Fotó: Valuska Gábor
A Könyves Magazin előző számának fókusztémájában azt tárgyaltuk, mennyire nem hallják meg a nők hangját az irodalmi díjakat odaítélő zsűrik és bizottságok. Hát most meghallották, méghozzá Rakovszky Zsuzsáét, ezzel pedig ő lett az első, aki a Libri irodalmi díjat és az Aegon-díjat (Visszaút az időben, 2007) is a magáénak tudhatja, ráadásul mindkettőt verseskötetért kapta. Rakovszky és a Libri irodalmi közönségdíj nyertese, Bartis Attila a Budapest Music Centerben megrendezett gálán vehette át a díjat, ahol Fullajtár Andrea és Bálint András mikrofonja előtt majdnem minden rövidlistára került szerző felvonult, Szabó Balázs és bandája pedig tett róla, hogy az ember napokig ne verje ki a fejéből Radnóti Bájolóját, vagy Pilinszky Ne félj és Szemlér Ferenc Hogyha gondot viselnél rám című gigaslágereit. A BMC gladiátorarénát és pincemulatót egyszerre idéző nagytermében Bálint András szerint nemcsak a szerzőket, kiadókat ünnepeltük, de azokat is, akikről általában mindenki megfeledkezik: a szerkesztőket. Fullajtár a két hónap alatt elolvasandó háromezer oldalra emlékezett, majd felidézte, hogy A vége kiolvasásához mindössze tizenkét órára volt szüksége. Én pedig már láttam is magam előtt az Őrület! 50 oldalt olvas egy óra alatt Fullajtár Andrea szalagcímeket.
Rakovszky Zsuzsa: Fortepan
Magvető Könyvkiadó, 2015, 72 oldal, 2490 HUF
Az, hogy ilyen különböző műfajú könyveket kellett összehasonlítania a zsűrinek, Szilágyi Zsófia szerint nemcsak azt mutatja, hogy mennyire sokszínű, de azt is, hogy mennyire gazdag a magyar irodalom. Károlyi tippjátékra hívta a közönséget, és a Kérdezz-felelek társasjátékot idézve sorolta az állításokat, amik egyre közelebb vitték a nézőket a megoldáshoz. Főleg azokat a nézőket, akik nem hallották, vagy nem akarták meghallani, amikor Fullajtár Andrea két íróval a vége előtt teljesen véletlenül elspoilerezte a győztes kilétét. Rakovszky Zsuzsa nemcsak a Libri irodalmi díjat nyerte meg, de a színésznő életét is megváltoztatta, a személyes érintettség miatt pedig talán nem is meglepő, hogy elszólta magát. Ő fordította ugyanis Euripidész Médeiáját, amivel Fullajtár számos díjat nyert és végigturnézta Európát. Károlyi messziről indította a játékot: a nyertes kötet szerethető könyv, amiben semmi nem az, aminek látszik, majd rátért az emlékezés bizonytalanságára, a múlt végtelenségére, és a fényképek emlékezetére, amiből még annak is leesett, hogy a Fortepan a nyertes, aki csak a könyvek címét ismerte.
A zsűri munkáját bemutató kisfilmből kiderült, hogy Fullajtár Andrea könnyen meggyőzhető, Bálint András novelláskötetet olvas a legnehezebben, mert a novellák különálló történetek, Károlyi Csabának kontrollt jelentett, hogy a döntéshozók közt színházi emberek is voltak, mégis Szilágyi Zsófiával vitatkozott a legtöbbet, aki szerint a díj egy folyamat, és még csak most alakul, hogy mi lesz belőle. Vágyai és elvárásai a Libri-Shopline Nyrt. vezérigazgatójának, Kovács Péternek is voltak, és voltak félelmei is, amik egészen addig tartottak, míg meg nem látta a kétszáz könyvet, amiből a longlist összeállt. A hosszúlistát egyetlen ország kortárs irodalmával sem cserélné el, a tízből pedig szerinte nem lehetett rosszul választani.
Az est igazán irodalmi része a legnagyobb hiányzóval, a néhány hete elhunyt Réz Pállal indult, aki „hatvan gyönyörű irodalmi évről” beszélget Parti Nagy Lajossal a Bokáig pezsgőben című hangosmemoárban. Bálint Andrást jó barátság fűzte Rézhez, aki nemcsak a barátja volt, de az irodalmi tanácsadója is, és minden önálló estjéhez volt néhány tanácsa, Arany Jánostól Szép Ernőig. A Libri egyszeri életműdíjjal ismerte el a kötetet, amit Réz fia, Réz Mihály vett át. Sosem gondoltam, hogy irodalmi díjátadón valaha is hallani fogom a Soft Cell-féle Tainted love-ot, de Nádasdy Ádám esszékötetének, A vastagbőrű mimózának jelölése ezt is elintézte. Nádasdy a vágy titokzatos és szőrös tárgyáról olvasott fel, majd a társadalmi szerepvállalás fontosságáról beszélt. Ahhoz, hogy valamit elfogadtasson az ember, legyen az a melegség vagy bármi, ami a társadalom szemébe elfogadtatandó, arc kell. Olyan ember arca, akire hivatkozva még az egyszeri rokon is a fejéhez kap, hogy ja, ha ő is, akkor egész más a helyzet. Dante Isteni színjátékának Nádasdy által fordított poklában is vannak melegek, ahogy a mennyországban és a purgatóriumban is, de nem kell túlmisztifikálni a dolgot, mert nem Isten döntötte el, hogy kit hová helyez, hanem a szerző.
