A magyar képregénypiac már csak ilyen: kicsi, belterjes, nehezen tartja el magát, és olyan címek sem feltétlenül képesek akár csak elvegetálni benne, amik hazájukban bombasikernek számítanak. Korábban összeszedtük, hogy ezeknek az állapotoknak milyen sorozatok estek eddig áldozatul, most pedig a teljesség igénye nélkül megnézzük, hogy mi szépről és jóról maradunk le – csak hogy még jobban fájjon.
Az új évezred legstabilabb sikerének a Semic gondozásában kéthavonta/havonta megjelent A Csodálatos Pókember számított, ami 90 részt élt meg 2001-től 2010-ig, és hiánytalanul közölte Brian Michael Bendis Ultimate Spider-Man című szériájának első etapját (133 rész és két éves különszám), plusz két minisorozatot (Ultimate Power, Requiem). Ez a képregény Amerikában 2000-ben indult, és a fiatalabb közönségnek mesélte újra Pókember történetét – később pedig a Marvel világának más hőseit is „remake-elték” az Ultimate gyűjtőnév alatt. Ezekből is jelent meg nálunk: a Panini jóvoltából az Újvilág Fantasztikus Négyes 12 füzetet élt meg, az Újvilág X-Men pedig 26-ot, majd a Fumax kiadó egy kötet erejéig (Új mutánsok) folytatta az utóbbit. Szintén az ő jóvoltukból olvashattuk A Különítmény címen az Ultimates (az Ultimate világbeli Bosszú Angyalai) első kötetét.
Ma már egyik sorozat sem fut itthon, pedig a sztorik érdekes irányt vettek: a Fantasztikus Négyes és az X-Men széthullott, ráadásul előbbi vezetője és családfője, Reed Richards „szupergonosszá” vált, és elpusztította Washingtont, kiiktatva az egész amerikai politikai elitet. Ennek következményeként Steve Rogers, vagyis Amerika Kapitány lett az Egyesült Államok elnöke. Peter Parker pedig halott: bár az itthon utoljára megjelent füzetben is úgy tűnt, hogy elérte a vég, az akkori eseményeket még túlélte. Egy tavalyi sztoriban (Death of Spider-Man) azonban tényleg otthagyta a fogát, és most egy fekete-hispán tinédzser, Miles Morales viszi tovább az örökségét – ezek az új a sztorik legalább olyan színvonalasak, mint a régen itthon megjelentek, de aligha van rá esély, hogy magyarul is olvashassuk őket. (Persze pont Pókember miatt nincs oka panaszra senkinek: a Kingpin becsülettel, folyamatosan jelenteti meg az egyéb történeteit, és nem csak az újabbakat, hanem a klasszikusokat is.)
Még egy kicsit a Marvelnél maradva: sok éve a Fumax próbálkozott Grant Morrison New X-Men című, azóta is hivatkozási alapnak számító sorozatával (Új X-Men: E mint eltörölni), de egyetlen kötet után kénytelenek voltak leállni vele, rögtön az elején szakítva meg egy rendkívül grandiózus és intelligens sztorifolyamot, amiből a Joss Whedon-John Cassaday duó szintén megkerülhetetlen, fantasztikus Astonishing X-Menje nőtt ki. Nem kis részt ezekből a történetekből táplálkoznak még a jelenleg futó X-Men képregények is – és persze a Mutánsvilágból (House of M). A mutánsok száma a Marvel Univerzumban azóta is 200 alatt van, annak ellenére, hogy megjelent egy fiatal lány (Hope), aki elvileg a faj „messiása” lesz – az X-Men tavaly kettészakadt (egyik – militáns – ágát Küklopsz, a másikat az egykori Xavier iskolát újranyitó Rozsomák vezeti), most pedig a Földre visszatérő Főnix miatt van nagy haddelhadd az Avengers Vs. X-Men című crossoverben.
