Fotó: Valuska Gábor
Az Y-generációs Nemes Orsolya nagymamája nyitotta Magyarország egyik első magánóvodáját. A kislánya most az ő ötvenéves homokozólapátjával játszik, ez az ő családi örökségük. Pedagógus édesanyja után szabadon jelenleg a Milestone Intézet munkatársa, ahol a tehetséges magyar diákokat olyan külföldi egyetemekre készítik fel, mint az Oxford vagy a Cambridge University. Ezen túl multinacionális vállalatokat, közép- és kisvállalkozásokat, valamint civil szervezeteket támogat a hatékony és emberközpontú szervezeti kultúra kialakításában. A cégek sokszor generációs konfliktusokat érzékelve kérik a segítségét, ám legtöbbször az derül ki, hogy ez csupán a felszín. Valójában házon belül nem például az X-ek és az Y-ok közti kommunikációt kell javítani, a generációs ellentét általában mélyebb problémákat fed el, ez csak egy szelete a valóságnak. A Milestone Solutions Labben ezeket a mélyebb rétegeket tárják fel. Nemes Orsolya Generációs mítoszok című könyve a valóságnak ezt a „nagyobb szeletét” mutatja be.
Nemes Orsolya: Generációs mítoszok
HVG Könyvek kiadó, 2019 , 392 oldal, 3900 HUF
Úgy tekintünk az egyes nemzedékek tagjaira, mintha mitikus lények lennének különleges adottságokkal, akiket más-más bánásmódban kell részesíteni – írod a könyvedben. Miért meggyőződésed az, hogy hibásan gondolkodunk a generációkról?
Nagyon félrevezető, egyben káros, ha elkezdünk kizárólag generációs alapon, generációs skatulyákban gondolkodni. Szerettem volna a generációs sztereotípiák mélyére menni, árnyaltabban áttekinteni, hogy mi igaz ezekből. Az például vitathatatlan, hogy az Y-generáció tagjai jóval később házasodnak és költöznek el otthonról. Könnyű ítélkezve azt mondani, hogy a mai húsz-harmincévesek Pán Péter-szindrómában szenvednek, és a végtelenségig élveznék a mamahotel és a papabank szolgáltatásait. Azt viszont már nem vizsgáljuk a maga teljességében, hogy ezek a jelenségek miben gyökereznek.
Kezdjük azzal, hogy Pán Péter szeretett volna felnőni, de nem sikerült neki. Amikor J. M. Barrie az 1900-as évek elején megírta az első mesét, egy család hat gyermeke közül talán kettő érte meg a felnőttkort.
Pán Péter jó hasonlat, csak nem pont arra, amire használjuk. Bizonyos értelemben most is erről van szó, hiszen a mai fiatalok is ugyanúgy szeretnének felnőni, csakhogy mára ez jóval nehezebbé vált. Napjaink lényegesen több lehetőséget kínálnak, komplexebbé, bizonytalanabbá vált a világ. Például az is évtizedek óta zajló gazdasági-politikai folyamatok következménye – ami még bőven az X-generációban gyökerezik –, hogy egyre később vállalunk egyre kevesebb gyereket, az pedig az elmúlt tíz év terméke, hogy elszálltak a lakásárak, így egy mai fiatal nem tudja megfizetni azt az életszínvonalat, amit otthon kap.
Sokféleképpen fel lehet valakit címkézni, bőrszín, származás, szexuális orientáció alapján, stb. De a címkék közül a generációs hovatartozás különösen erős, talán a legerősebb. Miért?
A nyugati típusú világban egyre pörög a fogyasztás, tovább élünk, tanulunk. Ráadásul itt állunk a digitális forradalom közepén internettel, okostelefonokkal, közösségi médiával körülvéve. Emiatt joggal érezhetik rengetegen, hogy képtelenek lépést tartani, követni, mi történik ma a világban. A lehetőségek egyre táguló körének köszönhetően ezerszer több döntést kell meghoznunk, sokkal több információval kell megküzdenünk, mint a korábbi generációknak, és az idősebbeknek is ezt a tempót kell felvenniük. Ehhez képest a generációs gondolkodás könnyen megfoghatónak, egyszerűnek tűnő magyarázatot ad a világ jelenségeinek értelmezésére. Ez ráadásul nagyon személyes is, hiszen mindannyiunknak vannak fiatalabb, idősebb családtagjai, kollégái, ismerősei, és hajlamosak vagyunk messzemenő következtetéseket levonni abból, hogy mit látunk a saját környezetünkben.
