Egyszer azt mondta Röhrig Géza, hogy a jó művészetet nagyon nehéz elválasztani a valóságtól. A költő angyalvakond című új verseskötetében a jó művészetet a valóság felől, még pontosabban a dokumentarista hangulatú szociális érzékenység felől közelíti meg, amikor hajléktalanokról készített portréversekben beszél arról, mi zajlik előlünk elzárva. A művészet bizony tud ügy lenni, főleg egy olyan országban, ahol az amúgy sem túl erős társadalmi érzékenységet törvényileg fojtja meg a kormány, ahol az amúgy is társadalmon kívülre kerülőket üldözni kezdik. Az angyalvakondban az a kíméletlen, hogy a versek pontosan ugyanannyit beszélnek a hajléktalanokról, mint rólunk, akik nem hajléktalanok. A kötetet december 1-jéig csak Fedél Nélkül-árusoknál lehetett kapni, így még inkább felhívta a figyelmet a versek akciójellegére.
Röhrig Géza: angyalvakond, Fedél Nélkül Könyvek, 2018, 2290 Ft
Október közepén megszületett a törvény a hajléktalanok ellen, a bohócperek pár hétre rá beindultak. Ebbe a közhangulatba érkezett a verseskötet, ami ezért nem is a szokásos irodalmi közbeszédben vált fontossá. A hajléktalanoknak nincs elmesélt történetük, csak csendjük: a ki nem mondott vagy elharapott szavak árulkodnak arról, hogyan is kerültek az utcára.
Röhrig ötven portréverse arcot és hangot ad azoknak az embereknek, akiket most üldöznek. Persze ne azt várjuk a verseskötettől, hogy majd pontosan azonosítható hajléktalanokat ismerünk meg, mert nem ez a célja, de mégis találkozunk Gyaluval, Olgával, Csabival vagy Dezső bácsival. Mármint akiket a versekben létrehozott Röhrig. Ebből a szempontból Röhrig folytatja az ember aki a cipőjében hordta a gyökereit című kötetének portréverseit.
Mutatok pár idézetet, mennyire erősen épülnek a karakterek szinte fényképszerűen (zárójelben a verscímek):
"a szociofotósok lottóötöse ő/ cserzett bölcs arca az öreg halászé/ kezén az erek a bőre felett futnak" (peppe)
"kinyújtott nyelvvel csapkod/ akár egy mellézárt ajtó" (safranek)
"szerdánként/ egy segélyszervezetből/ ausztráliában élő fiával csetelt" (taxi)
"egy vízaknában élt/ heccből ráparkoltak/ csoda hogy egy hétig/ akkor meg nem halt" (lackó)
"egy gyorsétterem mosdójában történt/ 'kérsz paradicsomlevest?' kérdezte/ s megtöltött egy műanyagpoharat melegvízzel// az ingyenketchupból belenyomott vagy ötöt/ elkeverte fölemelte/ 'kell ennél jobb?' lelkendezett" (zsoci)
"egészségesen él/ kinn a jó levegőn/ kishiján két méter/ (kukázásnál előny)" (kálmi)
"tavaly el akart venni egy rendes fiú/ de meglátta csuklómon a forradást/ a bőr itt sosem tud úgy lebarnulni" (dzsenifer)
"vizesblokk nélküli házban nőttem fel/ hú ezt nagyon szépen mondtam/ szóval putriban" (angéla nyilatkozik)
"segít ha az ember/ olykor kimondja/ nem ő kishazánk/ első eszkimója/ sokan élünk így/ külön gyáván halkan/ kihunyt a tűz testvér/ tudom én sem raktam" (gyalu utolsó búcsúlevele)
"pipipistinek hívják mert dadog// ajka kitüremkedett biciklibelső// a hordágyról a fűbe dobta a mentő" (pipipisti)
A konceptkötet versei valójában versbe szedett novellák, elbeszélt történetek, amelyekben nem a lírai megformáltság a fontos, hanem az ügy. Hogy végre névvel, történettel és átélhető hangulatokkal idéződjenek meg azok a névtelen alakok, akik úgy váltak Budapest és a társadalmunk részévé, hogy képtelenek vagyunk a szemükbe nézni, már pontosan tudjuk, hogyan lehet elkerülnii a tekintetüket, egyáltalán nem vagyunk kíváncsiak a történeteikre, mert mindig mindenki védi magát, ami persze érthető. A kötet első versének első sora rögtön ezért egy pofon: "elmondanám ezt neked ha nem unnád".
