Fotó: Nagy Márton / Margó Irodalmi Fesztivál
Nehéz eldönteni, miként definiálhatnánk a legpontosabban a tizenkettedik Zeitgeist-estet, melynek témája a pokoljárástól az istenkeresésen át a megbánásig vezetett. Lehetne, mondjuk hullámvasút-utazásként, melynek végén az emberen, üljön akár a színpadon vagy a közönségben, úrrá lesz a felszabadultság. Lehetne egy leendő sikerfilm exkluzív előzetese köré kanyarított esztrádműsorként, melyben az élet – minden iróniát nélkülöző – nagy kérdéseiről esik szó, zene és tánc nélkül, rengeteg csodásan fájdalmas szóviccel. Mégis inkább egy Guy Ritchie-filmhez (néha Cohenhez, esetleg Tarantinóhoz) hasonlítanám, annak is mondjuk a kulcsjelentéhez, ami egy asztalhoz ülteti a kényszeresen szabályszegő költőt, aki bármilyen szorult helyzetből kidumálja magát, az Istenhez megtért lázadót, akinek nehezére esik visszanéznie legbalhésabb éveit, a jó útra tért bűnözőt, aki beszállt a kézművesiparba, és a nőt, aki a kérdéseivel végigvezeti őket a hullámvasúton, és a körülöttem ülőket leginkább a Sopranos bölcs és visszafogott pszichológusnőjére emlékezteti.
Peer Krisztián 15 évig nem publikált, majd nem sokkal barátnője halála után megjelentette a 42-t, melyben before- és afterversekben írta meg, hogyan mászott ki a depresszióból, és járta meg a poklok poklát. Idénre is jutott egy harmincadik évforduló: számos drogmámoros, emlékezetkieséses év után Pajor Tamás épp harminc éve, 1987 októberében találta meg Istent, ám előtte évekig pusztított az önt, és mindent, ami az útjába került. A Zeitgeist#12 - Fent és Lent legunorthodoxabb vendége kétségkívül Ambrus Attila volt, aki a viszkis rablóként kanonizálódott a köztudatban. Ambrus életéről Antal Nimród forgatott filmet A viszkis címmel (a Pajor-féle értelmezésben: az állam adott egy csomó pénzt egy kaszinómágnásnak, aki továbbadta egy bankrablóról szóló filmhez), amiből a közönség exkluzíve láthatta a szökési jelenetet, ami a címszereplő szerint 90 százalékban megfelel az eredetinek. A mélység és a magasság ismeretén kívül még egy dolog közös a három meghívottban, mégpedig a bank. Pajort a bank rabolta ki a gazdasági válság idején, Ambrus a kilencvenes években többel is közvetlen kapcsolatba került, és a rosszhiszemű hitelfelvétellel még Peernek is sikerült kirabolnia egyet, hiszen az első pillanatban tudta, hogy sosem fizeti majd vissza a felvett összeget. A költőt, a keramikust és a hívő zenészt Ott Anna kérdezte a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár második napján a Teslában. A Zeitgeist ötletgazdája Fabricius Gábor, a sorozat a Republic Group támogatásával működik.
Legalul: „Kit lenne szívem oda magammal vinni,/aminek már a létezésében sem hiszek”, olvassa Peer a verset, ami talán akkor született, amikor a leglentebb volt, bár, hogy hol is a legalja, az mindig csak utólag derül ki. A metafizikai ürességet ugyan nem sikerült megoldania, de már épp kezdte azt gondolni, hogy a 42 írásának idején meg van oldva az élete: ami volt, egészen polgárinak látszott. Aztán a barátnője váratlanul meghalt, és kiderült, hogy senki sem tartja a kezében a sorsát. A vers, amit felolvasott, korai, hiszen az a szöveg, ami a legmélyebb időszakról szól, nem biztos, hogy akkor is született, amikor épp benne volt. A traumatizáltság feladatot ad az embernek, a gyász mániássá teszi, ám amikor körbejárta, hogy mit is jelent A sziget szó, már nagyon régóta nem írt semmit, és azt hitte, nem is képes rá. Ambrus szerint előbb definiálni kéne, hogy kinek mit jelent a lent, mert mindig lehet lejjebb. A damaszkuszi út végén neki az már elég, hogy süt rá a nap, és nem áll mögötte smasszer. Pajor már a kamaszkorától azt gondolta, hogy meg kell tagadnia a világot, a totális lázadás az egyetlen igazságkereső életforma, még egy polgári zsidó családból jőve is, vagy hát főleg akkor. Belül a rombolást sem érezte igaznak, de még mindig megfelelőbbnek és könnyebben kivitelezhetőbbnek tűnt, mint belesimulni a szürke, kommunista mindennapokba. Megismerkedett a magyar undergrounddal, és elhitette magával, hogy valamiféle elithez tartozik, ám a lázadás nem romantikus hősködés volt, hanem hetven százalék dögunalom. Lázadni minden ellen lehetett, aztán egy idő után felmerült a kérdés, minek. Hova vezet mindez, változtat-e valamit a világon, van-e értelme a No Future-világképnek. A leglentebb valószínűleg akkor volt, amikor a lázadó életformával is meghasonlott, a Biblia megszólította, majd rábizonyította, hogy bajban van, ám onnantól, hogy megtalálta Istent, csak felfelé vezetett az út.
