Lenin hüje volt – és egyéb ügynöktörténetek

Kiss Orsi | 2015. június 17. |

(Kép forrása)

Ahhoz, hogy valaki a kommunista titkosszolgálat látókeresztjébe kerüljön, nem is biztos, hogy el kellett követnie bármi rendszerelleneset – ez derül ki Gervai András Titkos Magyarország – „Célszemély”: a társadalom című könyvéből. Jól példázza ezt annak a falunak az esete, amelynek lakóit egy névtelen levél eredményeként figyelték meg huzamosabb ideig. A Titkos Magyarország tematikáját, célját, megírásának módszereit tekintve a Fedőneve: szocializmus folytatásának tekinthető, ennél a kötetnél ugyanakkor – ahogy a szerző fogalmaz az előszóban – több helyen igyekezett „lefúrni”, többféle metszetet akart készíteni. Így került például a könyvbe Teller Ede, Szilárd Leó vagy Békésy György esete, akik az ötvenes évek elején kerültek az ÁVH célkeresztjébe, vagy azoknak a fiataloknak az ügye, akik Jan Palach és Bauer Sándor példáját követve a hatvanas évek végén önégetéssel akartak tiltakozni a rendszer ellen. A rendszer azonban, ha és amennyiben tudott, polgárai ellen bárkit bevetett: papot, pszichiátert, barátot, rokont. Gervai András esettanulmányaiból ötöt választottunk ki – a maguk módján mindegyik történet kegyetlen, abszurd és sokatmondó.

Gervai András: Titkos Magyarország - Célszemély: a társadalom

Pesti Kalligram Kft., 2015, 346 oldal, 3500 HUF

 

A 26-os számú holttest

A 38 éves Angyal György az Országos Találmányi Hivatal elnöke volt, amikor 1949-ben a Rajk-ügyben letartóztatták. Korábban a Magyar Filmiroda Rt. vezetőjeként dolgozott, és Gervai András szerint azon kevés kommunisták egyike volt, aki értett is ahhoz, amit csinált. Ez sem mentette meg azonban a letartóztatástól. Utóbb a szemére vetették, hogy a Filmiroda élén nem helyezett kellő hangsúlyt a szovjet filmek népszerűsítésére, és olyan nyugati filmek beszerzését is jóváhagyta (itt jött be a kémkedés és izgatás mellé a szabotázs vádja), melyek bemutatását politikai okokból a kommunista cenzorok nem engedélyezték. 1949 júliusában a lakásáról vitték el Angyalt, családja soha semmi hírt nem kapott felőle, a felesége hiába fordult a hatóságokhoz. 1954-ben közölték vele, hogy férje 1949 augusztusában elhunyt. „Nyilvánvaló, hogy férjem a Rajk üggyel kapcsolatban került letartóztatásba” – írta 1954-ben a legfőbb ügyészhez intézett levelében Angyal Györgyné, kiemelve, hogy férje ügyében ítélet soha nem született. Az ÁVH azt állította, hogy a férfi öngyilkosságot követett el a cellájában, Gervai András szerint azonban könnyen elképzelhető, hogy agyonverték. Holttestét 1956 októberében exhumálták, az özvegy október 23-án azonosította az elhunytat. A boncolásról „A 26-os számú holttest” címmel jegyzőkönyv készült. Angyal Györgyöt soha nem rehabilitálták, holott a hatvanas évek elején a BM megállapította, hogy az ellene felhozott szabotázsvádak, és így a bűncselekmény az „anyaga alapján nem tekinthető bizonyítottnak”. A hatóságok a család helyzetét is megnehezítették: Angyalné sokáig nem kapott munkát, végül alacsony fizetésért tudott elhelyezkedni a lenfonógyárban, egyik fiát kirúgták az általános iskolából, a másikat már fel sem vették oda. Az asszony 1955-ben jutott jobb álláshoz, amiből már el tudta tartani a családját.

