Spiró György interjút adott a HVG-nek, amiért Tamás Gáspár Miklós keményen nekiment Spirónak és a MAGYARÍRÓNAK (copyright TGM). A Magyar Narancsban sorozatosan kérdeznek meg írókat, kritikusokat és irodalmárokat, hogy mit gondolnak arról, hogy a rendszerváltás előtt jobb művek születtek, mint utána (Réz Pál, a Holmi főszerkesztője is ezt a gondolatot erősítette meg egy interjúban: „Furcsa, hogy a kommunizmusban több jelentős író alkotott, mint a szabad időkben.”). A Narancsban megkérdezték Kulcsár Szabó Ernő akadémikust, irodalomtörténészt, aki több más mellett a következőt állította:
"az irodalmi kánonok alakulásának nincs lényegi köze a politikai korszakváltásokhoz."
A fenti idézet sok szempontból izgalmas kijelentés, nem is hagyott nyugodni minket, ezért megkértük Kulcsár Szabót, hogy fejtse ki ezt bővebben, mert az irodalmi kánonok folyamatosan alakulnak, változnak, és bizonyos szempontból nem lehet elvonatkoztatni a társadalmi-politikai kontextustól sem. Az egész eddigi (ál)vitából a fenti idézetet tartom eddig a legérdekesebb kérdésfeltevésnek: leválasztható-e az irodalom a társadalmi-politikai folyamatokról (a nők szavazati jogától a második világháborún, az Aczél- vagy McCarthy-korszakon át a Nobel-díjakig sorolhatnánk olyan tágabban értelmezett politikai aktusokat, amelyek befolyásolhatták az irodalmi alkotások létrejöttét, majd később a recepciót is).
Kulcsár Szabó Ernő emailben válaszolt, változtatás nélkül közöljük:
Amikor így fogalmaztam, mindenekelőtt azt tartottam szem előtt, hogy az irodalmi kánonok hatástörténeti alakulása az, aminek kevés köze van a politikai korszakváltásokhoz. Ez talán azért van így, mert az írásművek irodalmisága csak a nyelv olyan működésében érhető tetten, amely túl van a világgal való írói foglalatoskodás „szövegesítő” műveletein, illetve a költők azon az akaratán, hogy – Nietzschével szólva – érzelmeik teljes „kromatikus skáláját” végigénekeljék előttünk.
Az irodalom nyelve azért nem „működtetett” nyelv (megverselés, ábrázolás vagy formába öntés), mert úgy létesíti egyazon aktusban mindazt, amire vonatkozik, hogy a dolog elkülöníthetetlen marad az ún. nyelvi „formájától”. Ha van itt egyáltalán dolog, akkor az csak nyelvként van itt, nyelvként van meg.
Az irodalmi beszédmódok történetileg alakuló kánonját a mindenkori nyelvnek való különböző alkotói megfelelés lehetőségei tartják „mozgásban”. Egy a korábbiakból levezethetetlen új nyelvművészeti történés okvetlenül újat mond arról, hogy miért vagyunk mindig egy valamiként hangolt és valahogy értett világban otthon – vagy vagyunk idegenek benne.
Az irodalmi kánonok alakulására természetesen hatnak a mindenkori világtapasztalat átfogó történeti változásai. A technikai sokszorosíthatóság korában mást lát egy vers „optikája”, mint Petőfi tájverseiben. A vers alanyának nyelvi létmódja (s ezért a világértése is) egészen más világtapasztalatban részesít például Adynál, mint József Attilánál. Csak ezt a sort tekintve: „látom a szemem: rám nézel vele”. Van-e olyan Léda- vagy Csinszka-vers, amelyben az intimitás ilyen felcserélődésként nyilvánulhatna meg?
A tapasztalat szerint a politikai korszakváltások élményei, eseményei a legritkább esetben rendezik át egy alkotó nyelvi világértésének premisszáit. Márai több ilyen fordulónak volt szemtanúja, sőt, elszenvedője, de az a narratív dikció, amely a kánonba emelte, nem tört meg vagy újult meg sem az 1944-es naplókban, sem a San Gennaro vérében. József Attila politikai szemléleti fordulatai sem érintették a költő irodalomtörténeti kánoni helyének kérdését. A Munkások inkább azért nincs az Eszmélet vagy a „Költőnk és Kora” magaslatán, mert nem csupán tematikailag, hanem egy egyszerű retorika okán bizonyult (politikailag) instrumentalizálhatónak. Azért választottam éppen ezt a két példát, mert mindkét szerzőnek – ellentétben mondjuk Weöres Sándorral – jól artikulált és beszédes volt a politikához való viszonya.
A fentieknek ellene vethető, persze, hogy Kosztolányi, Márai vagy József Attila helye máshol volt a közelmúlt kánonjában, mint az ezredfordulóéban. Azt hiszem azonban, hogy hosszú távon – amennyiben az a művek története – mindig az irodalomnak az a belső, „önkanonizáló” mozgása jut érvényre, amelyet így vagy úgy értelmeznek az irodalomtörténeti kézikönyvek. Ez utóbbiak ilyen módon, persze, bele is avatkoznak abba, amit leírnak. Végül azonban mégis az irodalom belső folyamatai korrigálják az olyan konstrukciókat, amelyek Adyt a magyar ugar dalosának, József Attilát proletárköltőnek, Kosztolányit meg afféle mosolygó nihilistának mutatták. Innen tekintve az irodalom saját története nem feltétlenül esik egybe azzal a történettel, amelyet megírtak róla.
És, persze, vannak olyan ideológiai akaratok is, amelyek – kiadók, folyóiratok, web-lapok segítségével – saját elveik szerint alakulónak szeretnék látni az irodalmi kánonokat. A medializált társadalmat nagyon sokan szeretnék sokféle módon befolyásolni. Én ebben tehát semmi kivetni valót nem látok, mert így nem egyetlen akarat érvényesül. Egyedül az a törekvés bizonyul kontraproduktívnak, ha ez a szándék nem önmagaként, hanem a tudományosság vagy a műbírálati tárgyilagosság látszatát keltve akar megvalósulni.
A legizgalmasabb kérdés mégis inkább az, mit történik majd akkor, amikor egy váratlanul új önmegértési módot megnyitó magyar nyelvű műalkotás „világít” vissza a kortárs irodalmi kánonunkra. Egy ilyen pillanat újabb tapasztalatát adhatja a kánonok befolyásolhatatlanságának. Nehezen tudnám itt igazolni, de azt hiszem, a kánonoknak ez a legfőbb tulajdonsága.
