A perui Mario Vargas Llosa kapta 2010-ben az irodalmi Nobel-díjat. Híressé A város és a kutyák című regényével vált. A 74 éves perui író a Nobel-díj bizottság indoklása szerint "a hatalomszerkezetek feltérképezéséért és az egyéni ellenállás, fellépés és kudarc erőteljes ábrázolásáért" kapta a díjat. Idén ősszel jelenik meg A kelta álma című regénye. A díjat december 10-én veheti át.
Az Akadémia mindig próbál aktuálpolitikai és társadalmi kérdésekre is rendre reflektálni, most még sem ez volt hangsúlyos, hiszen évekig pont politikai szerepvállalása miatt nem kaphatott Nobelt, még ha ezt nem is mondták ki. Csak néhány példa: Kertésznél a holokausztra való emlékezés fontosságára hívták fel a figyelmet, Le Cléziónál a kis népek kultúrájának megőrzésére, Doris Lessing díjazásával a feministákat is "díjazták", a tavalyi nyertes Herta Müller díja pedig a román változások huszadik évfordulójára érkezett.
Az olvasó író
"Életem legfontosabb eseményének azt tartom, hogy megtanultam olvasni - mondta egy interjúban Vargas Llosa - Ötéves voltam. Hamar ráéreztem, hogy tanulni mágikus tevékenység, a könyvek jóvoltából csodás világokban kalandozom, barangolhatok térben és időben is távoli helyeken, átélhetek sohasem tapasztalt helyzeteket. Faltam Jules Verne, Karl May, Dumas, Victor Hugo könyveit. Irodalmi ambícióm abból táplálkozott, hogy már kiskoromban ennyire érdekelt az irodalom. Később megismertem hazám irodalmát is, de egyetemista koromban a legnagyobb hatást külföldi írók tették rám, Hemingway, Sartre, Camus s az egzisztencialisták határozták meg a pályámat. Faulkner volt az első, akit papírral és ceruzával a kezemben olvastam. Jegyzeteltem a módszerét. Prózájában komplex világot teremtett, s azt átitatta mágiával, csodákkal."
Fiatalon sikeres
Miután egyéves korában szülei elváltak, anyjával és anyai nagyszüleivel a bolíviai Cochabambába költöztek. Tízéves korában családja a perui fővárosban, Limában telepedett le. Középiskolai tanulmányait előbb egy limai katonaiskolában, majd egy piurai gimnáziumban végezte. Mindössze 16 éves volt, mikor első drámáját egy színház műsorára tűzte.
1955-ben 19 évesen feleségül vette Julia Urquidit. 1955-1957 között irodalmat és jogot hallgatott a San Marcos Egyetemen. Tanulmányai mellett újságíróként dolgozott, és társszerkesztője volt a Literatura című irodalmi folyóiratnak. Egyetemi tanulmányait végül 1959-ben a spanyolországi Madridi Egyetemen fejezte be.
Első novelláskötete, a Los Jefes (Vezetők) 1959-ben látott napvilágot. Mivel Peruban íróként szinte lehetetlen volt megélni, Vargas Llosa még ugyanebben az évben Franciaországba költözött. Párizsban spanyolt tanított, a France Presse és a francia rádió spanyol osztályának munkatársaként dolgozott.
Már első regénye, az 1962-ben megjelent, önéletrajzi ihletésű A város és a kutyák meghozta számára a széles körű nemzetközi elismerést. A regény cselekménye a perui társadalom válságos világát szimbolizáló limai katonaiskolában játszódik, ahol az erőszak és megalázás módszereire nevelik a fiatalokat.
Bokszolt Márquezzel
Vargas Llosa 1964-ben elvált első feleségétől, Juliától. Házasságuk történetét később az 1977-ben megjelent Júlia néni és a tollnok című regényében dolgozta fel. A regényhez 1983-ban Julia Urquidi is megírta saját válaszát, mely angolul My life with Mario Vargas Llosa (Életem Mario Vargas Llosával) címen látott napvilágot.