Bomba ügy

Az ÁVH az ötvenes évek elején Teller Ede és felesége Magyarországon maradt rokonait lényegében túszként használta fel, és rajtuk keresztül akart információt szerezni az Egyesült Államokban tevékenykedő atomfizikusról. A kommunista titkosszolgálat húsz tisztet vetett be, nekik az volt a feladatuk, hogy becserkésszék a családtagokat, és barátaik, ismerőseik, kollégáik révén minél többet megtudjanak róluk és a Tellerhez fűződő kapcsolataikról. Az ÁVH kezében Teller beteg édesanyja, és nővére, illetve utóbbi fia jelentették az adu ászt. A családot 1951-ben kitelepítették, majd 1952 végén – Gervai szerint nyilvánvalóan taktikai okokból – visszaengedték őket Budapestre. Teller Emmát (a tudós nővérét) 1953 májusában bevitték az ÁVH börtönébe, ahol a jelentések szerint kegyetlenül bántak vele, majd beszervezték. Egy 1955-ös feljegyzés szerint „beszervezését pressziós alapon hajtották végre. Beszervezése közben durván bántak vele”. Kétéves foglalkoztatása során azonban nem szolgált értékes, használható információval a hatóságoknak. Folyamatosan figyelték, és azzal hitegették, hogy kivándorolhatnak az Egyesült Államokba, ha segít öccsét hazacsábítani; az iratokból ugyanakkor feketén-fehéren kiderül, hogy a titkosszolgálatnak eszében sem volt megadni a kivándorlási engedélyt. Alternatív javaslatként azonban felmerült, hogy adják férjhez egy ügynökhöz, és így telepítsék ki őket Amerikába, a „férjszerzési próbálkozások” azonban nem jártak sikerrel. A Teller-ügyben az ÁVH ebben az időben lényegében kudarcot vallott, a rengeteg befektetett munka ellenére sem tudott mit felmutatni. Teller többször próbálta családját kivitetni Amerikába, ügyében a CIA akkori igazgatója és az amerikai külügyminiszter-helyettes is közbenjárt. A családtagok végül – huszonöt év után – 1959-ben találkozhattak újra, a San Franciscó-i repülőtéren. A tudósok becserkészése nem csak a kutatási eredmények megszerzése miatt lehetett érdeke az ÁVH-nak, a kevésbé ambiciózus elképzelések szerint a kommunista ország imázsának javítására is felhasználhatták a külföldön foglalkoztatott szakembert – már ha tudták. Az ÁVH felkészültségéről vagy paranoiájáról mindenesetre sokat elárul az az 1949-es feljegyzés, melyet a disszidens Papp György atomfizikus lakásának átkutatása után írtak. A lakásban akkor már csak Papp anyósa élt egyedül, a könyvtárszobában azonban a tiszt egy rádióadót, vagy „egy magas frekvenciás atomromboló készüléket” vélt megtalálni, „hozzávaló alkatrészekkel”.

Pszichiáterek és az állambiztonság

Az ÁVH a pszichiáterek közé is beépült, akik aztán kollégáikról és pácienseikről is jelentettek. A könyv két ilyen esetet ismertet, az egyik közülük Goldschmidt Dénesé, aki 1957-től Benedek István pszichiátert (sok más kötet mellett az Aranyketrec íróját) váltotta az Intaházai Terápiás Intézet élén. Gervai szerint Goldschmidtet 1965-ben „Hegyi” fedőnéven szervezték be, aki azután rendszeresen jelentett kollégáiról, legfontosabb feladata pedig az volt, hogy Mérei Ferenc pszichológusról informálja az ÁVH-t. Beszervezése idején volt, hogy anyagi támogatást kapott az ÁVH-tól („Ígéretet tettem arra, hogy megpróbálunk enyhíteni anyagi gondjain” – írta róla a tartótisztje 1970-ben), a nyolcvanas évek közepén pedig soron kívül elintézték az útlevélkérelmét. Magánszorgalomból is rengeteget jelentett; egyszer például egy külföldi útja után találkozót kért a tartótisztjétől, egy ismerőse ugyanis Bécsben arra kérte, hozzon haza az édesanyjának egy kis csomag gyógyszert. A tiszt a csomagban végül nem talált semmi gyanúsat. Saját rokonairól és betegeiről is jelentett, és arra is akadt példa, hogy az egyik páciense anyagában talált kézírásos leveleket továbbította a tartótisztjének. Goldschmidt Dénesről 1992-ben díjat neveztek el, a könyvben megszólaltatott egykori kollégái kivétel nélkül elismeréssel nyilatkoztak róla. Sokatmondó mindenesetre, hogy a Vasárnapi Hírek néhány hónapja több szakmabelit is megkeresett, de senki nem akart beszélni a pszichiáterről.