Lehetséges, hogy a mindenkori ifjúságot szidó mantrák mind az önigazolásról szólnak? Megnyugtat a tudat, ha bebizonyítom, hogy jobb vagyok, mint a fiatalok, akik amúgy a saját elmúlásomra emlékeztetnek?
Az önigazolás vágya és a változástól való félelem olyannyira zsigeri emberi reakció, hogy már Krisztus előtt 3000-ből találunk nyomot arra, hogy az idősebbek a fiatalok miatt sápítoztak. Például Babilon romjai között találták egy több mint 3000 éves égetett agyagtáblát ezzel a felirattal: „A fiatalság velejéig romlott. Sohasem lesznek olyanok, mint a régi idők fiatalsága. A mai fiatalok nem lesznek képesek megőrizni a kultúránkat.” Eötvös Loránd pedig azon szörnyülködött a 19. században, hogy az egyetemi hallgatók csak kis része látogatja ez előadásokat, nem tanul év közben, hanem csak a vizsgákra készül fel rohamtempóban. De annak idején az idősebbek a fiatalok táncát, a bécsi keringőt is illetlennek tartották, ami nem más, mint „lábak kéjsóvár összefonódása és testek szoros összesimulása”. Mindehhez persze egy jó nagy adag (sokszor hamis) nosztalgia is társul.
Az éles generációs szembenállás deklaráltan mégis a hatvanas évek óta létezik. Miért pont akkoriban kezdett felerősödni a generációs vita?
Sokáig azért nem voltak generációs különbségek, mert nem éltünk elég ideig ahhoz, hogy ezek egyáltalán létrejöjjenek. Egy ember élete maximum ötven, de inkább harminc-negyven évig tartott. Ráadásul amellett, hogy rendszerint három generáció lakott egy fedél alatt, többnyire zárt közösségekben éltünk, az emberek alig hagyták el a falu határait. Közben tökéletesen működtek a felmenők addigi megoldásai, és ha történtek is változások, azok többnyire több generáción keresztül zajlottak le. Ezt az állapotot bontotta meg az ipari forradalom, amikor az emberek elkezdtek eltávolodni nemcsak a szülő-, hanem a termőföldtől is, a korábbi közegüktől. Mások lettek a referenciapontok, érvényüket veszítették a korábbi évezredes, évszázados minták. Majd ez a folyamat a 20. században gyorsult fel iszonyú léptékben, és gyorsul tovább a mai napig.
Ahogy Cseh Tamás énekli, miért pont a hatvanas években tetőzött az ifjúsági probléma? A könyvben elsősorban az Egyesült Államokból hozol példákat ezzel kapcsolatban.
Ha elsősorban az Egyesült Államokról beszélünk, a hatvanas években robbant hatalmasat a média, és ért el akkora fejlődési szintet a tömegfogyasztás és a tömegkultúra, hogy már lehetett válogatni: nem kellett a fősodorral haladni. Az ifjúság már nemcsak befogadó volt, hanem maga is elkezdett aktívan kultúrát gyártani, létrehozta a saját művészetét. A hippik így szakadhattak el a társadalomtól, és élhettek a maguk világában. A generációs mítoszok csalókaságát szintén szemléletesen példázza, hogy hiába hippikorszakként él a fejünkben, a hippik az USA akkori fiatal generációjának mindössze egy-két százalékát adták. Összesen 200 ezer főállású hippi mozoghatott az országban, és még ugyanennyi „hétvégi” hippi. Mivel látványosan mások voltak, róluk beszélt mindenki, velük volt tele a sajtó, amitől úgy fest, mintha a korban mindenki lázadó hippi lett volna, miközben a többség konform életet élt.
