Mán-Várhegyi Réka: Békásmegyer aszerint változott, hogy épp mit akartam megírni

Fotó: Valuska Gábor

A Boldogtalanság az Auróra-telepen (JAK-Prae, 2014) novellái és A szupermenők (Tilos az Á, 2015) ifjúsági kalandjai után újra visszatér a lakótelepre Mán-Várhegyi Réka, bár ő azt mondja, tulajdonképpen el sem jött onnan, és mindig ugyanarról a telepről ír. A Mágneshegyben épp Békásmegyernek hívják, és egy várostól elzárt, disztópikus helyszínként jelenik meg, ahol új ideológiák tenyésznek. Mán-Várhegyi nemcsak a telepidentitást vizsgálja, de a telepet kutatási terepül használó társadalomtudósokat is. Három szociológus, az Amerikából hazatérő Börönd Enikő, a tanítványaival viszonyt kezdő Bogdán Tamás és a másodéves egyetemista, Réka életén keresztül mutatja be a belvárosi értelmiség különböző arcait és a generációk együttéléséből fakadó feszültséget, és miközben házibuliból terepmunkára kísérjük a szereplőket, a telepre észrevétlenül beszökik a boldogság. Interjú társadalmi egyenlőtlenségekről, elmenni nem tudásról és öröklött nyomorúságról.

Honnan ez a vonzódás a telepekhez?

Azt hiszem, mindig is érdekelt a részben külön világként funkcionáló, belső szabályozottsággal bíró közösségek működése. Gyerekként nem babaházról álmodtam, hanem mini tömbházakról, amelyekben mini emberek élnek a mini lakásaikban, és én Gulliverként figyelhetem mindennapi mozgásaikat. Úgy számoltam, négy-öt ilyen tömbházacska éppen elférne a szőnyegemen. Sok évvel később szociológiát végeztem, belekóstoltam a kulturális antropológiába is, voltam néhányszor terepmunkán, egyre több mindenre tudtam, ha nem is telepként, de potenciális kutatási terepként tekinteni.

A Mágneshegyben az első könyved címadó novellájának szereplői térnek vissza. Hogyan lett regény a novellából?

Ez a történet még a novella előtt elkezdődött. Az egyetem végeztével elhatároztam, hogy összeszedem magam, és írok egy regényt. Ezt a regényt aztán vagy tíz változatban elkezdtem. Voltak visszatérő témák, mint például szkinhedek, nyulak, emlékezetkieséssel küzdő nők. Az első verzióban érző szívű szkinhedekkel találkozunk a városszéli lakótelepen. A másodikban eltűntek a szkinhedek, és inkább egy meseregény helyszíne lett a lakótelep. Aztán egy ismerősöm Londonból hozott nekem egy példányt Patrick Ness Chaos Walking-trilógiájának első kötetéből, aminek hatására disztópikus ifjúsági regényt akartam írni. A lakótelepi helyszín felkerült egy ködös hegytetőre, és minden jelenetbe posztapokaliptikus, nyikorgó sorompók és kiégett óvodaépületek lógtak be oldalról. Egy időben áthelyeztem mindenkit a Lövölde térre, ahol ebben az időben laktam, majd újra visszakerültek Békásmegyerre, amit közben átneveztem Répásmegyernek, majd a szociológusok megjelenésével Auróra-telepnek. A regénykezdemények egyre hosszabbak lettek, de nem voltam elégedett az eredménnyel. Ilyenkor megálltam egy időre, majd újabb rohamra indultam, ami azt jelentette, hogy két-három hónapig lehetőleg minden reggel írtam ezer szót. A végeredmény persze kása, de a lelkemnek jót tett, hogy sokat írtam, és lassanként elkezdett alakulni a dolog. Hat-hét éve a Boldogtalanság az Auróra-telepen is egy regényírási lendületben született, aminek a végén képtelen voltam átrágni magam a jókora anyagon, úgyhogy kivágtam ezt a részt, és úgy döntöttem, novellát csinálok belőle. De később újra nekifogtam a regénynek, ami közben ismét átalakult. A legutóbbi változatnak két éve fogtam neki, és a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy minden korábbi szöveget átolvassak, hátha találok bennük valami használhatót. Arról álmodoztam, ha kész lesz végre a regény, akkor az összes korábbi változatot törlöm a gépemről, nehogy bárki megtalálja őket. Összesen közel kétmillió karakternyi szöveget dobtam ki.

Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy

Magvető, 2018, 384 oldal, 3499 HUF

 

Van egy szakasz Békásmegyer Wikipédia szócikkében, ami remekül leírja a regényben szereplő lakótelepet, a zártságot, az elszakadás, kiszakadás lehetetlenségét. „Békásmegyer forgalmának nagy részét három párhuzamos út hordozza (…) ezeken a hétköznapi csúcsforgalom idején rendszeresek a dugók, és a földrajzi adottságok miatt nehéz menekülőútvonalakat találni”.

A valóságban Békásmegyer egy szép és komfortos lakótelep, remek az infrastruktúra, olcsó és jó a piac, a közelben a Duna, strand, bányató. 14 és 24 éves korom között laktam itt, a szüleim a mai napig itt élnek. Nem akartam Békásmegyerről írni, és a végeredménynek nincs is sok köze Békásmegyerhez. Azt csak én tudom, és csak nekem fontos, hogy ebben a regénybeli Békásmegyerben összemosódnak az életem mindenféle más helyszínei, sőt visszatérő álmaim helyszínei, és a végeredmény mindezek egyvelege. Mindig aszerint változott, hogy éppen mit akartam megírni.

Szkinhedregényt például miért akartál? 

Egyszer a HÉV-en utazva végignéztem, ahogy egy dühösnek látszó kopasz srác kibelezi a mellettem lévő ülést. Az utasokkal együtt megtámadva éreztem magam, de persze nem mertem közbeavatkozni. Rosszul voltam a helyzettől, egész nap agresszív indulatok feszítettek, majd azon gondolkoztam, hogy miért hat rám ez ennyire, és mi lenne, ha inkább használnám ezt az élményt, és megpróbálnék írni valamit a fiú perspektívájából. Mellesleg éppen ebben az időben alakult a Jobbik, nacionalizmusról és szélsőjobboldali ideológiákról tanultam, úgyhogy volt mivel felruháznom képzeletben ezt a dühös, kopasz fiút. Utána kutattam is a témában, szélsőjobboldali fiatalokkal készült életútinterjúkat olvastam, míg végül beláttam, hogy nem tudnék autentikus szkinhedregényt írni. De azzal az elképzeléssel továbbra is kacérkodtam, hogy marginális csoportokról legyen majd szó ebben a regényben, főleg mert úgy éreztem, hogy rövidke szociológusi pályámon szereztem némi tapasztalatot, felvettem életútinterjúkat, vagyis úgy képzeltem, hogyha valaki, akkor én képes lehetek olyanok helyett beszélni, akik nem tudnak. De hát hogyan is lehetnék erre képes? Hiszen amit írok, még helyettem sem képes beszélni, hogy tudna akkor mások helyett? Lassanként megértettem, amit irodalomelmélet órán pár évvel azelőtt tanultam, hogy egy szöveg tényleg több, kiszámíthatatlanabb annál, mint amit a szerző eredetileg gondolt. Úgyhogy leszámoltam azzal, hogy előre kitalálom, hogy miféle nagy társadalmi és történelmi tétekkel fog bírni a regényem, így nem írtam végül szkinhedregényt sem, de azért az ülést kibelező fiú a Feri nevű szereplő alakjában megmaradt.

A regényben szereplő szociológusok Békásmegyeren végeznek terepmunkát, te pedig, szerzőként a fővárosi értelmiség körében. Olyan közeg ez, ahol folyamatosan fel van dobva a magas labda, amit nagyon könnyű lenne egy-egy vaskos poénnal leütni, ám a Mágneshegyben empatikusan, minden iróniát nélkülözve fordulsz a szereplőid felé, és nemcsak belülről, de Horváth Regina figuráján keresztül a vidéki értelmiség perspektívájából is bemutatod.