A bekerített falu

1979-ben egy bizonyos Horváth Jenő Egerből írt felháborodott levelet a Magyar Televízió Műsorszerkesztőségének, melyben kifakadt a hazug és egyoldalú szovjet háborús filmek bemutatása ellen, felemlegetve egyúttal, hogy a háború végén hogyan rabolták és erőszakolták végig a „felszabadító hősök” a falujuk környékét, a kommunista hatalom pedig hogyan nehezítette meg később is a családja életét. A levél természetesen hamar a magyar titkosszolgálatnál landolt, és beindult a gépezet. Kiderült, hogy Horváth Jenő egri levélíró nem létezik, ezt követően pedig a hatóságok szinte véletlenszerűen kezdtek el vizsgálódni több Heves és Szolnok megyei településen. Mivel a levélben utalásszerűen megjelent Jászszentandrás neve, ezért ez lett a nyomozás fő célpontja, a gyanúsítottak listájára pedig könnyű volt felkerülni, elég volt, ha valakit ellenséges érzelműnek gondoltak, vagy ha volt otthon írógépe. A falu plébánosa, amúgy titkos megbízott, például 1979-1980 között kilenc jelentést készített, melyekben tippeket adott, vajon ki lehetett az elkövető. A hatóságok célkeresztjébe került mások mellett egy ügyvéd, a bíró, egy tsz-tag, a tanító – utóbbi nevét például az iskola igazgatója dobta fel, igaz, később eszébe jutott, hogy a tanító nem is a televízió, hanem a rádió adását kritizálta. A nyomozást végül 1981-ben zárták le, a határozat szerint az „ellenséges névtelen levél írója újból nem jelentkezett, így a cselekménye társadalomra való veszélyessége csökkent. Arra vonatkozó információkat sem tudtunk beszerezni, hogy az elkövető valóban megyénk területén él-e”. Az akcióban összesen hat ügynök, nyolc hivatalos és társadalmi kapcsolat vett részt.

(Kép forrása)

Egy graffiti utóélete

1981 augusztusában példátlan bejelentés érkezett a mátészalkai rendőrkapitányságra: a Lenin-szobor márványtáblájára valaki azt írta: HÜJE VOLT. Az ismeretlen elkövető a szobor mellett nyíló petúnia lila szirmait használta fel. Nyomozás indult, főleg miután a következő napokban újabb firkálás történt a szobornál, illetve a pártbizottság épületénél; utóbbit a díszcserje zöld színű levelével követték el. A helyzet szeptember 26-án fokozódott, akkor valaki A PARK MADÁRIJESZTŐJE feliratot írta Lenin márványtáblájára. A nyomozásba ekkor a helyi rendőrség mellett már a megyei III/III. is beszállt, több ügynököt és társadalmi kapcsolatot mozgósítottak. A Lenin tér a titkosszolgák szerint „kedvelt gyülekező és tartózkodási helye a garázdaságra, meggondolatlan cselekedetekre hajlamos korosztályhoz tartózkodó személyeknek”, őket is rendszeresen figyelték, igazoltatták. A látókörükbe került személyeket, köztük 14-15 éves gyerekeket is, írásvizsgálatnak vetették alá. Az egyik lánynak ezt diktálták: „Tavaly Leningrádban voltam túrista csoporttal. Megnéztük a nemzeti parkot is. A park madárijesztője tetszett a legjobban. Több filmet is megnéztünk Leninről”. A cselesnek vélt vizsgálatok, a kiterjedt nyomozás és adatgyűjtés végül nem vezetett eredményre, az írásszakértő nem talált egyezést, de a titkosszolgák mégis sikeresnek értékelték az elvégzett munkát, hiszen ezeknek köszönhetően elmaradtak az újabb feliratok. Kivéve egyet. 1981 októberében a titkosszolgálatok munkatársai trükkös akciót hajtottak végre, és az elkövető „cselekvési készségének kiváltása érdekében” krétával felírták a pártház lábazatára, hogy ÉLJEN LENIN. Ahogy Gervai András fogalmaz: a „proletárhatalom ellentámadásba lendült”, a firkáló azonban erre sem reagált.