Rádiójátéknak indult, rendkívül népszerű ifjúsági könyvsorozat lett belőle. Az Időfutárnak csütörtök este mutatták be a befejező hatodik kötetét (olvass bele ITT), ahol az alkotók a kezdetekről, a nehézségekről, és az önjáró karakterekről is meséltek.
Jó három éve indult útjára az Időfutár, akkor még rádiójátékként, majd 2013-ban megjelent az első kötet abból a hatból, amely tovább- és továbbgörgette az időutazásos történetfolyamot. A számok egyébként egészen elképesztőek, a hat kötet ugyanis összesen több mint 2100 oldalt tesz ki, a sorozat köteteiből pedig eddig 60 ezer példány jelent meg.
Jeli Viktória, Tasnádi István, Vészits Andrea: Időfutár 6. – A holnap ostroma
Tilos az Á Könyvek, 2015, 344 oldal, 2990 HUF
A szerzők egyike, Tasnádi István a bemutatón azt mondta, hogy a kezdet kezdetén olyan sztoriban, olyan zsánerben gondolkodtak, ami érdekelheti a kiskamasz-kamasz korosztályt, így jutottak el végül az időutazáshoz. A hangjáték műfaja ráadásul elég nagy szabadságot adott nekik abban, hogy pusztán a hangok segítségével térben és időben is sokfelé kalandozhassanak, így szereplőik eljutottak az ókori Rómába, a 18. századi Bécsbe és a jövőbe is.
Jeli Viktória szerint az idősíkok kiválasztásában nagy szerepe volt annak, hogy ők mit találtak izgalmasnak, Tasnádi pedig hozzáfűzte, hogy ő maga sem gondolta volna, hogy a 18. század vége ennyi érdekességet rejthet. Az nagyon hamar eldőlt, hogy Kempelen Farkas fontos szerephez jut a történetben, és Tasnádi sokáig nagyon szerette volna, ha Martinovics Ignác is belekerül, de az ő figurája „mindig kislisszolt” a kezeik körül.
Vészits Andrea arról mesélt, hogy a szereplők gyakran önálló életet éltek, és elkezdték befolyásolni a történetet, melynek cselekménye emiatt időnként nem is arra kanyarodott, amerre ők eredetileg szerették volna. A kedvenc szereplők közül egyébként Jeli Viktória és Vészits Andrea is Hanna nénit emelte ki: az ő figurájába eredetileg „csak egy epizódnyi csavart” akartak beleírni, Pogány Judit azonban olyan csodálatosan megjelenítette őt, hogy továbbírták a szerepét.
Tasnádi István szerint azok voltak a leginspirálóbb pillanatok, amikor az írás nehéz helyzet elé állította őket. A pánik, hogy megoldást kell találniuk, olyan fordulatokat eredményezett, melyek korábban eszükbe sem jutottak, és a végeredmény sokkal jobb lett annál, mint amit eredetileg elképzeltek. A bemutatón persze, hogy kikerülhetetlen volt az esetleges folytatás kérdése. Az alkotók erre sejtelmesen annyit mondtak, hogy „lehet, hogy a szereplők egyszer visszatérnek, de szép, hogy ennek most itt vége van”.