Bartis Attila: A vége
Magvető, 2015, 604 oldal, 4990 HUF
Ungváry Krisztián könyve, a Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941-1944 nehezen választható el a politikai környezettől, amiben olvassák, ezért nem meglepő, ha támadják és kritizálják. Ungváry 15 éve kezdett foglalkozni a könyv témájával, a kritika akkor szélsőbalos elemként tartotta számon, aki a saját fészkébe piszkít. 2016-ra teljes érzéketlenséggel vádolták az áldozatok irányába, és a Horthy-rendszerhez való túl pozitív viszonyulással vádolták, így nagyjából valahová középre került a politikai palettán, de túlzás lenne azt állítani, hogy ez boldoggá teszi. Bár az orosz levéltárak jelentős része szabadon kutatható, Ungváry felidéz egy 2013-as esetet, amikor a magyar kutatókat egyszerűen nem engedték be az egyikbe, bár szerinte ez bőven beleférne a keleti nyitásba, majd hozzáteszi, hogy az orosz hadtörténeti levéltárba bejutni lehetetlen, és hiába kerül fel sok anyag az internetre, semmi garancia rá, hogy abban épp ott van, amire az embernek szüksége van.
Fullajtár Andrea a gála előtti estén a Kurázsi mama címszerepét játszotta a Katonában, a közönség soraiban pedig ott ült Szvoren Edina is, akit Az ország legjobb hóhéra című novelláskötetéért jelöltek a díjra, így lehetőségük nyílt már a díjátadó előtt megismerkedni. Bár részletként a hentergő dulakodástól kipirult Anyánk teleszkópos életébe pillanthatunk bele, Fullajtár mégis a Bonszáj-gyerekekről faggatózik. Szvoren szerint a novellában, aminek tartalmát már a címből sem nehéz megfejteni, nem sok túlzás van: azt akarjuk, hogy a gyerekek ne nőjenek meg, elég csak arra a minden családban legalább egyszer elrebegett nosztalgiamondatra gondolni, hogy „milyen édes volt ez a gyerek kétévesen”. Szvoren szolfézst és zeneelméletet tanít egy középiskolában, és bár előfordul, hogy a tanítványai elolvassák egy-egy novelláját, szerinte bármit csinálna, ami nem az iskolai tevékenységével kapcsolatos, azt a gyerekek furcsának találnák. Ha középiskolásként olvasta volna valamelyik tanára könyvét, azt inkább titkolná, de egyszer nagyon irigy lett, mert az egyik tanítványa Háy Jánost olvasott a pad alatt.
Forgách András az édesanyja ügynökmúltját írta meg Élő kötet nem maradban, amit biztos, hogy másképp ír meg, ha az asszony még életben van, amikor a könyv készül. Sőt, akkor az egész történet is máshogy alakul, mert az édesanyja egy idő után talán elkezdett volna beszélni: nagyon nyitott nő volt, ám a könyv fő motívuma mégis az a különös hallgatás, amivel bizonyos témákat kezelt. Forgách 63 évesen írta meg a könyvet, épp ilyen idős volt az édesanyja is a halálakor: úgy érzi, az Élő kötet egy feltámasztástörténet, és olyan, mintha újra meg kellett volna szülnie az anyját. Bartis Attila valószínűleg minden idők legszűkszavúbban nyilatkozó díjazottja, Vitray Tamás, a zsűri moderátora az est végén meg is jegyezte, hogy örökké irigyelni fogja alkalmi riportertársaitól a vele folytatott beszélgetést. Bár azt, hogy volt-e már rá nő olyan hatással, mint A vége vörös rúzskörös „citromos nője” Szabad Andrásra, nem tudtuk meg, de az kiderült, hogy hamarosan visszatér Közép-Jávára, és teljességgel kizárt, hogy ott egy új regény írásába fogjon.
Volt olyan festmény, amit újrafestett volna A bűnös után? – hangzott a kérdés, mire Szüts Miklós csak annyi válaszolt: inkább a szöveget írta volna át kicsit. Esterházy Péter olyan három, három és fél évvel ezelőtt vetette fel, hogy írna tíz véres történetet Szüts tíz kicsi képéhez, de a Semmi művészet és az egyszerű történetek elsodorták az ötletet. Akkor tértek rá vissza, amikor kiderült EP betegsége: ő telefestett egy kis könyvet, Esterházy pedig történetet kanyarított a vörösek, feketék és fehérek köré. Térey János nem tudott részt venni az esten, de monumentális válságregényét, A legkisebb jégkorszakot sokan az egyik legnagyobb esélyesként emlegették.
Dragomán György egyenesen a reptérről érkezett a színpadra, hogy Oroszlánkórus című novelláskötetéről beszélgessen. Lipcséből érkezett, és nagyon boldog (költői kérdés: látta valaki mostanában szomorúnak?), mert reggel a szállodában sikerült befejeznie egy monológot, amiben valaki nagyon mérges lesz egy gyáva asztalosra, és amivel már hetek óta küzdött. Monológot írni egyébként nagyon szeret, viszont az előadóművészetről nincs sok tudása, de ha ő elhiszi, amit leír róla, akkor mindenki más is el fogja. A nyelvhasználatból érezhető, hogy az Oroszlánkórus mely novellája játszódik Romániában, de valószínűleg már az ott élők sem értenék a prózájába beépített, „80-as években használt konzervnyelvet.”
Hogy Dragomán gyáva asztalosa megfordul-e valamelyik következő Libri-díjátadón, azt egyelőre rejtély, de az biztos, hogy 2016 legnagyobb nyertesei a versek. Tegnap este a Fortepan képei által ihletettek:
”Földszintes utcák, közkút, sétatér, zálogházak, kórházak, árvaházak, sikátorok, amint egy nyári dél száz év előtti napfényében áznak.” (Négy évtized)
