Kép forrása: Agave
Tisztítótűz című, két idősíkon futó történelmi regényével Manda Scott arra vállalkozott, hogy elmesélje a Szűz, Jeanne d’Arc lehető legigazabb történetét, és feltárja a mítosz mögötti valóságot. A történelem harcos nőiről, sámánizmusról, műfajváltásról, állatorvosi múltjáról és Dan Brownról beszélgettünk vele.
A hírnevét kortárs krimik írásával szerezte. Miért tért át a történelmi fikciókra?
Amikor még teljes munkaidőben állatorvosként dolgoztam, tényleg kortárs thrillereket írtam, de olvasni már akkor is leginkább történelmi fikciókat olvastam. Spirituálisan pedig a sámán útját járom, vagyis egész létezésem ekörül összpontosul. Egyszer a lurcherem, ami egy vadászkutya, megölt egy szoptató nyulat, amely szentnek számít az e földön élő istenek szemében, és úgy éreztem, hogy ha nemcsak a nősténynek, de az összes kicsinyének is meg kellett halnia, hogy megmutassák nekem, kikapcsolt aggyal járok-kelek, akkor rá kell jönnöm, mit is akarnak tőlem az istenek valójában. Mindig is úgy tapasztaltam, hogy az istenek suttognak, aztán beszélnek, és ha még mindig nem hallgatsz rájuk, akkor kiabálni kezdenek – és jobb, ha már a suttogásra odafigyelsz, mert a kiabálásuk fájdalmas lehet. És ez itt már sokkal több volt suttogásnál. Fogtam a kutyáimat, és elmentem a közeli erdőbe egy útmutató látomásért, és megkérdeztem az isteneket: „mit akartok tőlem?”. És azt válaszolták, hogy írjam meg Boudica történetét, aki harcosnő volt, és lázadást vezetett Róma ellen a druidák idején – ami azt illeti, pont azelőtt, hogy a rómaiak teljesen kiirtották volna a druidákat. A druidák jelentik a mi sámánikus múltunkat, úgyhogy lényegében erről kellett írnom, de úgy, hogy az emberek megértsék. Nem voltam benne biztos, hogy meg tudom csinálni, de sok sámánikus segítséget kaptam, és volt egy fantasztikus kiadóm, aki értette a sámánikus álom természetét. Így kezdődött minden.
Kapcsolódó cikkeink:
A nagy Jeanne d'Arc-titok: Egy brit ex-állatorvos az új Dan Brown?
Mikor és hogyan kezdődött a Római Birodalom iránti érdeklődése?
Úgy kilencéves koromban, amikor elolvastam Rosemary Sutclifftől A sast. Hogy őszinte legyek, nem is annyira Róma érdekelt, mint inkább az, hogy kik voltunk mi a rómaiak előtt, de a megszállásnak és hadakozásnak ez a kultúrája olyan drasztikusan más volt, mint a miénk, és olyannyira állandó témája az emberi történelemnek, hogy mindenképpen lenyűgözi az embert – egyben fel is háborítja mindaz, amit tettek.
És mi a helyzet Franciaországgal és főleg Jeanne d’Arckal?
Ő akkor keltette fel az érdeklődésem, amikor olvastam egy ukrán sebészről, aki talált néhány csontot, és úgy vélte, hogy azok Jeanne d’Arc csontjai. Előállt egy elmélettel, hogy ki volt ő valójában, és minél inkább utána olvastam, annál biztosabb lettem benne, hogy igaza van – és aztán nagyon, nagyon meg akartam írni Jeanne d’Arc történetét. Ha egyszer elengeded a látomásokat látó parasztlány mítoszát, rájössz, hogy a valóság sokkal szívszorítóbb, erőteljesebb, és tele van bátorsággal.
Mennyi kutatást végzett a történethez? Megpróbálta a lehető leghitelesebben megírni, annak ellenére, hogy tudta, mindenképpen sok spekulációt és fikciós elemet kell hozzáadnia?
Nagyon sok kutatást végeztem, és ellentétben Boudicával, akiről szinte semmit sem tudunk, a Szűzről szerencsére sok korabeli vagy majdnem korabeli anyag áll rendelkezésünkre, köztük levelek, amelyeket ő maga küldött az ellenségnek, vagyis Angliának. Szóval volt, hogy szinte órára vissza lehetett követni a tevékenységét – máskor meg rengeteg lyukat kellett kitölteni, és az efféle lyukak igazi ajándékok egy író számára. Mindennek, amit a Szűz a könyvben tesz, megvan a valóságalapja, de persze a megjegyzései és a konkrét tettei kitaláltak, ahogy az őt körülvevő emberek egy része is.
