Békásmegyeren meghal egy nyúl, születik egy szuperhős, valaki szociológus akar lenni, valaki meg pont a szociológia miatt bizonytalanodik el magában. A Mágneshegy csupa olyan kérdést tesz fel az értelmiség szerepéről, a kisajátított perifériákon élőkről vagy a társadalmi nemekről, amikről mostanában nem olyan népszerű beszélni. De az valójában teljesen mindegy, ha három ennyire különböző, ám sok ponton egymást keresztező életet ismerhetünk meg. Rég olvastam magyar regényt, ami ennyire a saját világomról, problémáimról szólna, ráadásul Mán-Várhegyi Réka úgy ír, hogy minden mikrotörténetében találni valamit, ami vírusként beépül a fejembe. A Boldogtalanság az Auróra-telepen novelláskötetével bemutatkozó író most 382 oldalon újra bizonyítja, hogy ritka érzékeny a személyes problémákra, belátó a kapcsolati zsákutcákkal és érzékeny a körülöttünk lévő világra is. A hét könyve a Mágneshegy.
Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy
Magvető, 2018, 384 oldal, 3499 HUF
A regény nem előzmény nélküli: a Boldogtalanság az Auróra-telepen címadó novellájának (itt elolvasható) főszereplője Bogdán Tamás társadalomkutató, balliberális értelmiségi, elvált, a harmincas évei végén jár. 1998 utolsó éjszakáján találkozik Szentpéteri Enikővel (a Mágneshegyben Börönd Enikő) egy házibuliban. A fenti novellára tekinthetünk úgy, mint a Mágneshegy előzményére, terepmunkájára, ami már lazán felskiccelte az alaphelyzetet. Az igazi terepmunka persze az élet: Mán-Várhegyi sokáig élt Békásmegyeren, szociológiát és kulturális antropológiát tanult, és számára is meghatározó volt, amikor feministra irodalomelméletet hallgatott. Erről bővebben itt:
Mán-Várhegyi Réka: Békásmegyer aszerint változott, hogy épp mit akartam megírni
Fotó: Valuska GáborA Boldogtalanság az Auróra-telepen (JAK-Prae, 2014) novellái és A szupermenők (Tilos az Á, 2015) ifjúsági kalandjai után újra visszatér a lakótelepre Mán-Várhegyi Réka, bár ő azt mondja, tulajdonképpen el sem jött onnan, és mindig ugyanarról a telepről ír. A Mágneshegyben épp...
A Mágneshegy úgy lehet roppant aktuális könyv, hogy egy pillanatig nem törekszik erre. Valahol ettől izgalmas az irodalom, hogy a sok évi munka beletalál a korszellembe. Mán-Várhegyi Réka két éven át írta a regényét, aminek középpontjában három szociológus áll, egy fiatal, az egyetemet épp csak elkezdő Réka nevű lány, valamint két egyetemi tanár, Bogdán Tamás és Börönd Enikő. Látszólag mindhárom értelmiségi szereplő élete rendben van. Réka szociológusként kezdi az egyetemet, ahol rácsúszik a feminista irodalomkritikára, ami teljesen új nézőpontból segíti értelmezni az addigi világát: mi a nő viszonya a szöveghez, a testéhez, hogyan írhat egy nő, ami talán sokak számára banálisan hangozhat, de valójában iszonyú fontos problémákat vet fel. Ráadásul ez pont akkor történik, amikor az ELTE-n és a CEU-n eltörlik a gender studies oktatását, de ezt csak én teszem hozzá. A férfiak által gyakorolt hatalom boszorkányüldözést folytat a társadalmi nemek tudománya ellen, miközben a regény pont azt mutatja meg, hogy mennyi releváns kérdés merül fel ebből a nézőpontból. Az akadémiai pályán gyorsan és sikeresen felfelé lépdelő Enikő 1999-ben New Yorkból költözik vissza Budapestre. Az első generációs értelmiségi, Tamás az egyetemen tanít, menő szociológusnak számít, már korábban elhagyta családját, akik Baján élnek. Centrumok és perifériák kavalkádja a regény, a nézőpontok változnak és megkérdőjeleződnek, biztonsággal már semmit nem lehet kijelenteni.
Fotó: Valuska Gábor
Manapság valószínűleg előbb lehet rábeszélni bárkit, hogy kötözős pornóról olvasson, mint szociológusokról, de a Mágneshegy borzasztó érzékeny, izgalmas és szórakoztató könyv, aminek nincs központi szereplője, nem is egy elbeszélői nézőpontból mesél, ráadásul nagy dramaturgiai csomópontok sincsenek benne, mégis olvastatja magát a széttartó, finoman kapcsolódó mozaiktörténet-szerkezet. Oké, a Mágneshegy világa nagyon közel áll hozzám, ismerem ezeket a tépelődő szociológusokat, akik a társadalmat vizsgálják, igyekeznek megérteni, miközben az egyén valahogy háttérbe szorul. Ismerem az akadémiai pályán igyekvő fiatal tudósokat, akik pontosan érzik, mi az éppen aktuálisan legfontosabb tudományos hívószó, ami elég ahhoz, hogy a gurulós bőrönddel belépjenek a konferenciaturizmus világába. Ismerem az akadémiai rendszert, ami egyfelől nagy szabadságot ad, másfelől meg elnyom és bezár. De ez most csak a saját olvasatom szempontjából fontos, mert Mán-Várhegyi ezt a közeget, ezeket az embereket és problémáikat írja meg egy olyan világban, ami már a tényeken túl van, és amelyben a társadalomtudományt megbélyegezték. Szóval marginális szereplők lettek, a hatalmi pozíciójukat elvesztették, miközben életük pont arról szól, hogy ők kutatják a perifériára szorultakat.
A regény a magába zárt, disztópikus Békásmegyer körül bonyolódik, aminek saját törvényei, identitása, hiedelmei, sőt szuperhőse is van. A legközelebb talán Dyga Zsombor Tesója hozott ehhez a félbudapesti telephez, amit Mán-Várhegyi most egyfajta főszereplőnek tett meg. Az már önmagában iszonyú szórakoztató, hogy az ott lakók tényleg olyanok, mintha az amerikai vagy orosz katonai kísérletek eredményei lennének, akik azt hiszik, hogy a szívcsakra a Mágneshegyre költözött. Bogdán Tamás terepmunkára megy Békásmegyerre, ahol vannak joviális szkinhedek, meg egy Feri nevű fura figura, akiből szuperhős lesz. Persze, ahogy ezeket a kontextusokat felépíti Mán-Várhegyi, úgy húzza le a rétegeket a felépítményéről, hogy megmutassa, milyen problémákkal néznek szembe a helyiek, vagy akár a kutató. A Mágneshegy így tud egyszerre szórakoztató és okos is lenni.
Pedig a kötet elbeszélői szerkezete eleinte elég szokatlan: a Réka nevű fiatal szociológushallgató egyes szám első személyben kezd el mesélni egy történetet, ami egy ponton egyes harmadikba vált (a szövegben ez a probléma konkrétan felmerül, hogy milyen nézőpontból lehet írni). Réka írni kezd, még az is lehet, hogy pont azt a regényt, amit E/3-ban elmesél Enikőről és Tamásról, de semmiképp se pöttyös könyvet, mert mint megjegyzi, ha egy női szerző nőnemű főhősről ír regényt, akkor azt hajlamosak vagyunk lektűrként olvasni. Talán ezért is lett a borító a pöttyök helyett négyzetes.
Borítópornó: Mán-Várhegyi Réka - Mágneshegy
Legújabb rovatunkban különleges könyvborítók tervezőit kérdezzük meg arról, hogyan dolgoznak, miként születnek a nagy ötletek, és milyen tendenciákat látnak a szakmájukban itthon, illetve külföldön. Ezúttal Hidvégi Annával beszélgettünk Mán-Várhegyi Réka Mágneshegy című regényének borítójáról. Hogyan készült el a borító? Mágneshegy. Börönd Enikő, harmincas éveiben járó szociológus, 1999 nyarán tér vissza New Yorkból Budapestre.
Az utóbbi évek közbeszéde sok szempontból oda futott ki, hogy az uralkodó értelmiség nem tudja, mi történik a körülötte lévő világban: Trump, a Brexit vagy az áprilisi választások is ehhez hasonló végkövetkeztetéseket hoztak. A Mágneshegy különböző élethelyzetben lévő szociológusai pont ennek a megértésnek a hiányára mutatnak rá, mert a valós társadalomtudományos munka elsősorban a saját kontextusaink megértésén keresztül vezethet el. Ha saját életünket, döntéseinket nem értjük, akkor hogyan tudnánk egy számunkra idegen közeget megérteni? Tamás idegenként érkezik Békásmegyerre, Enikő New Yorkból tér vissza, hogy a magyarok nyomorultságát feldolgozza, míg nemezise, Regina menekültekkel foglalkozik. Az akadémia rendszere kapitalista, a versenyre épül, sokan természetesen már előnyből indulnak, mások meg sehogy nem tudják ledolgozni a hátrányukat (nyelv, forráselosztás, networking etc.) Mindenki a tudomány centrumából érkezik, hogy megértse a perifériát, ami más társadalmi csoportoknak meg maga a centrum. Hiába a szétolvasott tudományos szövegek, a jól megírt tanulmányok vagy konferenciaelőadások, ha előbb mindenkinek a saját idegenségét és beágyazottságát kell megértenie. Így kapcsolódik össze és rombolja egymást munka és magánélet a szereplők történeteiben. Mindenki a boldogságot keresi, és persze mindenki máshogy teszi azt, de az mindenkiben közös, hogy komoly önreflexiós út vezet a megtalálásához.
A Mágneshegy olvasmányos, lendületes és sűrű könyv lett az ún. magyar valóságról, problémáinkról és egy csomó magánéleti kérdésről. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Mán-Várhegyi Réka úgy mesél, hogy életre kelnek a szereplői, talán ennek is köszönhető, hogy Szilágyi Zsófival közösen írt Egy nap Cannes-ban FIPRESCI-díjat nyert. A Mágneshegy megmutatja, hogyan hozzuk létre azokat a buborékokat, amikben élünk, és amik a mindennapok megértését megkönnyítik ugyan, de azokon túl már nehezebben látunk.