Fotó: Valuska Gábor
A portréversek nem blöffölnek, túloznak vagy szépítenek, nem a drámai nagy történeteket keresik és mesélik el. A kötetindító kiemelkedő hosszú nyitóversében felkavaróan személyessé és átélhetővé válik a hajléktalanmonológ: a dezsőbácsi című versben megismerjük azokat a lépéseket, ahogy valaki az utcára kerülésből társadalmon kívüli hajléktalanná válik, akinek borzasztó nehéz, sőt lehetetlen visszakerülni a normális körforgásba: “egy éve vagyok mindössze az utcán/ de az idegtől hogy nincsen visszaút/ már nem hurkás a bélsaram/ fosok a szó minden értelmében (...) azt mondták úgy hittük anno/ mindenkinek van jövője ha jól tanul/ ám horgonyt vajh miképp vessek hajótlanul?/ idén hol fogom kihúzni a telet?/ taníts meg úgy enni hogy ne magamból egyek”.
Az angyalvakond ebből a szempontból ugyanúgy közvetítő szerepet tölt be, mint mondjuk a Saul fia, hiszen akkor úgy várták az egész világon a színész Röhriget, mint aki tényleg járt a haláltáborban. A zavarodottság oka akkor is, ahogy most is, Röhrig hitelessége: hogy olyan érzékenységgel és olyan nyelven dolgoz fel elbeszéletlen történeteket, amelyek következtében költőként két világ között viszi a hírt. Mintha a versolvasó társadalmi csoportot szembesítené mindazzal, ami úgy beépült a város környezetébe, hogy fel sem tűnik. Nádas Péter a kötethez írt utószavában azt írja, hogy Röhrig "(p)árhuzamosan beszél sajátosról és közösről. Kifordítja és befordítja. Így dolgozik valamennyiünkben legnagyobb közös kincsünk, az empátia. Szabadságunk egyetlen belépőjegye."
Röhrig a versekkel szembesít önmagunkkal, hogy megtaláljuk magunkban az empátiát vagy annak hiányát (ezért is szól a dedikáció mindazoknak, akik vigyáznak rájuk - könnyen megállapítható, hogy közéjük tartozik-e az olvasó). Ha egyénenként nem leszünk empatikusak, akkor közösen se fog menni, így a szabadságunknak is annyi. De hát ebben élünk, nincs min meglepődni.
Az angyalvakondban egy vers van, amiben nem bukkan fel egy személy, ezzel szemben ironikusan mondja el, mit kíván a magyar homeless. Ki is javítom magam: hiába tűnik számomra ironikusnak, amikor a kiáltványban az hangzik el, hogy “négy fal között ágyra dőlni/ drágább könnyet mint a kölni/ ébresztgetni a gyermeket/ kit föl csak a teste nevelt/ imádkozni evés előtt/ hogy a kenyér adjon erőt/ félretenni szebb fogakra/ nem vágyni a jónál jobbra/ székletem ha muszáj tartsam vagy pelenka legyen rajtam”. Szóval ami nekem irónia, az simán tök valóságos igény lehet, mert én is csak kísérletet tudok tenni annak megértésére, ami az utcán történik, és számomra ezért is volt fontos ez a verseskötet.
Története annak van, aki eltört - hangzik a kötet mottója, és mivel mindenkinek van története, így a fentiekből kiindulva, mindenki megtört már egyszer. Mivel a kötet minden szereplője hajléktalan, és mivel a különböző elbeszélői nézőpontok váltakoznak, ezért Röhrig üzenete mintha az lenne, hogy mindannyian hajléktalanok vagyunk.
