Likó Marcell anyja keserű napjait is droggal édesítette

barraban | 2015. június 16. |

Első mondat: "Öreganyám halálos ágyánál nem voltam jelen."

Géczi János a nyolcvanas években nagy vihart kavart a Vadnarancsokkal, a társadalom szélére sodródott fiatalok és homoszexuálisok élettörténet-rekonstrukcióival. Majd harminc évvel később felelevenítette módszerét: körülbelül ötven órányi személyes élményekről szóló beszélgetést rögzített egy nehéz sorsú fiatalemberrel, és a szubjektivitás prizmáján átszűrt emléktöredékekből kollektív, generációs történetet írt meg.

A Bunkerrajzolóban (ITT olvashatsz bele) a Vad Fruttik frontembere, Likó Marcell meséli el több évtized távolságot átfogó, jelenig ívelő család- és nevelődéstörténetét – ahogy ő látja, ahogy ő emlékszik. Talán lehetséges sztáréletrajznak is olvasni a könyvet, de előképét nem a Balhék és bulik – és hasonló - című kiadványokban kell keresni, sokkal inkább Tar Sándor háza táján. Géczi éles szeme mikroszkopikus közelségbe hozza a rögvalóság szeleteit, az író kerüli a direkt szépírói eszközöket, a stilisztikai díszeket, az ornamentikát: Likó fiatalságának rozoga közegét lecsupaszítva, érzelemmentes őszinteséggel tárja fel.

Géczi János: A Bunkerrajzoló - Likó Marcell élettörténet-rekonstrukció

Atheneum, 2014, 256 oldal, 2990 HUF

 

„Lélekzetvisszafojtva, megmagyarázhatatlan szorongással és titkos bűntudattal figyeljük a reflektor fénykörében az ismeretlen lények mozgását, akik mégis testvéreink, az exotikus néptörzs életét s különös szertartásait, mely mégis a mi törzsünk. Az író semmit sem hallgat el, szinte nem marad kérdésünk mikor becsuktuk a könyvet, csak csodálkozásunk” – írta Babits Mihály a Puszták népéről. Géczi néptörzse a nyolcvanas évekbeli, lakótelepekre zsúfolt, vegetáló munkásosztály lett reménytelen sorsra ítélt utódaival együtt.

11224371_10153332377608774_6672770200324491583_n.jpgFotó: Ivor Szaniszló/Vad Fruttik Facebook

Likó Marcell a várpalotai Ady-lakótelepen nőtt fel. A szerzői szem hosszan pásztáz keresztül-kasul a tájon, mint egy kíváncsi filmkamera. A telep maga a nagybetűs nyomor, olyan, akár egy urnatartó a céltalan, sorsukon változtatni képtelen emberek dobozba zárt hamvaival. Leharcolt grund, összehugyozott lépcsőház, orrfacsaró lábbűz, leszakadó lépcsőkorlát, erkélyről repülő turha. A konyhában falat bámuló, tespedő családok, penészes szobasarkok, állandó veréssel és pálinkába áztatott kenyérrel nevelt gyerekek, megfélemlített felnőttek. Az ordítozás a természetes beszédmód, munka, az legtöbbször nincs, ha van, "locsolgatnak tizenöten egyetlen tő virágot”, és „ugyan reggel 7-kor kezdtek el dolgozni, de 9-kor már nem csináltak semmit.” A tóparton fekvő harcsatetemet egy család pakolja a kordéjára – talán megeszi. Az apa kifejti volt feleségének, hogyan gyilkoltatja meg a saját fiát: ha berúg, őrjöng, szekrényeket borogat, rátámad a családjára, menekülni kell a nagymamához, a szomszédokhoz. A lengyel anya örökös döntésképtelenségben tocsog, reménytelen életének minden terhét fia nyakába akasztja. „Ebben a családban minden férfi ivott. A nők nem nagyon ittak, a nők háztartást vezettek és nyugtatókat szedtek.” Likó ellenőrzőjében sorakoznak a beírások, elalszik az iskolapadban, mindig feszült. Persze vannak szép napok is, focicsaták, közös rajzolgatás a pillanatokra száraz édesapával, ruhapróbálgatás az anyával a turkálókban: rövid szusszanók,  aztán vissza a természetessé vált pokolba.

Milyen perspektívák nyílhatnak meg egy kisfiú előtt, aki olyan közegbe születik, ahol mindenki csak vegetál? Akinek apjáról és anyjáról is az az első emléke, hogy ütik őt, és ez a nagyszülők között, de az egész várpalotai miliőben is bevett fegyelmezési eszköz? Hova meneküljön az ember a kíméletlen valóság, a kültelki civilizáció barátságtalan ölelése, a kilátástalanság elől?

Likó a kábulat örvényét, a normákon túli életet választja. Maga mögött hagyja a lakótelepi bunkert, és átköltözik az anyagok és a szaporodó orgiák bunkerébe: művelődésszervező szak, lepukkant albérlet, gyorsan cserélődő lányok, cimborák a hanyatlásban. Hamarosan a drog, a drog és még több drog diktálja a mindennapok ritmusát. Szerecsendió, fű, meszkalin, LSD, amfetamin, speed, extasy, habpatron, gomba, angyaltrombita, kenderből sütött zöld kenyér a mindennapi betevő, hogy évekig ne kelljen magához térnie (a dizájnerdrogok,a herbál és a kristály aranykorában tán már nem is mindenkinek csengenek ismerősen ezen "ősi varázsszerek"). Anyjának is visz belőlük, hadd édesüljenek meg kicsit az asszony keserű napjai.

Likó eleinte az inspiratív hatású látomások örömébe, a vad eksztázisba szédül bele. Aztán jönnek a pokoli kínok: a szorongás, a halálfélelemmel átitatott bad tripek, az elhatalmasodó szociális fóbia, az elvonással járó lokalizálhatatlan fájdalom, és végül a pszichiátria. A lassú, tapogatózó felismerés, hogy az ember nem futhat el a dolgok elől. A kórház kapuja tehát kitárható, az ember tüdeje újra eltelhet szabad levegővel – de vajon hány izzé-porrá tiport lélekben bújik olyan szívós élni akarás és erő, mint Likó Marcellében? Ki menti meg a csapzott hajú Annákat, a zárt osztályra kerülő Leopoldokat, vagy Leticiát, aki beleroppan egy téves diagnózisba?

Géczi János prózája szikár stílusú, gránitkemény szociográfia, mely az emlékezés sajátosságaival is eljátszik – Likó néhány sztorija többször is felbukkan a regény lapjain mindig kicsit más fénytörésben. A Bunkerrajzoló a perifériára szorult, sokszor tökéletesen értelmetlennek látszó emberi sorsok kendőzetlen ábrázolásával garantáltan napokra kibillenti az olvasót lelki egyensúlyából.