Jeanne d’Arc egy rendkívüli nő volt egy olyan korban, amikor a nőket általában véve nem tartották sokra. Miért egy másik karakter szempontjából írta meg a történetét?
Eredetileg egyes szám első személyben írtam a könyvet, egy kislány szemszögéből, aki úgy nő fel, hogy majd lovag lesz belőle – és ez sokat segített nekem a karakter megértésében.... de a történet struktúrájának kontextusában ez a módszer nem működött. Kellett egy rejtély, konkrétan az, hogy „Ki ő?” Márpedig ez nem működik, ha annak a szemszögéből mesélsz, akire a kérdés vonatkozik. Másrészt pedig néha könnyebb érzékeltetni egy embernek a világra gyakorolt hatását, ha kívülről szemléled az eseményeket. Megszabadulsz az arroganciától, amely eltompíthatja a fényüket. Úgyhogy végül újraírtam a történelmi szálat Tod Rustbearddel, akit elküldtek, hogy derítse ki a Szűzről az igazságot, és ez sokkal jobban működött a sztori kortárs narratívájával.
Mielőtt írni kezdett, állatorvosként dolgozott. Az orvosi tanulmányaiból mennyit tud hasznosítani a könyveiben? A Tisztítótűzben látható élvezettel ábrázolta egy holttest halottkémi vizsgálatát.
Bizony! És a Boudica-könyvekben és a Róma-könyvekben sok állat van, főleg előbbiek Eceni földön játszódó részein, mert tudjuk, hogy híresek voltak a lovaikról és a vadászkopóikról. A Tisztítótűzben a Szűz lováról is nagyon szerettem írni – egyszer meg voltam győződve róla, hogy világhírű díjlovagló leszek. Reménytelenül rosszul csináltam, de legalább rájöttem, milyen nehéz jól megülni egy kivételesen jól tanított lovat.
Manda Scott: Tisztítótűz - A Jeanne d'Arc-titok
Fordította: Ballai Mária, Agave, 528 oldal, 3980 ft
A Tisztítótűz szinte két külön könyv, amelyeket egy rejtély köt össze. Miért így, két külön idősíkot használva írta meg a történetet?
Mert az egészet arra az igazi sebészre alapoztam, aki megtalálta az igazi csontokat egy igazi sírban, Franciaországban – és akit azután tönkretettek. Ő persze nem halt meg, de én mindenképpen ábrázolni akartam a múlt egy mítoszának – egy 600 éves, szükséges hazugságnak – hatását a jelenre, azt, hogy mi történik, ha az igazság olyan egyértelmű, hogy ha egyszer megismered, soha többé nem tudsz hinni a mítoszban.
Mi volt könnyebb: történelmi karakterekről írni, akiknek élete meglehetősen jól dokumentált, vagy megteremteni a saját, teljesen kitalált figuráit?
A kitalált figurák mindig könnyebbek – nagyon nehéz valódi emberekről írni, főleg, olyasvalakikről, akiket úgy csodálok, mint Boudicát vagy a Szüzet.
Sokan Dan Brownhoz (interjúnk Dan Brownnal ITT) hasonlítják önt, különösen a Tisztítótűz kapcsán. Mit gondol erről? Szereti Brown könyveit?
Nagyon jó eladásokat produkálnak – betöltenek egy bizonyos szerepet. De nem igazán hiszem, hogy sok közös van a munkáinkban, bár ha az a kevés embereket vonz a könyveimhez, az sosem baj.
Tervez folytatást írni a Tisztítótűzhöz, és ha igen, az már csak Picaut-ról fog szólni, vagy továbbviszi a kettős idősík koncepcióját egy másik múltbeli rejtéllyel?
Most írom az új könyvemet, amely Patrice nagyszüleiről szól a második világháborúban – és ha minden jól megy, a történet egészen a XXI. századig nyúlik majd.
Vannak még olyan történelmi korok, amelyek lenyűgözik önt, és nagyon szeretne írni róluk?
Abszolút. Van egy vikinges novellám, amelyet szeretnék majd valamikor regényé bővíteni – az izlandi és a finn számi nők rendkívül erős sámánok voltak, és erről még nem születtek történetek. És már mindent átgondoltam egy Arthur Pendragonról mint Boudica leszármazottjáról szóló könyvhez, azt is meg akarom írni. És már kész vagyok egy Twisted Foot nevű könyv első pár fejezetével, amely Írországban játszódik, akkoriban, amikor az istenek még fiatalok voltak, de ez inkább kitalált történet, mint igazi. És ugye most írok a második világháborúról, ami lenyűgöző, nem utolsósorban azért, mert beszélhetek olyan emberekkel, akik átélték.
