Fotó: Valuska Gábor
Két elszánt, középkorú norvég férfi úgy dönt, hogy megpróbálja kifogni a tenger egyik legnagyobb és legveszélyesebb ragadozóját, a grönlandi cápát. Dióhéjban ennyi a cselekménye Morten A. Strøksnes könyvének, amelyért több díjat is bezsebelt, és amely elhozta számára a világhírnevet. A Tengerkönyv azonban sokkal több ennél, hiszen nem csupán erről a különleges halászkalandról szól, hanem mindenről, ami a tengerekben és óceánokban varázslatos: a hihetetlen képességekkel megáldott élőlényekről, a hullámok meditatív erejéről, és a sós vízhez kapcsolódó mítoszok és irodalmi művek kulturális hozadékáról. A norvég származású Strøksnes a napokban Magyarországon járt. Környezetvédelemről, cápákról és az óceánok nyelvéről is beszélgettünk vele, de azt is elárulta, miért fontos számára, hogy az emberek megszeressék a tengereket.
Morten A. Strøksnes: Tengerkönyv - Sós történet barátságról, kalandról és a felszín alatt nyüzsgő életről
Fordította: Szöllősi Adrienne, Jelenkor Kiadó, 2018, 365 oldal, 2999 HUF
A Tengerkönyv arra sarkallja az olvasóját, hogy teljesen más perspektívából nézzen a bolygóra, amelyen lakik. Egy új világnézetet kínál, melynek a középpontja nem a szárazföld, hanem a tenger. Ez volt a célja a könyv megírásakor?
Örülök, ha ezt sikerült elérni, de azt nem mondanám, hogy a kezdetektől ez lett volna a célom. Én is csak akkor ébredtem rá erre, amikor már nagyban dolgoztam a könyvön. A kutatások, amiket végeztem, megváltoztatták az én perspektívámat is. A bolygó 70 százalékát tengerek borítják, a mélységük 3500-4000 méter átlagosan. Gyakorlatilag minden élet onnan jön és az oxigén nagy része is onnan származik. Közvetetten vagy közvetlenül, de a tenger a kulcsa az élőlények életben maradásának vagy kihalásának. Ezért is idéztem a könyvben azt a meglátást, miszerint tulajdonképpen nem is Földnek kellene hívni a bolygót, hanem Tengernek vagy Óceánnak. Az űrből is szinte csak a víz látszik. Ha egy bizonyos perspektívából ránéznénk felülről a Földre, ahogy éppen forog, lenne olyan pillanat, amikor csak és kizárólag a Csendes-óceánt látnánk, két kis szigettel a végén. Akkor úgy tűnhetne, hogy az egész bolygó csak vízből áll.
A tenger titokzatos varázsa
Morten A. Strøksnes Tengerkönyvét a legjobb egyből a tengerparton olvasni, vagy akkor, amikor éppen utazni készülünk, mert ha egyszer belefog az ember, olyan enyhíthetetlen vágyat kezd érezni a sós víz és a hullámok iránt, amit muszáj valahogy csillapítani. Ha valaki már megtapasztalta életében ezt...
A könyve részben arról is szól, hogy mennyire keveset tudunk mindarról, ami az óceánok mélyén van. Engem nagyon meglepett, hogy ennyire kevés tudásunk van a tengerekről és a benne lakó élőlényekről. Mit gondol, mi lehet az oka annak, hogy még az űrről is több információnk van, mint az óceánokról?
Valóban sokkal többet tudunk például a Hold felszínéről vagy a Marsról, mint amennyit az óceán nagy mélységeiről. Talán különösen hangzik, de könnyebb a Holdra menni, mint a tenger mélyére. Utóbbiról ráadásul sokáig azt hittük, hogy csak egy sötét terület, a bolygó egyik halott zónája. Csak az utóbbi néhány évtizedben született meg a technikai lehetőség, hogy olyan tengeralattjárókat készítsük, amelyekkel le lehet jutni oda. De addig minden tudós azt mondta, hogy semmi sem tud túlélni olyan mélyen, ezért nem is foglalkoztunk vele.
Nagyon sok nézőpontból írta körbe a tengert. A rengeteg tudományos tény mellett például fontos szerepet kapott a tenger irodalma az Odüsszeiától kezdve a Moby Dicken át egészen Az öreg halász és a tengerig bezárólag. Van valamiféle speciális kötődése a tengerrel kapcsolatos művekhez?
Nem is tudom, hogy erre mit válaszoljak, mindig is nagyon szerettem az irodalmat, a mitológiát és a költészetet. Nagyon jó könyvnek tartom például a Moby Dicket, mert rendkívül sok rétege van. Szeretem a régi északi mitológiát is, főleg azokat a részeit, amelyek a tengerhez kapcsolódnak. Szerintem egyébként sok tengerrel kapcsolatos írás valójában nem csak a tengerről szól. Vannak nagyon szép tudományos könyvek is a témában. Kifejezetten szeretem Rachel Carson munkáit. A Néma tavasz révén vált híressé, amelyben felhívta a figyelmet a növényvédő szerek káros hatásaira. Elsőként mondta ki, hogy visszafordíthatatlan pusztítást okoznak. A hatvanas évektől futott be, tengerbiológus volt, rengeteg könyvet írt a tengerről, de ezek nagy részét szinte senki sem olvasta.
