(Forrás: Terror Háza Múzeum)
Amikor Szolzsenyicin írt, akkor cenzúra volt, életét és egészségét kockáztatta azzal, hogy a Gulágról írt. Ez abszolút tabutéma volt. Most viszont egy mai író semmit sem kockáztat, sem az élete, sem az egészsége nem forog kockán - vélekedett Ljudmila Szaraszkina, Szolzsenyicin életrajzírója, akit a Terror Háza Múzeum Szolzsenyicin: Egy orosz hazafi című időszaki kiállításának megnyitóján kérdeztünk az orosz irodalom folyamatairól, a kiállításról, hazafiságról és traumákról.
Milyen Szolzsenyicin megítélése az mai orosz irodalomban, hogyan gondolkodnak róla?
Ez egy nagyon fontos kérdés, mert ma Szolzsenyicinről elsősorban mint prófétáról, politikusról, mint gondolkodóról beszéltünk, és nagyon fontos, hogy mint írót, hogyan értelmezzük. A Szolzsenyicinről szóló könyvem második kiadásában körülbelül 20 író értékelését idézem. Ezek nagyon különböző vélemények, jók is és rosszak is, a teljes spektrum.
Az egyik nézőpont képviselői szerint Szolzsenyicin meghaladhatatlan zseni, Tolsztoj, Herzen, Szaltikov-Scsedrin életművének folytatója. A másik véglet szerint viszont egykönyves szerző, csak az Ivan Gyenyiszovics egy napja irodalom, a többit nem is érdemes olvasni, és a Vörös kerék például művészi kudarc.
Szolzsenyicinhez mint íróhoz ugyanolyan végletesen viszonyulnak, mint Szolzsenyicinhez, az ellenállóhoz, ellenzékihez, a disszidenshez, a kommunizmus ellenfeléhez. Az az érzésem sokszor, hogy nagyon sok író féltékenyen tekint rá, mert nagyon nagy és nagyon jelentős író. Ami viszont nagy örömet okoz nekem, az az, hogy egyre több a Szolzsenyicin irodalmi konferencia, ahol mint irodalmi műveket vizsgálják az életművét, a képalkotási rendszerét, a stilisztikáját, narrációs technikáját.
Kánon többi tagja hogyan viszonyul a szövegeihez, interpretálják-e, mozog-e a szöveg?
Ha csak a posztmodern kánon szempontjából nézzük, Szolzsenyicin elavult írónak számít. Csakhogy már a posztmodern is elavulófélben van. Megjelent a poszt-posztmodernizmus áramlata is, ami pedig a neorealizmushoz vezet. Van egy új tendencia Oroszországban, a literatura.doc, a dokumentarista irodalom, mint ahogyan van teatr.doc, dokumentarista színház is. Ha ezt a tendenciát nézzük, Szolzsenyicin abszolút nélkülözhetetlen és megkerülhetetlen alak.
Én 13 éven keresztül nagyon sokat beszélgettem Szolzsenyicinnel, és amikor néztük a Vörös kerék című művét vagy a Gulágot, mindig rákérdeztem, ez megtörtént, vagy irodalmi fikció? Ő erre mindig azt válaszolta, 90 százalék valóban megtörtént, 10 százaléka pedig a megtörténtek alapján kigondolt.
Most Oroszországban a non-fiction nagyon nagy ismertségnek és sikernek örvend, van egy könyvfesztivál is, aminek ez is a címe, hogy non-fiction, óriási termeket megtölt.
A Németországban, Magyarországon, Romániában domináns traumairodalom-műfaj akkor Oroszországban is megjelent?
Nagy jelentőségre tett szert, egymás után jelennek meg az ilyen könyvek. Hadd utaljak a saját könyvemre, amelyik év végén jelenik meg, Szolzsenyicin és a sajtó címmel, ez egy nagy traumatörténet. Fontos, hogy mi még mindig nem vagyunk túl ezen a traumán, még mindig benne vagyunk, nem sikerült meghaladni ennek a sebzettségnek az állapotát.
A kiállítás címe Egy orosz hazafi. Hogyan értelmezné ezt a címet a munkásságával kapcsolatban?
Szolzsenyicin nagy jelentőséget tulajdonított annak, mit is jelent hazafinak lenni. Az ő értelmezésében ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy csak dicsérni kell a saját hazánkat, hanem nagyon sokoldalúan leírni és értelmezni. A negatívumokat, a bűntényeket, a rossz döntéseket is. A hazafiság egyáltalán nem azt jelenti, hogy hízelkedni kellene vagy álságosan csak a pozitívumokat mondani. Objektíven kell elemezni és leírni mindent.
Ebben az értelemben Szolzsenyicin nagyon pontosan illeszkedik az orosz eszme- és irodalomtörténetnek abba a vonulatába, ahova Puskin, Csaadajev, Herzen tartozik, tehát akik belső nézőpontból, belülről írták le a helyzetet, és akik nagyon sok kritikával illették, ugyanakkor azokból le is vonták a megfelelő következtetéseket.
A kortársak közül például Szorokin és Pelevin is így, ebből a helyzetből ír. Mi az a szikra, amivel ki lehet kerülni a nemzetközi köztudatba az orosz irodalom hatalmas anyagából?
Nem lehet világhírűnek lenni, ha csak konjunkturális szempontból viszonyul valaki az íráshoz és a saját írói munkájához. Óriási különbség van a mai és a Szolzsenyicin korabeli állapotok között. Amikor Szolzsenyicin írt, akkor nem volt szabadság. Cenzúra volt, nem volt szólásszabadság, életét és egészségét kockáztatta azzal, hogy a Gulágról írt. Ez nemhogy konjunkturális téma nem volt, abszolút tabutéma volt. Most viszont egy mai író semmit sem kockáztat, sem az élete, sem az egészsége nem forog kockán. Ebben az értelemben a szó értékéről kellene gondolkodni.
Amikor Szolzsenyicin írt, akkor minden szavával kockáztatott, a másik oldalon pedig ettől a szótól úgy féltek, mint a tűztől. Ma az író paradox módon nehezebb helyzetben van, mert nincsen súlya a szavának. Mondani akarod? Tessék, mondjad! Rengeteg újság tele van Putyin kritikájával, az interneten mindennek elmondják, és semmi következménye. Tehát nagyon érdekes ez a helyzet, szabad mindent mondani, de nem figyelnek oda rá. Most az írón óriási felelősség van, hogy mit ír le, hogy ne konjunkturális legyen, ne a kritikusainak akarjon tetszeni, ne a szimpatizánsoknak akarjon tetszeni. Most ellenzékinek lenni nem elegendő, most az írás minősége a lényeg.
Szerző: Murányi Kriszti