Peer Krisztián: El akartam kerülni a sorsomat, bassza meg
Fotó: Kiss Norbert 15 év telt el az utolsó köteted, a Hoztam valakit magammal óta. Adja magát az első kérdés: miért hagytad abba az írást? 15 év telt el azóta, hogy Peer Krisztián hátat fordított a költészetnek. Utolsó verseskötete ( Hoztam valakit magammal, Palatinus 2002) óta főleg különböző kocsmákban és színpadokon beszélt, számos drámát jegyez.
Kezdetek: Peer gyerekkorában madarásznak készült, majd egy rövid matematikus-periódus után rájött, hogy mégis inkább költő lesz. A szabályokat gyerekként nem vonatkoztatta magára, mondja Ambrus, de már tízévesen tudta, ki az Ronnie Biggs, majd felidéz sportolói, zenészi álmokat. Utóbbit például az törte derékba, hogy a társa épp annak a zenekarnak próbálta eladni a megszerzett hangszereket, amelyiktől ellopták őket. Volt sírásó is, ettől a foglalkozástól pedig nem is távolodott túl messzire, mert most szintén földdel, agyaggal dolgozik, keramikus lett, ám a siker nem ott kezdődik, hogy az övé a Zsolnay-gyár. Pajor szerint nem rajta múlt, hogy nem lett sokkal rosszabb vége az egésznek, a legrosszabb időszakának barátai már rég nem élnek, hiszen aki rendesen végigcsinálja a rock&rollt, az beledöglik.
Julian Rubinstein: A viszkis
Fordította: Kepes János, Európa, 2017, 444 oldal, 3990 HUF
Kívül-belül: Kényszeres szabályszegőként Peer irigyli azokat, akik nem tudják, hol a határ, ő mindig tudja, de ez nem akadályozza meg abban, hogy átlépje. Pajor szerint a szabályok relatívak, a deviancia pedig sokszor olyanok gyűjtőhelye, akik keresik az igazságot, de közben érzik, hogy a világ egy elfuserált hely. A legnagyobb csoda, hogy 13 leült év után vissza tudtál illeszkedni a társadalomba, mondja Ott Anna Ambrusnak, aki pár szóban felvázolja, hogyan is működik a rendszer, ami egyáltalán nincs felkészülve a reintegrációra. Nem is célja az ilyesmi, hiszen a börtönőröknek is kell a munka, a pártfogótiszt pedig maximum a hajléktalanszálló telefonszámát tudja megadni a frissen szabadultnak. Őt a szabadulás után a barátai támogatták, vissza már csak miattuk sem eshet; ötvenévesesen már nem akar rendőrökkel kergetőzni, és hát elég jelentős hátrányból vághatna bele újra a bankrabló bizniszbe. Bár Ambrusnak sikerült visszailleszkednie a társadalomba, a néző számára nem mindig világos, hogy a mítosz, amit a nép emelt köré, a rendőrök orra alá borsot törő népmesei szegénylegény, a gyöngéd és figyelmes bankrabló figurája imponál-e neki. Tudja, mit kell mondania, hogy szórakoztassa a közönséget (sokat ültem, nem lehetne az interjút inkább állva?, 30 harminc évig stemplizett a postáskisasszony, amikor kiraboltam, végre történt vele valami), ám időről-időre emlékeztet rá, hogy pisztolyt szegezni másokra csúnya dolog, bankot rabolni meg egyenesen primitív. A szabálykövetés helyett, amiben mindig van valamilyenfokú félelem, Ambrus a bizalomkövetést választotta. Szerinte félig semmit nem lehet csinálni, és az ő esetében az volt a probléma, hogy nem ésszel dolgozott, hanem zsigerből és izomból. Na meg a viszki erejét használva, mert ha nem iszik, rabolni sem mert volna. A vizsgálati fogságból való szökését nemcsak a szabadságvágy, de a bosszú is mozgatta, részben lázadás volt a rendőrök ellen, akik rá akartak bizonyítani olyasmit is, amit nem követett el, a börtönben pedig előbb saját magát kellett rendbe tennie, kihozni a környezetéből a maximumot, tanulni és építéssé változtatni a rombolást.