Az elbeszélő és barátja, Hugo története nem az a pörgős, akciódús történet, mint amit a mai olvasók megszoktak. Azonban úgy tűnik, az embereknek nagyon is tetszik a könyv lassú tempója, a narrátor szemlélődő, befelé forduló személyisége. Gondolta volna, hogy ekkora sikere lehet egy ilyen jellegű könyvnek?
Nagy meglepetés volt, hogy ennyi ember szereti a könyvet. Ki gondolta volna, hogy bárki olvasni akarna egy olyan történetet, ami arról szól, hogy két középkorú férfi kihajózik az Északi-tengerre? Igazából úgy írtam meg a szöveget, ahogy gondoltam, hogy írnom kellene, anélkül, hogy átgondoltam volna ezeket a kérdéseket. Viszont arra igyekeztem figyelni, hogy megtaláljam a megfelelő ritmust. Nem akartam, hogy a sok tudományos rész miatt unalmassá váljon.
A Tengerkönyv műfajilag viszonylag nehezen behatárolható. Ön regényként, memoárként vagy inkább ismeretterjesztő könyvként tekint rá?
Ez egy ismeretterjesztő könyv. Lehet, hogy egy kicsit irodalmias a stílusa, de én mindig is ilyeneket írtam. Szerintem az íráshoz szükséges összes eszköz kell egy nonfiction könyv megírásához is, sosem értettem, hogy miért teszik magasabb polcra a szépirodalmat. Azt gondolom, hogy csak irodalom létezik és kész. Vannak persze olyan dolgok, amiket egy regényíró megtehet, míg egy nonfiction szerző nem, de nem túl sok. Például van egy szerződésem magammal: ha ismeretterjesztőnek hívom a könyvem, akkor igaznak kell lennie mindennek, amit állítok, nem lehet benne ténybeli tévedés. A Tengerkönyvben csak egyetlen olyan rövid rész van, amit én találtam ki, a vége felé, amikor búvárkodok és a jelenet egy fantazmagóriába csúszik át Jules Vernéről és Edgar Allan Poe-ról. Ez az egyetlen rész, ami fikció. De szerintem ez elég nyilvánvaló az olvasó számára, mert ha igaz lenne, már hússzorosan halott lennék.
Bevallom, én inkább regényként olvastam a könyvét, mert annyira erős a kapcsolódása az irodalomhoz a szövegnek, tele van intertextuális utalásokkal.
Nem fogok köszönetet mondani ezért, mert az utóbbi időben jó pár ehhez a témához kapcsolódó vitában vettem részt Norvégiában, ahol a szépirodalomnak sokkal magasabb a státusza, mint a tényirodalomnak. Szerintem nem muszáj mindent feltétlenül besorolni valahova. Főleg, mert az utóbbi tíz-húsz évben volt egy jelentősebb elmozdulás ebben a kérdésben, egyre erősebb a szomjúság a valóság iránt, ezért az írók elkezdték felrúgni a régi szabályokat, például a regény műfajának kereteit, és elkezdtek arról írni, ami igaz, őszinte és valóságos. Knausgard erre tökéletes példa. Ő nyíltan ki is mondja magáról, hogy többé nem bízik a regényben, nem akar fikciót írni, az igazságot akarja. Szóval a szépirodalom kezd elmenni a nonfiction irányba. Miközben az ismeretterjesztő irodalom pedig elmozdul – például én könyvem esetében – a szépirodalom irányába. A határok elkezdtek elmosódni.
A Tengerkönyv egyik hangsúlyos témája a klímaváltozás. Sok szó esik például arról, hogy a tengerek hőmérsékletének növekedése és kémhatásának megváltozása milyen drámai változásokhoz vezethet. A környezettudatosságra nevelés az egyik célja volt a könyvnek?
Igazából nem voltam soha környezetvédő, de ahogy kezdtem megérteni a dolgokat, úgy lett egyre fontosabb számomra a téma. Ami az óceánban történik, az nagyban meghatározza a bolygó jövőjét. Mielőtt belekezdtem a könyv megírásába, azt gondoltam, hogy globális szempontból az egyik legfontosabb terület az esőerdő. De az esőerdők esete valójában semmi a tengerekhez képest, ha összehasonlítjuk a klímára gyakorolt hatásukat. A tengerek kötik meg a metángázt és az oxigén nagy része is ott termelődik. Amikor ezt megértettem, az megváltoztatta a gondolkodásomat. Szóval megpróbáltam írni róla, de nem ujjal mutogatni akartam, én sem vagyok jobb senkinél. Csak megpróbáltam megértetni a helyzet súlyosságát, és ami még fontosabb, azt akartam, hogy az olvasó szeresse meg az óceánt és az ottani életformákat, és ennek hatására vigyázzon jobban a tengerekre.
