Csordás Dániel webcomic kategóriában kapott Alfabéta-díjat a 6. Képregényfesztiválon, de visszautasítja, hogy ő lenne "a blog.hu Grafitembere". Az Asterixen, Marvel-hősökön és Van Goghon felnőtt rockzenész-művész-
Aranyos a kislányod, láttam már róla fotókat.
Megéri a pénzét... Épp most vettük ki a kezéből a kizárólag külsőleg használható kenőcsöt, ugyanis azt ette. A konyhaszekrényt rámolja ki épp.
Kitől örökölte?
Az anyjától. Komolyan.
Mindenki ezt mondja...
Én nyugis gyerek voltam.
És mi a helyzet a Burzsoá Nyugdíjasokkal?
Hát... az sajnos már a múlté. 2004-ben volt az utolsó koncert. Bezúztuk a hangszereket úthengerrel.
Nem lesz feltámadás?
Gondolkodtunk róla, csak a dobos Pécsett lakik, a gitáros félig Pesten, félig Pécsett, én Pesten, szóval nehéz lenne összehozni a próbákat. Drága mulatság lenne utazgatni, de nem zárjuk ki a lehetőségét.
Mi változott azóta, hogy Alfabéta-díjjal elismerték a blogodat?
Egyelőre látogatottságban még annyira nem mérhető, viszont a díj miatt rövid időre Index címlapjára kerültem és ez nagyon megdobta a népszerűségét. Persze csak arra az egy napra. A blogon magán nem változtatott a díj, de biztos, hogy felhívta a figyelmet a blogra.
Hogy győzted le a napirajzos Grafitembert?
Azt nem tudom, a zsűri a megmondhatója. Talán az lehet mögötte, hogy a blogom új dolog, a napirajz meg egy nagyon ismert, bejáratott, iszonyatosan népszerű cucc, három kötettel a háta mögött. Teljesen másról szól, más a célja, az indíttatása, a stílusa, mint az enyémnek. Én ezt nem gondolom legyőzésnek. A legyőzésben kicsit benne van, hogy ellene is dolgozom, de ez nem igaz. Azon kívül, hogy neten rendszeresen megjelenő vicces valami, én nem látok hasonlóságot. Na ezért nem vagyunk versenytársak. Más sportban utazunk.
Nincsenek vetélytársaid a képregényiparban?
Képregényipar Magyarországon sajnos nem létezik. Nincs piaca, tehát eladásokban mérhető verseny sincs. Mindenki csinálja a maga dolgát és örül, ha ki tud jönni egy kötettel viszonylag kis példányszámban. Annyira kevés az egy évben megjelenő kötetek száma, hogy nem jelentünk egymásnak konkurenciát. Ráadásul mivel igen szűk a szakma, mindenki ismer mindenkit, inkább az összefogás jellemző, mintsem a rivalizálás.
Hozzáteszem, hogy alakulnak a dolgok, ott a Képregényszövetség is, ami összefogja a kiadókat és a rajzolókat, írókat, de igazán csak akkor fog beindulni az ipar, ha felnő egy új, képregényfogyasztó generáció. De szerintem akkor sem lesz olyan nagy biznisz, hogy eltartsa az alkotókat egészen egyszerűen azért, mert kicsi az ország. És hiába szereti majd százalékosan ugyanannyi ember a képregényt, mint mondjuk Franciaországban, abszolútértékben ez még így is kevés lesz. Ez nem panaszkodás, én baromira örülök annak is, ami most van.
Mi késztetett arra, hogy képregényeket rajzolj?
A képregényrajzolás gyerekkoromban kezdődött. Akkoriban az Asterix volt a kedvencem, meg rengeteget olvastam - kicsit a fantáziavilágomban éltem mindig. Utólag visszanézve az volt a kedvenc szórakozásom, amikor a rajzolással meséltem, magamat szórakoztattam vele. Innen már csak egy lépés, hogy az ember másokat is szórakoztatni akarjon, amire a képregény nagyon alkalmas eszköz. Azt hiszem, az ötödik vagy hatodik osztály utáni nyáron egy egész füzetet töltöttem meg képregénnyel, amely rólam és az osztálytársaimról, barátaimról szólt. Ezt is vázlat nélkül, golyóstollal készült egy füzetbe. Csak most, hogy ezt írom, jövök rá, hogy tulajdonképpen a blog elődje volt.
Ezt a fajta spontenaitást egy időre elvesztettem, a művészetoktatás meg hasonlók miatt. A rajzolás feladat és munka lett, tisztára görcsös lettem, de most ugyanazt a gyermeki örömöt érzem a blog rajzolásakor, amit akkor hatodikosként.
Kik voltak azok a művészek, akik hatással voltak rád?
Képregényesek közül én a '60-as, '70-es évek Marveljának vagyok a nagy rajongója, főleg Jack Kirbynek. Nagy kedvencem Frank Miller Sin City-je - ez néhol meg is látszik, főleg a Nocturne-ön. Az egyik legnagyobb példaképemnek Dino Buzzatit tartom, az ő Szerelem utolsó látásra című képregénye (korábban Képes Poéma címmel jelent meg a hetvenes években) nagyon nagy hatást gyakorolt rám, nem véletlenül mutat vele a Nocturne némi hasonlóságot.
Emellett a képzőművészeti hatások erősek, például Van Gogh, Chirico, Goya, Turner, Magritte, Blake és valahány név a naptárban. A legtöbbett mesteremtől, Lantos Ferenctől tanultam, ő egyébként nemrég kapott Kossuth-díjat.
Képregény és festészet közül melyiket választanád?
Mindkettőt. Amit nem tudok elmondani így, elmondom úgy. A képregény egy narratív, dinamikus forma, és sokkal több emberhez jut el manapság, mint a festészet. A festés más: a festménnyel az ember tulajdonképpen egy statikus, meditációs objektumot hoz létre. Az ember leül a kép elé, és inkább benne peregnek a kockák, a nézőben, míg a képregénynél a papíron. Én egyikről sem mondanék le.
A másik fontos különbség a méretben van. Most egy 200 cm x 136-os vásznon dolgozom, élvezem, megalomán vagyok ilyen szempontból. Emellett lehet, hogy valaki a képregényeimen keresztül ismeri meg a festményeimet és fordítva.
Mennyire voltál elégedett a Nocturne fogadtatásával?
Körülbelül az történt, amit vártam. Nem kapkodták el, de aki megvette és olvasta, az szereti. Csak pozitív kritikát kaptam. A könyvem még a képregényfogyasztók kis táborán belül is csak keveseket vonz, viszont olyan embereket is meg tudott szólítani, akik addig soha nem vettek képregényt a kezükbe.
De a könyv a blogodnak szinte ellentéte, mert amíg a neten ironikus és vicces történeteket olvashatunk tőled, addig a könyv inkább egy szürreális álom. Honnan ered ez a kettősség?
A kettősség bennem van. Így is, meg úgy is látom a világot. Mai szemmel visszanézve a Nocturne-t, amely 2002-2004 körül keletkezett, kicsit soknak érzem, kicsit túl depinek, néhol túl komolykodónak, szentimentálisnak. Amikor rajzoltam, nem éreztem túl jól magam a bőrömben. A többi munkámban, konkrétan a következő könyvemben egyensúlyt szeretnék teremteni a kettősségben, valahol félúton a blog és a Nocturne között, rajzilag és hangulatilag is. Mert az élet leginkább olyan, valahol a kettő között áll.
Eddig alig olvashattunk rólad, aztán elkezdted vezetni az önéletrajzi ihletésű blogot. Hogy-hogy megmutatod magad a világnak?
Mindenki a napfényre tör. A művészek szeretik, ha minél több ember látja és értékeli a munkájukat. Komolyra fordítva a szót azt gondolom, hogy a blog elindítása volt életem eddigi legjobb ötlete, a Burzsoát leszámítva. A sertésinfluenza-parával kezdődött, akkor támadt az az ötletem, hogyha tényleg világjárvány lesz és kihal az emberiség fele, érdekes lenne dokumentálnom, amíg engem is elvisz a kórság. De már az első bejegyzés után látszott, hogy ebből nem lesz semmi - mármint a civilizáció összeomlásából. A blog viszont maradt.
Elkezdtem élvezni, hogy rajzolok valamit és már rögtön van is visszajelzés: embereket szórakoztat a munkám. Nekem is remek fejlődési lehetőség, hogy arra vagyok kényszerítve magam által, hogy nap mint nap rajzoljak, agyaljak. Mellesleg nagyon belejöttem a digitális rajztábla használatába is, ezt is a blognak köszönhetem.
Mennyit szoktál az egyes bejegyzésekkel foglalkozni?
Négy-öt-hat órát, attól függ mennyire részletes. Lehet látni, hogy sokkal pöpecebbül meg van rajzolva, mint eleinte.
Miért pont ilyen a stílussal rajzolod a képeket?
Azért, mert ez a legtermészetesebb, ami a kezemből kijön és a leggyorsabb is, illetve a témához ez illik a legjobban. Vázlat nincs, rögtön megy élesben az egész. Nincs idő szarozni.
Az ismerőseid közül sokan olvassák?
Igen, mind olvassák. És úgy tűnik, nem csak ők.
Nem kifogásolják, ha meg akarod rajzolni őket?
Nem, sőt örülnek neki. Néha előfordul, amitől nagyon féltem, hogy kicsit mintha elvárnák, hogy ezt vagy azt az eseményt rajzoljam a blogba. Persze igyekszem ezeknek a kérdéseknek nem eleget tenni. Nagyon nem akarom, hogy a blog bármiféle elvárásnak meg akarjon felelni, mert akkor elvész az a gyermeki öröm, amiről korábban beszéltem. A blog az én játszóterem, az történik benne amit én akarok és kész.
Mik a terveid a jövőre nézve?
Tele van a fejem sztorikkal, álomképekkel, amelyeket meg szeretnék csinálni. A következő kötet, ha lassan is, de készül. Rövid képregénynovellákból fog állni, különböző módon lesznek rajzolva, egyetlen szál köti őket majd össze témájukban. A Roham magazinban megjelenő űrhajós képregénynovella például benne lesz. A rövid sztorikkal egyébként kicselezem magam, így nem kerülök bele egy elhúzódó, néha már egyhangú munkafolyamatba, mint a Nocturne-nél.
A másik tervem, hogy nyomatom a blogot, és ha összegyűlik két-háromszáz bejegyzés, akkor mehet kötetbe - de ez még biztos el fog tartani pár évig. A harmadik terv, hogy szeretnék minél többet festeni is, mert most beindult a fantáziám.
Láthatáron egy újabb kiállítás?
Azzal még várnék. Még június 13-ig kint lesznek a munkáim, de a következőt akkor szeretném megcsinálni, ha elkészül néhány új festmény és akkor összehoznék egy vegyes, festészeti-grafikai-képregényes kiállítást. Talán még idén, egy galériában, de talán csak jövőre, meglátjuk.