Ami a DC-t illeti, az utóbbi években itthon megjelent képregényekben sosem volt meg az a szigorú folyamatosság, amire a Marvel-címek kiadói törekedtek, az egyes kötetek közti kapcsot főleg Hush karaktere jelentette. Az utolsó két Batman kötet (a Hush szíve és a Supermannal közös kaland, az Abszolút hatalom) tavaly tavasszal jelent meg, újabbra egy ideig nem számíthatunk. Ha szerencsénk van, akkor Scott Snyder a tengerentúlon jelenleg futó, nagyszerű Batman sorozatát egyszer kézbe vehetjük majd magyarul is. Említést érdemel még a Zöld Lámpás, amivel a Carthaphilus próbálkozott tavaly (A kezdet titka), a félresikerült filmadaptációhoz időzítve – annak sem lesz folytatása, pedig az egész máig futó széria egy eszméletlenül izgalmas, grandiózus űropera. Hogy mi minden történt benne az itthon kiadott egyetlen kötet óta, annak elmesélésére egy teljes cikk sem volna elég.
Sokaknak persze jóval fájóbb az érettebb, felnőtt közönségnek szóló képregények kudarca. Az egyetlen kötet után megszűnt Fabulák (Fables) Amerikában máig fut, többnyire változatlan sikerrel, nemrég jött ki a 120. száma (a Képes Kiadó kiadványa – Legendák száműzetésben – az első 5-öt tartalmazta). Sőt, több spin-off sorozat is kinőtt belőle (a legnagyobb a Jack of Fables volt, ami 50 részig futott), illetve egy regény is (Peter and Max: A Fables Novel). A Legendák száműzetésben még „csak” egy érdekes, jópofa bevezető volt ahhoz a ritkán látott kreativitással hömpölygő, izgalmas, fantáziadús, egyenesen csodálatos történetfolyamhoz, ami egyre eposzibbá vált, míg végül a főszereplőket az otthonukból elűzött, titokzatos Emperor elleni háborúval nagyjából lezárult a 75. számban. Azóta ugyan megbicsaklott a Fables lendülete (nem csodálkoznék, ha Bill Willingham eredetileg csak a háború végéig tervezte volna a képregényt, és pusztán a siker miatt folytatná a mai napig), de még mindig színvonalas olvasmány.
Sokak másik nagy szívfájdalma: Hellboy. A Carthaphilus három kötet után lőtte le, pedig pont a negyedikkel (The Right Hand of Doom) kezdett igazán kerekké válni Mike Mignola lovecrafti és folklór elemekből összegyúrt mitológiája, és beindulni egy sok köteten átívelő grandiózus cselekményszál a főhős sorsát és a világvégét illetően. A 3-3 részes The Storm és The Fury erőlködés nélkül az utóbbi évek legjobb amerikai képregényei közé tartoznak. Utóbbi végén a főhős meghalt, de ezzel persze nincs vége: a következő, decemberben megjelenő sztori beszédes címe Hellboy in Hell. És akkor még nem beszéltünk a spin-offról, a BPRD-ról, ami hamar kinőtte magát a „Hellboy melléksorozat” kategóriából, és a saját jogán vált szintén máig futó, nagyszerű szériává.
Kicsit sanyarú a hazai sorsa a 2005-ös filmadaptáció apropóján elstartolt Sin City-nek is. Az összesen hét kötetből öt jelent meg Magyarországon (az utolsó a Családi értékek volt 2010-ben), és a Fumax egyelőre nem tervezi a továbbiakat. A hatodik kötet (Booze, Broads & Bullets) a rövid sztorikat tartalmazza, amiknek többsége már megjelent a Fekete-Fehér Képregényantológia egyes részeiben, a hetedik pedig a Hell and Back, ami a főszereplő egy drogmámoros ámokfutásának hála nagyrészt színes (nyomdaköltség probléma). Ha a második Sin City mozifilm elkészül, esetleg újra terítékre kerülhet ez is (noha a Fumax manapság inkább a könyvkiadás irányába mozdult el), addig legalább azzal vigasztalódhatunk, hogy Frank Miller sorozata így is majdnem teljesen megjelent itthon.
Hiába várunk még olyan, Amerikában rég véget ért, kultikus sorozatok folytatására, mint A prédikátor vagy az Y, az utolsó férfi (a Sandman jövőre ELVILEG folytatódik), pedig utóbbit a Kingpin kiadó az első bukás után is igyekezett lelkesen újjáéleszteni (egyetlen kötet erejéig sikerült). És mindezek még csak azok a szériák, amikbe alkalmunk volt itthon belekóstolni. A nagyszerű képregények száma, amiknek soha esélyük sem lesz az itthoni megjelenésre, fájdalmasan magas.
