szörnyeteg. Magas esztétikai tét és rendkívül kockázatos narratíva eredménye. Hogyan is ne lenne szörnyeteg egy olyan film, amelynek az a nagyon is valóságos Behemót (1.) a tárgya, ami az Auschwitz-Birkenau tábor megsemmisítőgépezete volt 1944-ben, ha tekintetbe vesszük azokat a történeteket, melyekkel hétről hétre a „fikció” elnevezés alatt szembesülünk a mozikban. Vajon az Ön filmje különbözik-e a fikciótól? Bizonyos, hogy nem. De az Öné olyan fikció, amelyet összehangoltak, alázattal és vakmerően, a tárgyát képező nagyon sajátos történelmi realitással. Ebből fakad a vele való szembesülés megpróbáltatása. A sötét moziteremben, a vetítés alatt néha kifejezetten arra vágytam, nem arra, hogy behunyjam a szemem, de arra, hogy mindaz, amire Ön világosságot derít a filmben, ha csak egy rövid időre is, de visszamerüljön a feketeségbe (2.). Hogy maga a film hunyja be a szemét (ami meg is történik olykor). Mintha ez a feketeség, az iszonyat közepén, lélegzetvételnyi teret adna, hagyná, hogy levegőhöz jussak két beállítás között, a lélegzetet elakasztó filmet nézve. Mert micsoda megpróbáltatás ez a világosság! Micsoda megpróbáltatás a képek nyüzsgő áradata, továbbá az elbeszélésnek ritmust adó hangok szüntelen pokla! Milyen szükséges és termékeny próbatétel!
Georges Didi-Huberman: Túl a feketén - Levél Nemes Lászlóhoz, a Saul fia rendezőjéhez
Fordította: Forgách András, Jelenkor, 2016, 52 oldal, 1990 HUF
Mint annyian, én is bizonyos előismeretekkel léptem a sötét moziterembe – nem vitás, meglehetősen hézagos ismeretekkel: ez sokunk osztályrésze –, ami a náci halálgyárral kapcsolatos tudást, az Ön (filmes) története (történelmi) történetét illeti, különös tekintettel a szerepre, amelyet a zsidó rabokból létrehozott sajátos csoport, a Sonderkommando tagjai játszottak, akiknek rémületes munkáját az Ön filmje elején szikáran foglalja össze egy felirat, mely őket a Geheimnisträger, „a titkok hordozói”, szóval írja le. Az Ön története (fikciója) kilép a sötétből: maga „hordozza” a titkot, de csak azért, hogy fényre hozza. Elejétől végig az auschwitz-birkenaui Sonderkommando tagjai pokoli sorsának szenteli figyelmét: nincs ennek a filmnek egyetlen beállítása, ami ne lenne alátámasztva, amit ne közvetlen forrásokból, a tanúságtételekből merítettek volna, kezdve a rendkívüli, titkos kéziratokkal, amelyeket, mint mondja, Ön a Revue d’histoire de la Shoah 2001-es különkiadásában fedezett föl, ahol Hangok a hamu alól címmel jelentek meg (3.).
Habár az Ön által használt forrásokat ismertem, filmjének képei és sikolyai mégis kiszolgáltatottá tettek, tudásom nem védett meg tőlük. Többféleképpen is torkon ragadtak. Mindenekelőtt, ezt be kell vallanom Önnek, mintha szembetaláltam volna magam legrégibb és legkínosabb rémálmaimmal. Nem volt bennük semmi személyes: a rémálmok hatalma abban áll, hogy fölfednek valamit a valóság szerkezetéből, a mozi hatalma pedig abban, hogy fölfedi a rémálmok szerkezetét, amelyek át- meg átszövik a valóságot. Önkéntelenül eszembe jutnak a helyzetek, amelyek az Ön által elmondott valóságot alkotják – és amelyekről mindenekelőtt olyan túlélők tanúskodnak, mint Filip Müller vagy Primo Levi (4.) –, helyzetek, amelyekben senki számára nincs megállás, és amelyekben minden életenergia, minden lelemény, ravaszság, elhatározás, konokság, a legvalószínűtlenebb alkalmak megragadásának képessége, valóban, mindez egyenes úton vezet a halálos ítélet felé.
(1.) A nácizmust már igen korán a Leviathánhoz hasonlították. Ld. Franz Leopold Neumann, Béhémoth. Structure et pratique du national-socialisme. (Behemót. A nemzeti szocializmus struktúrája és gyakorlata) (1942), ford. G. Dauvé és J. L. Boireau, Paris, Fayot, 1987.
(2.) A „noir”, a „fekete”, Georges Didi-Huberman esszéjének egyik kulcsszava, amellyel Adorno „Schwarz” fogalmához, illetve a „fekete lyuk” képzetéhez kapcsolódik, és amelynek további jelentéseivel: „sötét”, „homályos”, a szerző folyamatosan játszik. Ezért választottam a „Ki a sötétből” helyett a „Túl a feketén” címet, és bár törekedtem rá, hogy ahol lehet, a „noir”-t „feketének” fordítsam, de ezt nem tehettem meg mindenütt, hiszen a szó franciául jelentheti a moziterem sötétjét éppúgy, mint a film beállításainak vagy a krematórium helyiségeinek félhomályát, netán a lélek sötétségét. (A fordító megjegyzése.)
(3.) Revue d’histoire de la Shoah, n° 171, 2001. („Des voix sous la cendre. Manuscrits des Sonderkommandos d’Auschwitz-Birkenau”)
(4.) Filip Müller, Trois ans dans une chambre à gaz d’Auschwitz (Három év egy auschwitzi gázkamrában, 1979.), ford. P. Desolineux, Paris, Éditions Pygmalion-Gérard Watelet, 1980.; Primo Levi, Naufragés et le rescapés. Quarante ans après Auschwitz, ford. A. Maugé. Paris, Gallimard, 1989. 49-60. (Akik megmenekültek és akik odavesztek, Budapest, Európa, 1990.)