A generációs kiélezettség odáig vezetett mára, hogy egy Y-generációs sokszor érezhette az utóbbi években a hazai és a világsajtót olvasva, hogy elsőosztályú kútmérgező, és soha ilyen nyomorult, élhetetlen generációt nem hordott még hátán a föld. Miért lettek ekkora mumusok az Y-ok?
A technológia olyan drága volt, hogy korábban csak a nagyobb cégek, a gazdasági elit engedhette meg magának. Elsőként az Y-generáció fiatalkorában került a digitális innováció a lakosság számára is egyre elérhetőbb közelségbe. A technológia többé már nem az idősebbek kiváltsága volt. Továbbá az okostelefonok és a social media forradalmával párhuzamosan robbant be a világgazdasági válság. Mivel az Y-generáció munkába állása ezzel egy időben történt, ez kiélezte a generációk közti feszültségeket. Komplett szervezetek dőltek be, tízezrek veszítették el a munkájukat az idősebbek közül, miközben ott nyomult a rengeteg tettre kész, tanult fiatal a munkaerőpiacon. Akik ráadásul uralták a közösségi média platformokat. Így meg is volt a tökéletes bűnbak.
A könyvben arról is írsz, hogy a közhiedelemmel ellentétben, az X-ekhez képest nem gyakoribbak az Y-generációhoz tartozók munkahelyváltásai.
Jó ideje Magyarországon is jellemzően tömegképzés zajlik, alapvetően nem azért tanulunk, mert egy adott terület nagyon érdekel, hanem, hogy jobb legyen a fizetésünk. Ez pedig nagyban hozzátesz ahhoz, hogy hűtlenebbek lettek a munkavállalók. Emellett a gazdasági válság után most a fellendülés időszakát éljük, ami azzal is jár, hogy több a lehetőség, így könnyebben váltanak az emberek. Erre tesz még rá egy lapáttal a kivándorlás.
Mersz még kijelentéseket megfogalmazni az egyes generációkról? Mondjuk ilyenek vagy olyanok a magyar Y-ok?
Nem. A születési dátumodnál ezerszer meghatározóbb, hogy hova születsz, milyenek az anyagi lehetőségeid, mi a végzettséged, beszélsz-e nyelveket, olvasol-e könyveket, kik vesznek körül, és még tengernyi más tényező összessége adja ki a teljes képet. Talán az Y-ok esetében az egyetlen általános igazság, amit megfogalmazhatunk, hogy egy rendkívül bizonytalan, gyorsan változó világban kell meghozni olyan nagy horderejű döntéseket, hogy mi legyen a szakmám, kivel éljek együtt, hova költözzek, vállaljak-e gyereket stb.
A generációs címkék egyáltalán jók bármire is? Vagy száműzzük őket a puszta érdekesség kategóriába, és kezeljük úgy, mint a horoszkópot?
Ha ezeket a generációs skatulyákat mesterkélten is alkották meg, ma már van egy felhő körülöttük, ami jó kiindulási alap lehet a beszélgetéshez, ahhoz, hogy megfogjunk egy csoportot. Csak aztán ássunk mélyebbre és hámozzuk le a címkéket! Ha például azt mondom, hogy baby boomerek, nagyjából egy korosztályra fogunk gondolni, az Y-ok szüleire, ebben a formában a címke nem káros. Az alfáknál pedig beugrik, hogy ők a kései X-babák, az Y-ok gyerekei, a mai kisiskolások, óvodások, bölcsődések és újszülöttek. Ők azok, akik a mainstream média szerint az internet és a virtuális valóság börtönébe zárva nőnek majd fel, ők lesznek minden idők legmagányosabb és kommunikációképtelenebb generációja. Vége lesz a világnak. Na ez már káros. Mintha 5000 évvel ezelőtt is ezt mondták volna Babilonban. Érdekes, az Y-okat szidni ma már nem akkora divat, most épp a Z-ket és az alfákat szokás kikezdeni. Kiborulunk a saját gyerekeink viselkedésén és tulajdonságain, miközben nagyvonalúan elfeledkezünk arról, hogy mi neveltük őket.
Szerző: Hercsel Adél