Talán ma már nem is nagyon lehet ilyen jellegű témáról írni anélkül, hogy a környezetvédelem kérdése elő ne kerüljön.
Valószínűleg tényleg furcsa lenne. De szerintem valami történik, mert az emberek sokkal tudatosabbak lettek ebben a kérdésben. Amikor a könyvön dolgoztam, sokat olvastam például a műanyagszennyezés problémájáról, de akkoriban még nem lehetett hallani erről semmit a médiában. Időközben azonban sok minden történt, találtak bálnatetemeket, melyeknek a gyomra tele volt műanyaggal és a média elkezdett figyelni erre. Megjelentek cikkek, riportok és hirtelen beszélni kezdtünk róla, mígnem hirtelen berobbant a köztudatba. Ami jó, mert ma már mindenki tud róla. Különös dolog ez, mert három-négy éve szinte senki nem hallott erről, most már viszont központi ügy. Sok kutatás kimutatta, hogy a mikroműanyag ott van mindenhol, és nemcsak a tengeri madarak és a bálnák halnak meg amiatt, hogy elzárja a gyomrukat a műanyag, hanem elkezd lebomlani, és bekerül a mikroorganizmusokba is. Ott van mindenben, és ez félelmetes, mert nem is tudjuk, mit fog tenni a testünkkel. Hirtelen az egész ökoszisztéma tele lett műanyaggal. Még a víz is, amit megiszunk. De jó dolog, hogy az emberek ma már a tudatában vannak ennek. Hogy ezt hogy fogjuk megoldani, az már egy másik kérdés. Olyan sok műanyag van, hogy az felfoghatatlan. Dél-Amerikában, Ázsiában és a Közel-Keleten a folyók számos helyen már szinte eldugultak a több ezer tonna műanyagtól, ami egyenesen megy bele az óceánba.
„A cápák évente tíz-húsz emberrel végeznek az egész világon. Ehhez képest az emberek ugyanebben az időintervallumban 73 millió cápát pusztítanak el. Ennek ellenére mi tartjuk vérengző fenevadnak a cápát” – írja a könyvben. A cápa az egyik központi szimbóluma lett a történetnek, de más jelentést kapott, mint ami a közgondolkodásban él. Szerette volna felülírni azt az általános képet, miszerint a cápa egy szörnyeteg?
Ez egy nagyon szimbolikus cápa, amely a könyv elején úgy jelenik meg mint egy szörny, de aztán átmegy egyfajta személyiségfejlődésen. Az olvasónak próbáltam megmutatni, hogy a cápa nem pusztán egy fenevad, hanem egy különösen fantasztikus teremtmény, amelynek nagyon erős ösztönei vannak, és amely változó formákban, de itt van már talán több százmillió éve. A cápa a természet szimbóluma a könyvben és a férfiaké is. De cselekményszervező erő is, kicsit visszamutat a középkori időkbe, amikor a lovagoknak a sárkányt kellett megtalálniuk és ezért nekiindultak a világnak. Van ennek egy szép oldala, mert mi Hugóval nem gonoszságból akartuk kifogni ezt a cápát, hanem a kíváncsiság vezetett minket. Másrészről van ennek egy sötét oldala is, mert pusztán csak azért öltük meg ezt a cápát, mert megtehettük.
A könyve egyfajta emlékirata is a tengernek. Többször is említi, hogy az utóbbi időben nemcsak bizonyos élőlények tűntek el, hanem sok olyan szó is, amelyekkel a tengerrel kapcsolatos természeti jelenségeket írtuk le. Mit gondol, mennyire volt nehéz megbirkózni a fordítóknak ezzel a különleges nyelvezettel?
Volt alkalmam beszélgetni a magyar fordítóval, Szöllősi Adrienne-nel, és sok mindent elmesélt nekem. Nagyon nehéz dolga volt. Ez egy olyan könyv, amit több okból nem könnyű lefordítani. A szavak egy részét meg sem lehet találni a szótárakban, még a norvégok sem tudják, hogy mit jelentenek. Magyarra ráadásul még nehezebb átültetni, mert mivel itt nincs tengerpart, nincsenek szavaik sok mindenre. Szóval még ha meg rá is bukkannak valamire a norvég szótárban, akkor is nehéz neki találni magyar megfelelőt. Hiszen teljesen más az Északi-tenger partjainak régi halászkultúrája, mint az itteni kultúra. Ez nagyon nehézzé teszi a fordítást. De az emberek, akikkel beszéltem, mind azt mondják, hogy nagyon jól sikerült. Adrienne briliáns fordító és nagyon jól megragadta a könyv hangulatát.