Nők: „Suttyó erdélyi gyerekként” Ambrus megismerkedett egy lánnyal, akinek értelmiségi családja a vasárnapi ebédnél rögtön azt tudakolta, milyen perspektívát tud nyújtani gyermeküknek. A városi legenda szerint hazaérve meg kellett néznie, mit is jelent a perspektíva szó, majd hogy nyújtani is tudja, elkezdte „privatizálni” a bankokat. Mindent a nőkért teszünk, hangzik az este legerősebb (hogy milyen szempontból, azt mindenki döntse el maga) mondata Ambrustól, bár azt azért hozzáteszi, hogy a bűnözői életmódja nem varrható egy nő nyakába sem. Pajornál mélyen megvetett ágyában a lázadó időszakban elég jelentős volt a fluktuáció: egy nagy szerelme volt, de nem tudott hűséges maradni hozzá. Hét évig tépték egymás haját, majd szétmentek, ám Pajor első útja a megtérés után hozzá vezetett, és kiderült, hogy egy héttel korábban a nő is megtért. 37 éve vannak együtt, abból 30 éve hűségben. Peer már írni is a nők miatt kezdett el a középiskolában, mert látta, hogy a versírás hasznosabb, mint bármilyen PUA-tanfolyam. Neki is volt egy értelmiségi családból származó barátnője, vasárnapi ebéddel, levetendő cipővel, bár ő legalább tudta, mit jelent a perspektíva. Abban az időszakban, amikor megismerkedett a 42 verseiben szereplő Zsófival, kiszáradt fa volt, akit a lány fiatalsága és életenergiája töltött meg élettel.
Halál: Ambrus a huszadik rablása után eldöntötte, hogy soha nem adja meg magát, akkor inkább lőjék agyon. A börtönt ma már képes megmentőnek látni: ha nem kapják el, most valószínűleg halott lenne. Egy junkie-t nem rettent el, hogy belehalhat, állítja Pajor, mert a drogos álfilozófia szerint már a haláláig többet él, mint mások. A huszonhetesek klubjába kerülésben ráadásul még egyfajta heroizmust is látott. Nem hisz abban, hogy a halál után az emberi személyiség megszűnik, és nem is fél a haláltól, mert aki Jézusban hisz, az soha meg nem hal. A haláltól sokkal kevésbé félek, mint a börtöntől, mondja Peer, Ambrus pedig kontrázik: „Mert nem ismered.” Peer a „meghalásnak eléggé utánanézett”, ott már nincs probléma, utána meg végkép nincs, ám azt, hogy nem a maga ura, sokkal félelmetesebbnek érzi. Majdnem mindenki meghalt már, látnivaló csak akkor van, ha ténylegesen meg is tette.
Fent: Most fent vagytok, tette fel az est legfontosabb kérdését Ott Anna, mire Peer azonnal rávágta az igent, mert eljutott odáig, hogy értékelni tudja, hogy „süt rá Isten szabad napja”, bár addig azért nem merészkedne, hogy boldogságnak nevezze a mostani állapotát. A cél tulajdonképpen nem is a boldogság, hiszen az csak ritkán jelentkező csúcs, hanem a tartós nemboldogtalanság állapota. Ambrus lelkében béke van, nincs hiányérzete, és igyekszik alázattal élni az életét, Pajor pedig jól érzi magát a bőrében, és ha ebben a pillanatban nem is boldog, mindenképpen a boldogság felé tart. Ahogy a zárásként elszavalt „szózenében”, a Te mesterséges emberben tanácsolta: „Itt az élet, kezdd el!”