Márquez bevert szemmel Fotó: New York Times
Ehhez az életrajzi eseményhez kapcsolódik a kedvenc történetünk, amikor egyik legjobb barátjával, a kolumbiai Gabriel Garcia Márquezzel összeverekedett féltékenységből. 1976 Valentin Napján le is fotózták a Száz év magány szerzőjét, a 1982-es Nobel-díjast egy óriási monokli és egy széles mosoly kíséretében. Azóta nem beszéltek egymással. Eleinte arról volt szó, hogy a kettőjük közti politikai különbség miatt vesztek össze, de a fotót készítő jóbarát szerint inkább arról volt szó, hogy Márquez rámozdult Vargas Llosa feleségére.
1965-ben feleségül vette Patricia Llosát. Két fiuk és egy lányuk született. A következő évben jelent meg második regénye, A zöld palota. A fordulatos meseszövésű regényben Llosa átfogó képet fest a perui társadalomról, és rávilágít a fehérek és az indiánok világa között tátongó szakadékra. Az 1960-as évek végétől Llosa különböző amerikai és európai egyetemeken tanított. 1967-ben Kölykök címen jelentette meg összegyűjtött novelláit.
1970-ben családjával Barcelonába költözött. Ebben az időben doktori disszertációján dolgozott, melynek témájául példaképét, Gabriel García Márquezt választotta. 1971-ben doktorált, disszertációja, a Gabriel García Márquez könyv formájában is napvilágot látott. 1973-ban jelent meg a Pantaleón és a hölgyvendégek című regénye, melyből 1976-ban saját maga rendezett filmet.
1975-ben Llosa visszatelepült Peruba. 1977-ben a Nemzetközi PEN Klub elnökévé választották. 1980-ban Japánba utazott, ahol különböző egyetemeken tanított. Hivatalos teendői ellenére sem csökkent azonban alkotókedve, és a nyolcvanas években is sorban jelentek meg kitűnő regényei (A háború végén, 1981; Mayta története, 1984; Ki ölte meg Palomino Molerót, 1986, A beszélő, 1987; Szeretem a mostohám, 1988)
Az 1990-es perui elnökválasztások első számú esélyesének számított, de vereséget szenvedett az alig ismert, japán származású Alberto Fujimorival szemben. Az elnökválasztáson való részvételéről szóló keserű visszaemlékezései El pez en el agua (Egy hal a vízben) címen 1993-ban jelentette meg. Egyébként utoljára 1990-ben kapott spanyol nyelvű író irodalmi Nobelt a mexikói Octavió Paz személyében.
Újabb regényei közül a 2000-ben napvilágot látott A kecske ünnepében egy diktatúra hétköznapjairól fest borzongatóan eleven képet.
Most ősszel új regénnyel jelentkezik, a novemberben megjelenő El sueno del celta (A kelta álma) gyaníthatóan az ősz egyik legnagyobb könyvsikere lesz. A regény Roger Casemet, Nagy-Brittannia ír származású kongói konzulja, és Joseph Conrad író barátságáról szól. Vargas Llosa több éven keresztül kutatta az diplomata kalandos életét, aki Afrikában a korábbi gyarmattartó II. Lipót kegyetlenségeit tárta fel, de Peruban is járt, ahol a kaucsuktermelő putumayo indiéánok helyzetét vizsgálta.