Világos, hogy többféle értelmiségről beszélhetünk, különféle dimenziók mentén tagolt heterogén csoportokról, amelyeknek a kívülről hasonlónak látszó tagjai olykor éppen azt élik meg, hogy kilógnak, de legalábbis marginálisak. Én elsőgenerációs értelmiségi vagyok, tizennyolc-húszévesen még előttem tornyosult az értelmiségivé válás hol egyszerűnek, hol bonyolultnak tetsző feladata. Vagyis személyes indíttatásból kezdtem foglalkozni vele, hogy mi az értelmiség. Homályosan érzékeltem, ahhoz, hogy „valódi” értelmiségivé váljak, nem elég, ha elvégzem az egyetemet. Szégyelltem a naplómat, amibe a szívügyeimet körmöltem ahelyett, hogy közéletről és irodalomról szóló töprengéseimet rögzítettem volna. Néha úgy éreztem, hogy egyedül képtelen vagyok értelmiségivé válni, és első körben kéne hozzá egy lakás, valamint egy jókora asztal, lehetőleg ovális, hogy heti rendszerességgel megvendégeljem gondolkodó társaimat, és együtt töprengjünk közéletről és irodalomról. Bár jó fejű gyereknek számítottam korábbi iskoláimban, de az egyetemen nehézségekbe ütköztem, néhányszor kiderült rólam, hogy az „alapműveltségem” hiányos. Elgondolkodtatott, hogy miért tudnak mások annyival többet mint én, miközben nem okosabbak nálam. Viszonylag hamar kezembe került Pierre Bourdieu tanulmánykötete, A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése, ami felnyitotta a szemem néhány dologra.

Most már látom, hogy a húszas éveim nagy problémakörei – Mitől szépirodalom a szépirodalom? Mitől értelmiségi az értelmiségi? És a keresztkérdés: változtat-e a helyzeten, ha mellesleg nő vagyok? – gond nélkül beszivárogtak a regénybe, amit végül csak megírtam.

Több szereplőd is küzd az elmenni nem tudással, van, aki a békási paneldzsungelt képtelen otthagyni, más a saját családját, ami mágneshegyként húzza vissza. Mit jelent neked ez a kényszerű maradás?

Leginkább azt, hogy valójában nem tudok igazán megváltozni. Pedig hosszú ideig úgy tűnt, hogy úgy gyurmázok magammal, ahogy csak akarok. Akárhová költöztünk, csodálatosan idomultam az új környezethez, az új közösségekbe hamar beilleszkedtem, ha kellett, teljesen átalakultam. Közben elszántan dolgoztam magamon, igyekeztem megbirkózni a komplexusaimmal, frusztrációimmal, traumáimmal, és néha elképzeltem, hogy amikor majd az összes problémámat megoldom, akkor végre elkezdhetek élni. És noha sok tekintetben önmagam erősen feljavított verziója lettem, de a legtöbb problémakört mégsem haladtam meg. Egy ponton rájöttem, hogy nyomorúságaim egy része, azon túl persze, hogy társadalmi természetű, generációkon átívelő örökség, és ez új lendületet adott az önvizsgálatnak. A barátaimmal gyakran beszélgettünk erről az elmúlt években, miután harminc fölött sokan elkezdték felfedezni magukban a saját szüleiket.

A Mágneshegy nekem alapvetően boldog könyvnek tűnik. Még azt is megkockáztatom, hogy szinte minden szereplőd életében bekövetezik valamiféle hepiend, ha nem is mindig egyértelműen. Korábban említetted, hogy sokáig irodalmi témákat válogattál magadnak, de a boldogság mintha kevésbé tartozna az irodalommá transzformálható témák közé.

Hogy valóban boldog könyv-e, nem tudom. A novelláskötetet az olvasók egy része reménytelennek, lehangolónak találta, mások inkább humorosnak, pozitívnak. Ennek örültem, és nem bánom, ha a regény is ehhez hasonlóan fog működni. Akárhogy is, írás közben nem dolgoztam azon, hogy derűs vagy depresszív legyen, annak ellenére, hogy a kérdés régóta foglalkoztat. Gyerekként, kiskamaszként kizárólag a hepiendes történeteket szerettem, az volt az első kérdésem, ha valaki könyvet, filmet ajánlott, hogy jó-e a vége. Tinédzserként felnőtt irodalmat olvasva az átlagos hepiendet persze már sekélyesnek, hazugnak találtam. Aztán ahogy egyre több novella- és regénykezdeményt írtam, megtapasztaltam a tragikus, keserű vég kényszerítő dramaturgiáját. Szépirodalmat akartam írni, és úgy tűnt, hogy már önmagában ez az elhatározás egy sor döntést kényszerít rám a témára, szereplőkre, történetre vonatkozóan. Így főleg ebből a szempontból kezdett érdekelni az is, hogy egy szépirodalmi műben leírt történetnek mi módon lehet „boldog” vége. Az persze nem motivál, hogy az olvasót jobb kedvre hangoljam, és arról győzködjem, hogy az élet végső soron csodálatos.  Mindazonáltal a derű és a borúlátás egyaránt jellemző hangulatai a mindennapjaimnak, és bizonyára utat találnak az írásaimba anélkül, hogy törekednék rá.