Kölykök (1959 – Los jefes) (ford. Benyhe János, Kesztyüs Erzsébet, Nagy Mátyás, 1967)
A város és a kutyák (1963 – La ciudad y los perros) (ford. Gulyás András, 1969)
A Zöld Palota (1966 – La casa verde) (ford. Benczik Vilmos, 1974)
Négy óra a Catedralban (1969 – Conversacion en la catedral) (ford. Gulyás András, 1973)
Pantaleón és a hölgyvendégek (1973 – Pantaleón y las visitadoras) (ford. Huszágh Nándor, 1977)
Júlia néni és a tollnok (1977 – La tía Julia y el escribidor) (ford. Huszágh Nándor, 1983)
Háború a világ végén (1981 – La guerra del fin del mundo) (ford. Latorre Ágnes, 1996)
Mayta története (1984 – Historia de Mayta) (ford. Tomcsányi Zsuzsa, 1997)
Ki ölte meg Palomino Molerót (1986 – Quien mato a Palomino Molero?) (ford. Csuday Csaba, 1989)
A beszélő (1987 – El hablador) (ford. Pál Ferenc, 1993)
Szeretem a mostohámat (1988 – Elogio de la madrastra) (ford. Csuday Csaba, 1990)
Halál az Andokban (1993 – Lituma en los Andes) (ford. Tomcsányi Zsuzsanna, 1996)
Don Rigoberto feljegyzései (1997 – Los cuadernos de don Rigoberto) (ford. Szilágyi Mihály, 2007)
Levelek egy ifjú regényíróhoz (1997 - Cartas a un joven novelista) (ford. Benyhe János, 1999)
A kecske ünnepe (2000 – La fiesta del chivo) (ford. Tomcsányi Zsuzsanna, 2001)
Édenkert a sarkon túl (2003 – El Paraíso En la Otra Esquina) (ford. Tomcsányi Zsuzsanna, 2003)
Izrael, Palesztina : béke vagy szent háború (ford. Benyhe János, 2007)
A rossz kislány csínytevései (2006 – Travesuras de la niña mala) (ford: Szőnyi Ferenc, 2007)
Utazás a fikció birodalmába - Juan Carlos Onetti világa (2008 - El viaje a la ficción - El mundo de Juan Carlos Onetti) (ford.: Scholz László, 2010)
A tippekről
A Nobel-díjat általában nem lehet megtippelni, hiába próbálkoznak vele minden évben a fogadóirodák, a korábbi győztesek közül Herta Müller 50 az 1-hez, Le Clézio pedig 14 az 1-hez eséllyel nyert. Idén az évek óta esélyesnek tartott Amosz Ozról és Salman Rushdie-ról kevesebb szó esett, helyettük a Nem vénnek való vidék vagy Az út című regényeket jegyző Cormac McCarthyról esett sok szó, illetve egy itthon ismeretlen kenyai szerzőről, Ngugi wa Thiong'o.ról, akiről kiderült, hogy wc-papírra írt és feleségét megerőszakolták és kikujuról fordította angolra szövegeit. Azért lehetett főesélyes, mert a tavalyi svéd könyvvásár legfelkapottabb, legprovokatívabb könyvével jelent meg az afrikai posztkolonizációról. Az utolsó pillanatban egy dél-koreai szerző, Ko Un is bekerült az esélyesek közé, mert a tavalyi díjazottat is megtippelő svéd irodalomszakértő, Maria Schottenius az egyik svéd napilapban, a Dagens Nyheterben őt tartja befutónak, esetleg Bob Dylant. A svédek azon sem csodálkoztak volna, a kanadai Alice Munro fut be, aki 2009-ben Man Booker-díjat kapott.
Tudni kell, hogy a Svéd Akadémia más díjkiosztókkal szemben egyáltalán nem pletykálja el, kik jöhetnek szóba, pedig a tizenhat főből álló testület már a múlt héten meghozta döntését, de formálisan ma döntöttek róla. Az elmúlt hat évben öt európai és egy török kapta meg a 1,5 millió dollárral járó kitüntetést, mindegyik regényíró volt a drámaíró Harold Pinter kivételével. 2008-ban a Nobel-díj zsűrijének főtitkára, Horance Engdahl egy szerencsétlen nyilatkozatban kimondta, hogy a díj Európacentrikus, amerikaiknak kevés esélye van nyerni, amit bizonyít, hogy Toni Morrison 1993-as díja óta nem díjaztak amerikai szerzőt. Sok fontos író nem kapott Nobel-díjat az 1901 óta tartó története során, így Tolsztoj, Proust, Joyce vagy Graham Greene.
A cikk elkészültéhez felhasznált linkek:
